Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
kecskeméti orvosnő bírálata elismerőbb, mint a legelragadottabb dicséret: — A beosztott orvosoknak öt évenként, a vezető beosztásúaknak pedig négy évenként egyszer kötelező továbbképző tanfolyamon résztvenni, de ez igen-igen kevés, legalábbis szerintem. Amikor olyan rohamos a fejlődés a diagnosztikában és a terápiában, akár az évenkénti szervezett továbbképzés se lenne sok! Doktor Szappanos Máriát több, mint másfél évtizede ismerem. Tudom: ami a szívén, az a száján. Ha ő úgy mondja, hogy neki kevés a továbbkéj)zés, akkor úgy is gondolja. Pedig az áhított évenkénti tanfolyamok nélkül is nyomja a vállát éppen elég kötelezettség: igényes férj, betegeskedő édesanya, a két általános iskolás gyermek, Klára és Attila, mindkettő olyan, mint a csík, s mindezek előtt még a napi munka. Fél nyolckor kezd a Bács-Kiskun megyei Kórház és Rendelőintézet felnőtt ideggondozójában, s éppen az imént, délután háromkor, fejezte be a betegek fogadását. Odakinn vagy harminc fokos a hőség, idebenn talán még több, az arca szürke a fáradtságtól. És mégis: szívesen vállalna még többet, hogy szorosabban követhesse az orvostudomány fejlődését. Amikor megpendítem, hogy van a követésre más mód is, nemcsak az Orvostovábbképző Intézet — vagy ahogyan nálunk általában nevezik: OTKI — több hetes tanfolyamai vagy néhány napos speciális kurzusai, például a folyóiratok vagy a munkahelyi viták, máris kész a válasszal : — Más ez és más az. A lakásomra négy orvosi folyóirat jár, a rendelőintézetben vagy a kórházban hozzájutok még legalább ugyanennyihez. De mire a folyóiratokban valami megjelenik, addigra már jóval frissebb eredményekről beszélnek a továbbképzésen. És ami még fontosabb: ott bemutatók is vannak, kérdezni lehet, ezen felül tapasztalatot cserélünk az ország minden részéből összesereglett kollégákkal. így aztán nem csoda, hogy minden sokkal jobban megragad bennem, mintha csak olvasnék róla. Mondhatnám: akkor csak rajta! Utazzék dr. Szappanos Mária akár évente kétszer Pestre vagy Szombathelyre, Győrbe, Miskolcra, Szolnokra, ahol az OTKI tanfolyamait rendezik. NEMCSAK A JÓ PAP... Százesztendős a „doktorok egyeteme" Csakhogy az öt évenként egyszeri kötelezettség nemcsak a részvevő orvosokra, hanem az őket elengedő vezetőkre is vonatkozik, akik beleőszülnének, ha esztendőnként kellene minden egyes beosztottjuk kettő-négy hetes helyettesítését biztosítaniok. És micsoda dilemmába kerülne maga az Orvostovábbképző Intézet: honnan teremtene elő ötször ennyi előadót, tantermet, szállást, hiszen — a rendelkezések szerint — az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek szervezett továbbképzésben való részvétele teljesen ingyenes, és feltételeiről az OTKI köteles gondoskodni. * E gondoskodásért — munkatársaival együtt, természetesen — az OTKI rektora, Endröczi Elemér, az orvostudományok doktora a felelős. Egyébként önmagában az a tény, hogy az OTKI vezetője rektor, azt mutatja, hogy nemcsak „alulról”, hanem „fölülről” is elismerik az intézmény eredményeit. Ezért működhet az OTKI 1973 óta egyetemi jelleggel; Orvostovábbképző Kara a továbbképzést és a szakképzést szervezi, irányítja, végzi és ellenőrzi, Egészségügyi Főiskolai Kara pedig diétásnővéreket, gyógytornászokat, mentőtiszteket stb. képez. Az OTKI azonban nem 1973-ban született, hanem 1956. január 1-én, és a szervezett orvostovábbképzés még ennél is sokkalta előbb kezdődött hazánkban. A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásának oktatói száz esztendeje, 1883. május 5-én hozták meg határozatukat, amely szerint „az orvosok számára évenként rendezendők rövid és gyakorlati jellegű ismétlő kurzusok”. Az első ilyen „szünidei kurzus” — ahogyan ezt a centenáriumra megjelenő kötetben olvasom — 1883. szeptember 7-től 16-ig tartott, az elődók száma 24, a hallgatóké pedig 120 volt. A századik születésnapot egyébként augusztus 5-én ünnepük meg, a minap küldték szét a meghívókat a nagyvilág orvosegyetemi rektorainak, akik bizonyára nem gondolják, hogy ebben a kis országban, amelyet annak idején ezer baj és gond nyomott, ilyen korán, szinte egy időben az akkori idők legfejlettebb államaival, megkezdődött a szervezett orvostovábbképzés. Ez azonban — Endröczi Elemér megvilágításában — nem csoda, hanem éppenhogy természetes. Az orvostovábbképzésre irányuló kísérletek, amelyek már a múlt század elején megkezdődtek, ugyanis egybefonódtak azzal a mozgalommal, amely a nemzetté válást, az önálló nemzeti létet célozta. A közvetlen feladat — ne feledjük: a nyelvújítás korában vagyunk! — a magyar orvosi nyelv és ezzel együtt a nemzeti és magyar nyelvű orvosképzés megteremtése, és az OTKI rektora sorolni sem győzi az orvostudomány és egyben e mozgalom óriásait. Az elsők között említi Bugát Pált, Toldy Ferencet és Flór Ferencet, akik az 1831-től megjelenő Orvosi Tárat alapították, illetve szerkesztették. Ez volt az első szakfolyóirat, amely a magyar orvosok anyanyelvi önképzését lehetővé tette. 1843- ban jelenik meg a Természettudományi Szóhalmaz, amelyben nem kevesebb, mint 40 000 magyarosított-újított szó volt található. A szabadságharc idején a közvetlen továbbképzés is megkezdődik: éppen az Orvosi Tárban hirdeti meg Flór Ferenc az első sebészeti továbbképzést — érthető, hogy éppen ezt —, amelyen már előadásokat is, bemutató műtéteket is tartottak. A szabadságharc leverése és a kiegyezés között, a legsötétebb önkény idején sem tétlenkedik azonban az a haladó orvoscsoport, amelynek élén Balassa János és tanítványa, Markusovszky Lajos állt. Markusovszky szerkesztette 29
