Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
HACKETT D. GÁBOR EMLÉKEZETES ISMERŐSEIM Egy hosszúra nyúlt élet folyamán az ember, ha akarja, ha nem, pár ezer másik halandóval ismerkedik meg. Ezek egy része vagy elkerülhetetlen vagy elkerülhető találkozás volt — és alig maradt nyoma. De él a fejemben egy lista néhány olyan emberről, akiket nem tudok és nem is akarok elfelejteni. Ezért ültem le egy esős vasárnap és gépeltem le ezt a kis írást, arra az esetre, ha — amint az idő halad — az én memóriám is romlani kezdene, mint annyi barátomé. Az emberek között, akikről beszélek, csak egy közös nevező van: az, hogy mindannyian kortársaim voltak és valamilyen szempontból rendkívüliek. Nem mindegyikért rajongtam, de sosem felejtem el a drága öreg Móra Ferencet, ki egy este a Japán kávéházban mélyet húzott szivarjából és ezt mondta: „FIAM, KÉTFÉLE EMBÖR VAN! ...AZ EGYIK HLYEN, A MÁSIK OLLYAN" Tolnai Pista, az ál-Fred Astaire 1925-öt írtunk. A történet színhelye Genova, a gyönyörű kikötőváros az olasz Riviérán. Itt már 20 éves, igen komoly egyetemi hallgató voltam,^ saját pakomparttal és mellékesen a VILÁG, majd a Magyar Hírlap című pesti napilapok észak-itáliai tudósítója. Első verseskötetem már mögöttem volt, s mindent összevéve, azt hittem, hogy valaki vagyok, s enyém a Jövő. Mert a Jelen bizony elég hiányos volt, főleg anyagiakban. Az egyetemi menzán makarónivacsorákon tengődtünk, a kb. 20 magyar orvostanhallgató és én, az egyetlen bölcsész, sőt — hírlapíró. Ha a menzán felszámított 5 lírára sem volt pénzünk, lenn a kikötőben a mai 50 centnek megfelelő pénzért olajban sült apró szardíniából vettünk egy papírzacskóra valót, kenyérrel. ízletes vacsora volt, félkiló sóval rajta, sétálva. Egy nap híre ment, hogy egy híres és igen érdekes magyar művész érkezett közénk. Neve Tolnai István. „Hát ez meg ki?” Egyikünk sem hallotta még a nevét. Nem tartott sokáig, míg a kávéház előtt (bemenni nem volt pénzünk, vagy másra kellett) feltűnt egy káprázatos jelenség. Ha nem tudtuk volna, hogy Fred Astaire Hollywoodban él, egy percre sem hittük volna el, hogy nem ő az. A hasonlatosság! Az elegancia! A hegyes cipők, a szűk nadrág, a shimmy-nyakkendő, a járás, minden abszolút autentikus volt. Szédültünk. „Halló, maguk is magyarok ? Mennyire örülök!” Bevitt bennünket a kávéházba, ezüst cigarettatárcából kínált meg, és nagy emberek leereszkedésével mesélte el, hogy ő — a vele lévő két kisasszonnyal — egy európai hírű nightclub-triót alkot. Ő maga a híres Tolnai Simonnak, a Tolnai Világlapja tulajdonosának fia, a két csibe pedig a Galántai terézkörúti két könyvkereskedő lánya. Szerződésük van Genova legsikkesebb nightclubjába. „Remélem, eljönnek megnézni bennünket!” Pár nap múlva azonban kiderült, hogy a szerződéssel sajnos bajok vannak. így azonban Pista szabad volt és naphosszat lélegzetelállító mesékkel traktált bennünket, Párizsról, vagy a züllött berlini éjszakai életről, az UFA-stúdióról és mindenről. A kávéházba már nem hívott meg, mert mint elejtette, neki is „átmeneti” financiális nehézségei vannak. „De ne féljünk! — mondta —, 2—3 napon belül jön egy nagyobb csekk a Tolnai papától, a Dohány utcából. Közben azonban tudnék-e, én és barátaim, egy rövid kölcsönt adni neki, hogy áthidalhassa a pár napot?” — Hát Istenem, itt nem volt gyanú! Ki nem adta volna oda utolsó vasát a milliomos Tolnai Sírni művészfiának, az elragadó modorral és ezüst cigarettatárcával? A napokból hetek lettek. A csekk Pestről nem jött meg soha. A cigarettatárca, Pista arany mandzsettagombjai, nyakkendőtűje, drága kofferei, mind beköltöztek a zálogházba, melyet olaszul, költőien „Monte di Pietának” hívnak. Az egyetemi menzán gyűjtés indult meg Tolnai Pista javára. Többen, cinikusan, szennyes ötletekkel jöttek: a lányok mit csinálhatnának, hogy pénzük legyen, de túl idealisták voltunk ahhoz, hogy ezt Pistának meg is említsük. S Pista charme-ja oly tökéletes volt, hogy senki sem őreá haragudott, hanem a szívtelen papára, Pesten. Pistát imádtuk. Vállunkon sírt, majd nálunk is aludt, evett, mialatt üresre pumpolt bennünket. Nagy dolog volt Fred Astaire barátjának lenni! Egy nap aztán eltűnt, búcsú nélkül, örökre. Nyilván pont annyi pénze volt még, amivel megszökhetett. Pár napig dühös voltam, akkor sem Pistára, hanem magamra. Aztán leültem és írtam egy nemesen felháborodott levelet a Tolnai papának, követelve, hogy fizesse vissza valamennyiünk pénzét, amit csak az ő nagy nevében bízva adtunk kölcsön a fiának. Válaszként kaptam egy sokszorosított tanúsítványt arról, hogy Tolnai Simon, szerencsétlen István fiát már korábban elmebetegnek nyilvánította és adósságaiért nem felelős. Sic! Ennek további példányaival nyilván ki lehetett volna tapétázni fél Európát. Mindig arra gondolok, milyen szerencséje volt Fred Astaire-nek, hogy nem járt éppen akkor Olaszországban. Senki sem hitte volna el neki, hogy nem ő a Tolnai Pista! Charlotte, az Orléans-i Szűz Amit itt elmondok, az rendkívül magánügy, de magánügynek rendkívüli. Óvatosan kell megfogalmaznom. A kis párizsi szállodát, hol akkor laktam, Hotel d’Orléans-nak hívták és természetesen a rue d’Orléans-on volt. Igen szerény szálloda volt, hatemeletes, felvonó nélkül, emeletenként egy fürdőszobával, a folyosó végén. Tele volt pénztelen, hosszú lejáratú külföldi látogatókkal. Magyarok, lengyelek, románok, osztrákok. Mind ideiglenes tartózkodási engedéllyel, melyet havonta kellett megújíttatni a rendőr-főkapitányságon, vagyis a Prefektúrán. Remegő térdekkel. így hát szenzációként hatott, amikor kiderült, hogy a hotel egyetlen valódi francia lakója, Mile Charlotte (maradjunk csak a keresztnévnél) tisztviselő volt. Hol ? A PREFEKTÚRÁN! Charlotte nem volt szép, de csúnya sem. Még gyanakvóan barátságtalan sem volt, mint a legtöbb francia volt külföldiekkel. 30 év körül járt, konzervatívan öltözött, és egy-két percig az időjárásról is lehetett vele csevegni. A franciák számára kétféle külföldi létezett. Az első kategória a „Noble Etranger” volt. Ebbe tartoztak az angolok, amerikaiak, skandinávok. A második kategória a „Sale Etranger” volt. A Vacak Idegen. Ebbe ment minden egyéb fajzat, mint magyar, lengyel, bulgár stb. Pláne kevés pénzzel. . . Francia hajadon nőnek ilyenekkel egy szállodában lakni — ennek valamilyen okának kellett lennie! Charlotte foglalkozása nemcsak szenzációt okozott közöttünk, hanem izgalmat is. Éles logikával azonnal arra gondoltunk, hogyan lehetne vele megbarátkozni s így egv értékes nexusra tenni szert a Prefektúrán! Oh Istenkém! Előbb csak szervezetlen egyéni kísérletek történtek, de aztán öten, pesti fiúk, összeültünk és úgy döntöttünk, hogy kiválasztunk magunk közül valakit, akinek maximális esélyei vannak eredményre. A választás egyhangúlag Adler doktorra esett. Elsősorban igen jóképű fiatal orvos volt, nem holmi költő, író vagy újságíró. És nőtlen. Elég pénze is volt vacsoráztatni a hölgyet. De ami a fő: egy útlevél volt Amerikába! A zsebében! Csak a vízumára várt Párizsban. Valódi arisztokrácia volt ez akkor a szemünkben. így hát dr. Ádler megkezdte a bekerítő manővereket, melyeket azután kupaktanácsban, mindig megtárgyaltunk. A hadművelet ígéretesen fejlődött. Három vacsora és két színházjegy után (melyekbe mind beguberáltunk) Charlotte egyre mosolygósabbá vált. Végre eljött a vasárnap délután, amelyre vártunk. Charlotte átment a doktor szobájába. Ünnepi csend ülte meg a negyedik emeleti folyosót. De persze hegyeztük a fülünket. Charlotte kétszer látogatta meg a fürdőszobát a folyosó végén. Jó jel ez, vagy rossz? Éjfél felé egy elég nyúzottan kinéző Ádler Pista kopogott be hozzám. — Baj van, mondta — Baj? Hatórai menyország után? Mi az? Ki vele! A baj — hogyan is fogalmazzam meg — az volt, hogy a kedves Charlotte-nak volt egy kis testi hibája. S ez volt az, ami megtartotta, harmincas éveiig abban az állapotban, melyben megszületett. Orvosi nyelven „virgo intacta” volt, javíthatatlanul, pusztán fizikai okokból. Ádler hosszasan részletezte a kétségbeesett kísérleteket, melyek mind befejezetlenek maradtak. Elmondta, miként magyarázta meg a hölgynek, hogy egy jelentéktelen kis sebészeti beavatkozással játszva lehetne az ilyesmin segíteni. Ő maga is nőgyógyász lévén, felajánlotta, hogy megcsinálja neki. De Charlotte könnyek között magyarázta, hogy nem, nem, nem hajlandó erre, mert ő tíz éve vár egy „igazi férfira”, aki jön és szerelemtől hajtva, a természetes módon, s természetes eszközökkel szabadítja majd fel! További bőgések után megegyeztek, hogy nem adják fel a harcot. „Holnap folytatjuk” — fejezte be Ádler. — De most aludni akarok”. A helyzet egyszerre volt drámai és nevetséges. Charlotte-ot azonnal elneveztük Az Orléans-i Szűznek, Ádlert pedig Botond Bárdijának. A pletyka végigment az egész házon. A tulajdonosnőtől, Mme Chappuistól, le a szobalányig (kinek egyébként ilyen problémái sosem voltak), az egész hotel, mindenki tudott róla. Többen fogadásokat ajánlottak, hogy sikeriil-e? Hány neki futásra? Vagy itt kell-e hagynunk Charlotte-ot a közelgő németeknek? Szűzen! Most már megértettük, miért lakott szegényke egy kis diákszállóban. Nyilván évek óta cserélgette a hoteleket és a jelölteket, diszkréten, de sikertelenül. A németek már alig 100 kilométerre voltak Párizstól és kezdtünk csomagolni, amikor egyik este Adler, fültől fülig vigyorogva jött be a szobámba, és csak ennyit mondott: „Consummatum est!” Charlotte valódi nő lett! De ekkor nekünk már nem a 'párizsi prefekm
