Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
Amerigo Tot segített INASKODÁS BRUNI MESTERNÉL Aki akár csak egyszer is megfordult a mecsekalji városban, az — ha akarta, ha nem — magával vitte a Havi-hegyi kereszt képét. A házrengeteg fölé tornyosult csupasz, komor sziklaormon álló egyszerű kőkereszt 1845 óta uralta Pécset ; akkor állíttatta oda Horváth János ügyvéd, későbbi alispán, felesége óhajára. Aztán, a hatvanas években, valamiféle huligánok ledöntötték, le a szakadékba, és csak 1970-ben került ismét kereszt a Havi-hegyre, rajt Rétfalvi Sándor megrázóan szép korpuszával. ITTHON Feszületek veszik most is körül a művészt, őket „dajkálja” Újvári Antal városszéli öntödéjében. Igaz, e feszületek nem négy méter magasak, nem is vasbetonból-bronzból formázottak, mint az a Havi-hegyi, hanem csupán két arasznyiak és viaszból valók. Egyelőre viaszból. A szobor viasz-léte: átmeneti állapot csupán, de engem mégis ez az átmeneti állapot csábított ide, hogy megismerkedjem egy új technika honi kipróbálójával-alkalmazójával. — A viaszveszejtéses bronzcntés korántsem új technika! — igazít helyre Rétfalvi Sándor — Ismert volt az egész világon, legalábbis a világnak azon részén, ahol a rómaiak megfordultak. Ősi technika ez, csak nálunk valahogyan elfelejtődött. Az érdekes éppen az, hogyan s miképp tanulta meg ezt az eljárást néhány pécsi művész. Valamikor, 1980 tavaszán, Pécsre látogatott Amerigo Tot, s Takács Gyula, a Baranya megyei tanács elnökhelyettese összehozta őt odavaló alkotókkal — írókkal, zenészekkel, képzőművészekkel — kötetlen-ismerkedő beszélgetésre. Nem volt tehát előírt „napirend” meghatározott „témacsokor”, záros felszólalási időtartam. Tot mester kérdezett, a vendéglátók válaszoltak, majd az itthoniak kérdeztek, és a Mester válaszolt. És mivel Rétfalvit már rég érdekelte a viaszveszejtéses bronzöntési technika, s azt is tudva-tudta, hogy Tot ezzel az eljárással dolgozik, erről faggatta a vendéget. De egy alkotási folyamatot nem lehet egyszerűen el magyarázni, tudta ezt jól Amerigo Tot is, s ezci«. félig komolyan, félig tréfásan így szólt az elnökhelyetteshez: — Te, Gyula, segíts ezeknek a fiúiknak! Intézz már el nekik egy pár hetes római ösztöndíjat! És, azt hiszem, Rétfalvi Sándor lepődött meg leginkább, amikor — még az év szeptemberében — közölték vele: azonnal indultok Rómába, hárman, és egy teljes hónapig tanulmányozhatjátok Francesco Bruni mester öntödéjében a viaszveszejtéses eljárást! RÓMÁBAN — Ezt Tot intézte el, és ez óriási dolog, hogy mi Róma vagy talán az egész világ egyik legjelesebb öntőmestere mellett „inaskodhattunk” — lelkesedik még ma is Rétfalvi —. Bruni mester negyven esztendeje dolgozik együtt Tóttal, aki nagyon gyakran kijárt az öntődébe egyébként is, de amikor mi — Kígyós Sanyival, egy szintén idevaló szobrászművésszel és a vasipari szövetkezet öntőmesterével — kinn voltunk, akkor Imre bácsi naponta meglátogatott bennünket. Látni akarta, hogyan haladunk. A művész egyébként bevallja: nagyon kemény hónapot jelentett ez az „inaskodás”. Reggel négykor keltek, hogy háromnegyed nyolcra — munkakezdésre — kiérjenek az öntődébe, és dolgoztak keményen Bruni mesterrel és négy munkatársával együtt pontosan háromnegyed négy után öt percig. Pénzzel nem álltak valami jól, ezért zsíros kenyeret vittek magukkal ebédre, aztán hazabumliztak a szállásukra, bevásároltak, elkezdtek főzöcskézni, megvacsoráztak, s csak mindezek után, amikor már este kilencet kongattak, indulhattak el — Rómát nézni. De ha egyszer nem városnézés volt a cél! — Ez olyan öntöde volt — emlékezik vissza Rétfalvi —, hogy amikor minden reggel beléptem, úgy éreztem: a régi reneszánsz mesterek műhelyébe csöppentem! És ami végképp meglepett: a világon semmit sem titkoltak előlünk. Bruni úrral naponta fél-egy órára leültünk, és ő mindenre válaszolt, amit kérdeztünk, mindent megmutatott, amire kíváncsiak voltunk. Halálosan pontos recepteket kaptak például a viasz elkészítéséhez. (Ugyanis a szobor nagyságától, a külső hőmérséklettől stb. függ, hogy milyen összetételű viaszt kell használni.) Hoztak haza aztán maganyag- és bronzreceptúrákat is. Amit Bruniék tudtak — és sokat tudnak —, bő kézzel osztogatták a mi ösztöndíjasainknak. — Csak egyet nem tudtak az olasz kollégák — nevet ránk, társulva beszélgetésünkhöz, Bencsik István, Rétfalvi barátja és szobrász-kollégája, akinek eddig a szobor egyet jelentett a kővel, de most, ahogyan vallja, „egyszerűen megőrül” a viaszveszejtéses technikáért —.Nem tudták azt, hogy a kemence tetején milyen csodálatos krumplit lehet sütni! Persze, Rómában Sanyi se gondolt erre, különben nem evett volna foly ton-foly - vást zsíros kenyeret! — Ezzel szemben nagyszerű kávékat ittunk! — vág vissza Rétfalvi —, Mondtam már: Imre bácsi minden nap meglátogatott bennünket, és amikor Bruni mester meglátta őt az ablakból, elkiáltotta magát: „Kávé!” És ezek voltak talán a legszebb percek, amikor az egész öntöde leült Amerigo Tóttal— kávézni. ÚJRA ITTHON Aztán letelt a tanulóidő, s elkezdődött az itthoni kísérletezés korszaka. Rétfalvi Sándor bevásárolt: méhviaszt, gyantát, edényeket. Mivel nálunk kész téglaport nem kapni, vett egy darálót, és elkezdett téglaport őrölni. (Az öntőfonna és a mag ugyanis gipsz és téglapor meghatározott arányú keveréke.) Aztán kitelepítette a feleségét a konyhából, átrendezte a lakást, kialakított magának egy csöppnyi műhelyt, s abban kezdett dolgozni Rigó Istvánnal együtt az új technikán, 1980 telétől. De nem is a kísérletezéssel együtt járó vesződségek, kudarcok, újra- és újrakezdések jelentették a művész számára a legnagyobb megrázkódtatást, hanem az, hogy . . . De inkább idézem : — Egyrészt éreztem: találkoztam a nagy lehetőséggel. Mert ez az eljárás nem egyszerűen technikai változtatást jelent. A szobrot gipszbe f ormázom, erről veszek egy negatívot, és átteszem viaszba. Itt van például ez a három, viasz-korpusz, ami egyetlen negatívról készült. Nézd meg: a töviskoszorú minden egyes tüskéje, a homlok barázdái milyen tökéletesen kijönnek. Es ha viaszban kijönnek, akkor bronzban ugyanígy ki fognak jönni! — És a régi eljárás nem ad ilyen eredményt ? — Megközelítőt sem! A homokformás módszernél a beöntőnyíláson egyszerre zúdul be az egész fém, nem pedig lassan-egyenletesen töltődik föl ezeken a kis beöntöcsatornákon, mint a viaszveszejtéses technikánál. Aztán a bezúduló fém viszi magával a homokot, amikor pedig visszafelé áramlik, ugyanez következik be, csak megfordítva. Az eredmény pedig: durva öntvény. Ezért lehetetlen homokba kiönteni az ilyen finom részleteket, mint például egy töviskoszorú. — Ez azt jelenti, hogy a viaszveszejtéses eljárással készült bronzszobor szebb lesz? — Ez azt jelenti, hogy a szobrász alkotó szabadsága az eddiginek sokszorosára nő. Mert akármit csinálok, alávágást vagy visszafordulást, ugyanazt kapom bronzban is, amit viaszban megformáltam, egyedül ezeknek a vékony beöntö csatornácskáknak, az enguszoknak a nyomait kell cizellálnom. Es ezenfelül pimtosan tudom: milyen lesz a szobor falvastagsága. Amennyi a viaszé, amit a bronz „helyettesít”. Es azt is tudom, méghozzá jó előre, hogy mennyi bronzra lesz szükségem. Csak le kell mérnem a viaszszobrot és beszoroznom afajsúlykülönbséggel az eredményt. — Ez volt tehát az „egyrészt”, a nagy lehetőség. És mi a „másrészt” ? — Másrészt, amikor hazajöttem Rómából, eszembe jutott, hogy már negyvenéves vagyok, és rettenetesen elkeseredtem, mert úgy éreztem magam, mint aki éppen most végezte el a főiskolát. — Ennyit jelentene egy technikai eljárás ? — Itt tulajdonképpen a szobor készítéséről van szó. És mivel most más anyagból, viaszból csinálom a szobrot, eleve másképp nyúlok hozzá: nem mintázófával például, hanem a kezemmel. Vagy fogok egy csipkét, belemártom a viaszba, és úgy, ahogyan van,fölrakom az aktra. Es akkor a csipke, a maga teljes finomságában, megjelenik majd bronzban is .. . SEGÍTSÉG A TÁVOLBÓL De térjünk vissza a kísérletekhez. Rétfalvi és szobrász barátja téglából ideiglenes kemencét épített odahaza a kertben, és izgatottan lesték együtt az első égetés eredményét. Teljes kudarc. Telefon Bruni mesternek Rómába, s az öntés művésze háromnegyed órán át magyarázta, hogyan kell pontosan, óráról órára vagy inkább percről percre ütemezni az égetést. Aztán — éppen a legjobbkor, az első kísérletek idejében —, megjelent Bruni mester személyesen is Pécsett, s két napot töltött Rétfalviéknál, a Donátus úti házban-műhelyben. Kért egy köpenyt, méricskélte az anyagokat, aztán egyszercsak azt mondta: „Ez az!” És diktált egy új receptet. Ezzel a receptúrával dolgozik a művész 1980 decembere óta. És a második öntéssorozat már jobban sikerült, amikor pedig a harmadik kemencéből kikerült szobrokat meglátta az Űiváriféle öntöde tulajdonosa, akkor kijelentette: megépíti Rétfalvi Sándornak és társainak az új eljáráshoz alkalmas kemencét, mert érdemes. Amikor a Fürst Sándor utcai öntődében jártam, éppen „fölszentelték” az új kemencét: megkezdték az első igazi égetést, a forma előkészítését az öntéshez. És ebben a kemencében benn volt az első igazi nagy — egy méternél magasabb — szobor, Rigó István műve, Istvánffy Miklós XVI. századi történetíró arcmása, amelyet Harkányban állítanak majd föl. — És tőled mi van benn a kemencében? — Tőlem semmi. Ebben a kemencében én nem vagyok benn. Es ez nem is baj. En azt szeretném, ha minél több szobrásznak átadhainám ezt a módszert. Ez nem az én „patentem”, mint ahogyan Tol mester vagy Bruni mester sem érezte saját tulajdonának. Nem akarom ugyanis, hogy a mai fiatalok azt érezzék majd tíz-húsz év múlva, amit én éreztem most, negyven esztendős fejjel! — ami 34
