Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
MINDENNAPI KENYERÜNK annyi királyi korona sorakoznak egymás mellett a polcokon, mámorító illattal töltve meg a kis helyiséget, fényes héjukon megcsillan a délutáni nap fénye. A mester ősei több ezer éves fáradt arcával, de a büszkeség alig titkolt mosolyával szemléli remekét. A statisztika azt mutatja, fejenként 85,2 kg kenyeret eszünk meg évente, persze területenként nem egyforma mohósággal. Amíg a fővárosban 58 kg-mal is beéri egy lakos, addig Békésben 110 kg felett van az éves fogyasztás. A mai 30—40 éveseknek, kivált a városlakóknak a régi dagasztás, a kemence, az egy hétig is frissen maradó kenyér mármár a hamuba sült pogácsák mesevilágát idézi. Hátsó agytekervényünkben azért ott él a vágy a pékek hajdani remeke után . . . A kispékségek szomszédságában, a kis boltok előtt kígyózó, várakozó sorok legalábbis ezt bizonyítják. A Bartók Béla úton, a Böszörményi úton, a Retek utcában nemre, korra és foglalkozásra igencsak „heterogén” tömeg várja naphosszat, hogy kisüljön a jó kenyér. Én azért ennyire nem szeretem a gyomromat, ezért kívülállóként egy pádról figyelem a fegyelmezett sorbanállókat: a trécselő asszonyságokat, a szürke öltönybe öltözött komoly urakat, a sámlit is magával cipelő bácsikát és a már második újságját olvasó farmernadrágos fiatalembert ... Aztán mégis odalépek, tisztázva, hogy nem akarom kitúrni a sorból, csak kérdeznék valamit: — Megéri ez a sok órás ácsorgás? — Hogyne érné meg, amit itt kapok, az biztos, hogy friss, még forró, magas, jól megkelt kenyér. Ha pénteken viszek, abból még hétfőn is ehetünk, s akkor sem morzsálódik. Meg aztán válogathatok is, oválisát vagy kereket, sajtosat vagy köményest, rozskenyeret, félbarnát, barnát vagy fehéret. Igaz, van,
