Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
Hárman a régiek közül Régi igazság, hogy minden szurkoló generációnak megvannak a kedvencei, sztárjai, akik köré legendák szövődnek. A labdarúgásban akkor válik valaki halhatatlanná, amikor azok is tisztelettel emlegetik, akik sohasem láthatták labdaművészetét. fgv lett fogalom Schlosser Imre, Orth György, Lázár Gyula, Turay József, Zsengellér Gyula, Puskás Öcsi, Bozsik Cucu, Kocsis Sanyi, Albert Flórián és természetesen dr. Sárosi György neve is. Amikor azon a kánikulai délutánon dr. Sárosi György eljött az Üllői úti pályára, hogy találkozzék a szurkolókkal, akkor a több mint háromszáz fős hallgatóság hosszú percekig felállva; „Gyurka, Gyurka!” kiáltással ünnepelte a ritkán látott vendéget. A közel háromórás beszélgetés során felidézték pályafutásának szinte minden mozzanatát. íme néhány érdekesebb részlet, amelyekkel ismét közelebb kerülhettünk egy legendához. — Minden játékosnak meg kell küzdeni elődeinek nagyságával. Kik voltak a „bálványai" ? — Nekem Schlosser, a karikalábú futballfenomén, és a virtuóz Orth Gyuri volt az a két játékos, akiknek hallatlan népszerűségével, kivételes nimbuszával így vagy úgy, de meg kellett küzdenem. Bármit is csináltam a pályán, alakításomat az ő produkcióikkal hasonlították össze. Később aztán többen osztoztunk ebben a nagy teherben, mert a harmincas években már Cseh Matyi, Toldi Géza, Turay Jóska, Zsengellér Gyuszi és jómagam is olyan helyzetbe kerültünk, hogy olykorolykor talán feledtetni tudtuk a régi nagyságokat. Ismétlem, néhanapján feledtetni tudtuk, de szerencsére örök kontrollként az értünk szurkolókban is élt a kép, hogy előttünk játszott a magyar labdarúgás néhány kivételes klasszisa. Körülbelül ugyanígy érezhették magukat a minket követő aranycsapat játékosai is. Puskás öcsiék valóban mesterei voltak a labdarúgásnak, de azért, mint a példa mutatja, bennünket sem felejtettek el. Egyébként, furcsa módon, a hozzám képest gyereknek tekinthető Albert FÍóri is nosztalgiákat ébreszt, hiszen a szurkolók ma már Nyilasi Tibinek tapsolnak . . . — Hazatérése után hová vezetett az első útja? — Természetesen ide, a Fradipályára. Ha a szurkoló ki van éhezve egy kis nosztalgiára, akkor a megőszült hajú, öreg focista méginkább. Talán megbocsátható, ha a meghatódottságtól percekig megszólalni sem tudtam. — Mit jelentett önnek a Ferencváros? — Körülbelül azt, amit a szülői ház. Most már szinte hihetetlennek tűnik számomra, hogy annak idején apám két hatalmas pofonja kellett ahhoz, hogy ide igazoljak. Az én drága atyám ugyanis megszállott zöld-fehér szurkoló volt, nekem viszont sehogyan sem fűlt a fogam ahhoz, hogy az Üllői úton futballozzak. Végül is a meggyőzésnek egy nagyon határozott eszközét választotta, csattanós útra valóval kizavart a Fradi-pályára, s otthonra, barátokra találtam. Sokszor megkérdezik, hogy mi volt csapatunk sikerének titka? Meggyőződésem, hogy diadalainkat döntő mértékben a pályán kívül, az öltözőben uralkodó baráti szellem segítette elő. — Hol indult labdarúgó-pályafutása? — Természetesen a grundon. Itt figyeltek fel rám az FTC vezetői. Imádtam a labdarúgást, de valahogy kicsit büntetésnek éreztem, hogy ettől a perctől kezdve én már aligalig hódolhatok más sportágaknak. — Ha már itt tartunk, akkor érdemes megemlíteni, amit az olvasók közül is kevesen tudnak, hogy dr. Sárosi György all-rovnd sportembernek számított. — Védtem vízilabdacsapatban, több versenyt nyertem asztaliteniszben és szerepeltem a Ferencváros teniszcsapatában. Ezenkívül jól korcsolyáztam, s télen, amikor szünet volt a fociban, suttyomban még a jégkoronggal is megpróbálkoztam. Tizenhét éves korában már élvonalbeli játékos volt, és két eszten-1. Czibor Zoltán 27 év után először itthon — mesél 2. Budai II. László, az aranycsapat jobbszélsője váratlanul, 55 éves korában elhunyt... 3. A Fradi háború utáni emlékezetes mexikói túráján... A képen az első sorban jobbról a második dr. Sárosi György, a negyedik a nemrég elhunyt dr. Csanádi Árpád, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar sportigazgatója, a második sorban jobbról az ötödik a zöld-fehérekkel kint járt kölcsönjátékos, Puskás Ferenc. (ZÁHONYI IVÁN FELVÉTELEI ÉS A SZERZŐ ARCHÍVUMÁBÓL) dő múlva már magára húzhatta a címeres mezt is. Kezdetben a védelem tengelyében szerepelt, majd góllövő csatár lett. Erről a hatvanegyszeres válogatott játékos így beszélt : — A legemlékezetesebb mérkőzésem az 1937. szeptember 19-i, Csehszlovákia elleni válogatott mérkőzés volt. Csapatunk góljaiból hetet lőttem, a világ akkori, talán legjobb kapusának, Planickának. Persze ehhez a társak önzetlenségére is szükség volt. Erről a káprázatos csehszlovákok elleni mérkőzésről Jean Eskenazi, a Paris Soir munkatársa így írt: „Sárosi egyéniségének legmarkánsabb színei: a könnyedség és az ügyesség a pályán. Egy pillanatra sem nyújtja a küzdő, a harcoló, a verejtékező benyomást. Kissé olyan, mint Hamlet, töprengve áll, s mozog, mintha elmerengene a lét kérdésein. És azután kedvet kap ... Átcsap pizzicatoba, mint a hegedűs, a cigányprímás, belemarkol a szívekbe . .. Sárosi is belevág, lendületbe jön, passzolni kezd, küldi társait és lövi a gólokat. Muzsika, zene ... ez cseng a fülemben állandóan Budapesten. És a Liszt rapszódiája : Sárosi játéka ...” Az Üllői úti beszélgetésen Sárosi felidézte az 1948-as, utolsó Fradimezben játszott mérkőzést a Vasas ellen, amikor a játékostársak vállukon vitték le a zöld gyepről. Majd szó esett az olaszországi edzői sikerekről: a Juventus csapatával nyert három bajnokságról, s végül a fiatal játékosok neveléséről Genovában. Ma is itt él, ebben a hangulatos városban, két esztendő óta nyugdíjasként. Bár már 71 éves, még most is legtöbb idejét a pályán tölti, tehetséges gyerekekkel foglalkozik. Ahogy mondta: „A labdarúgást nem lehet megúnni, a labda pattogása számomra valóságos terápia fáradtság ellen." * Huszonhét év után, egy forró májusi estén Czibor Zoltán, az aranycsapat világhírű balszélsője Barcelonából hazaérkezett. Vibráló egyénisége mit sem változott az évek múlásával, pedig már ötvennégy esztendős. Bárhol is járt háromhetes budapesti tartózkodása 60
