Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-07-23 / 14-15. szám

San Francisco felejthetetlen hangulatú kikötőjében sétálgatva egyszeresük megláttunk egy feliratot: Paprikás Fono. Tulajdonképpen az tűnt fel, hogy van vessző az ,,a”-n. Ez csak magyar lehet, gondoltuk, és nem is csalódtunk, mert amikor beléptünk az étterembe és még szinte körül sem tudtunk nézni, valaki a nagy terem egyik csücskéből átkiabált a másikba: „apucika”. A kiabáló lányka talpig matyóba öltözve, takaros kis kötényben szólongatta hímzett inget és mellényt viselő édesapját. Az apa: Fonó László. Huszonhat éve él az Egyesült Államokban.

— Nagyon nehezen jutottunk el idáig — mondja körülmutatva a magyaros l)útorokkal, tárgyakkal berendezett éttermen. — Tulajdonképpen sohasem készültem vendéglősnek, de így hozta a sors — így most már utólag —, szerencsémre. Eleinte alig találtam munkát. Voltam kertész, naphosszat vágtam füvet; volt úgy, hogy állatokat tömtem ki; dolgoztam bankban is, a feleségem éjt nappallá téve bundát javított, szűcssegédkónt dolgozott. A változást az hozta életünkbe, amikor kitaláltam egy olyan palacsintasütő szerkezetet, a Magie Pan-t, amely egy óra alatt 600 palacsintát tud sütni. Ebből lett egy kis tőkém, és a véletlen úgy hozta, hogy ezt a helyet, ahol az étterem van, éppen akkor kezdték átalakítani. Korábban ugyanis csokoládégyár volt, le akarták bontani, de Kennedy gazdasági tanácsadója azt javasolta; ne bontsák le a gyárat, hanem csináljanak belőle idegenforgalmi komplexumot. A padlón tíz centis csokipor volt, ma már ez San Francisco egyik turistanevezetessége.

— Mit szólnak a magyarok a magyaros koszthoz?

— Többnyire szeretik a főztömet. De azért a legtöbb kritikát is tőlük kapom. Néha panaszkodnak: jó a kosztod Laci, de az én nagymamám sokkal apróbbra szaggatta a nokedlit. Vagy: nem volt rossz a pörkölted, de kevés volt benne a hagyma. Szóval,

ők tudják, milyen az igazi magyar konyha, ezért igényesebbek.

— Nehéz évekbe került, amíg idény eljutott. Sohasem akarta feladni a harcot?

— Én sportoló vagyok. Otthon is síbajnok voltam, 1957-ben Ooloradóban válogatott síelő, majd 1958-ban az USA sífutóbajnoka lettem. És mint sportoló is nagyon jól tudtam, sohasem szabad feladni. A bajnok mindent megtehet, a második már semmit.

FÓTI EDIT

1. Az étterem homlokzata

2—3. Részletek az étterem belső termeiből

4. A terasz

5. Kilátás a teraszról a San Franciscó-i öbölre

6. Fonó László

FOTÓ: BODNÁR JÁNOS

„I am a Philippino who was born in Hungary...''

Amikor'a Magyar Rádió tudósítójaként Manilába érkeztünk, játszottunk a gondolattal, sőt fogadásokat is ajánlottunk egymásnak: élnek-e a világnak ezen a távoli, egzotikus pontján magyarok? Tapasztalataim alapján csalódást okozott volna, ha valakinek éppen itt nem simul el a ránc a homlokán a magyar szóra, vagy legalább a telefonkönyvben ne bukkantam volna „gyanúsan” magyarosan csengő névre. De a véletlen másképp szülte a találkozást.

Némi gond adódott ugyanis a tudósításhoz szükséges postavonal megrendelésével, és hosszas tárgyalások után eljutottam a Philippine Global Communication Incorporation igazgatójához, aki rendkívüli segítőkészséggel és hozzáértéssel percek alatt megszervezte a kapcsolatot Budapesttel. Közben megkérdezte:

— Mondja, nem akar találkozni egy honfitársával ?

Először arra gondoltam, hogy George Tan ugratni akar.

— Az illető paptanár, a Xavier Schoolban barátkoztunk össze, ahonnan ón is indultam. Egyébként ez a Fülöp-szigetek egyik legjobb hírű iskolája.

— Hogy hívják a tanár urat? — firtattam.

— Louis Papilla — válaszolta George Tan.

— Lehet, hogy valaha Pap Lajos volt? — meditáltam, s George Tan ezt biztos jelnek vélve azonnal tárcsázta a számot. Meglepően hazai csengésű hang szólalt meg a telefonban, a „jó napot kívánok” utáni mondatokban sem érződött semmiféle akcentus vagy ritmuszavar.

A teljesen amerikanizált látványéi cityből jókora utat kellett végigkanyarogni hagyományos, apró házakkal, bazárszerű kis üzletekkel rendetlenül teletömött külvárosi negyedeken át, amíg feltűnt a Greenhills Westen, az iskola. Szépen gondozott parkba hajtottunk be, s a pálmák között tekintélyes, modern épületsor nyújtózkodott: kisebbfajta iskolaváros.

Egyszerűen berendezett, fagyosra (nem is légkondicionált, hanem) jégkondicionált szobába vezettek: egy íróasztal, néhány szók, iratok, könyvek, a falon egy feszület és néhány oklevél. Ketten vártak. Frater Papilla ünnepélyesen, Kaufmann József kissé fesztelenebb izgatottsággal fogalmazta meg a magától értetődő kérdést: „Mi hír Pesten?”

Aztán, természetesen, arra terelődött a szó, hogyan kerültek a Fülöpszigetekre.

— Én Pécsett születtem, ott is nevelkedtem, és már 6 éves korom óta misszionáriusnak kívánkoztam — mondja Papilla atya. — Kisgyermekkoromban sokat betegeskedtem, s nagyanyám, aki lelkes könyvbarát volt, egyszer az egyik folyóiratban egy számomra fincsa képet mutatott. Két afrikai néger között egy fehér ruhás papot láttam, amit nem értettem, hiszen tudtommal csak a papa viselhet fehér ruhát. Nagyanyám akkor hoszszan mesélt a misszionáriusokról. Nos, akkor határoztam el, hogy én is miszszionárius leszek. A jezsuitáknál nevelkedtem, és mivel Afrikában nem volt misszió, kértem, küldjenek Kínába.

— Több mint huszonötén voltunk Kínában magyarok, külön missziós területünk volt — veszi át a szót Kaufmann József. — Egyébként ón is Pécs környéki vagyok, újpetrei parasztcsaládból, a rokonságom ma is ott él. Én csak két évvel később, 1938-ban mentem Kínába. Mindenekelőtt megtanultunk kínaiul, Sanghajban egyetemre jártunk. . .

— Ugyanis közben kitört a háború- fűzi tovább a történetet fráter Papilla. — A Sanghaj i teológia után én Pekingben kánonjogot tanultam, s a tanulmányok folytatására Rómába akartak küldeni. De a háború miatt nem utazhattam el, így falura mentem misszióba. Délen, a Hopei tartománybeli Puyangban megbetegedett egy professzor, s hót éven át én tanítottam helyette a teológiát.

— 1948-ban beiratkoztam a pekingi polgári egyetemre, külföldi irodalom szakra — emlékezik Kaufmann József.

— Ez már népi egyetem volt Kínában, tehát dialektikus materializmusból is kellett vizsgáznom. Mit mondjak: megbuktam ebből a tárgyból, pedig nagy igyekezettel tanultam. De azért végül csak megkaptam a diplomát. De 1952-ben nem kaptunk munkaengedélyt, nem újították meg a tartózkodási kérelmünket sem, úgyhogy előbb Tien-xe-be majd Hongkongba utaztunk, s onnan a Fülöp-szigetekre.

— Szabad elhatéirozásukból, vagy azért, mert máshova nemigen mehettek volna?

— Nézze, eredendő célunk volt, hogy a Távol-Keleten dolgozzunk, hiszen erre készítettek fel bennünket. Akkor még komolyan vettük Csang Kai-sek ígéreteit is, úgyhogy látszott remény a visszatérésére.

Három lehetőség között választhattam volna Hongkongban — teszi hozzá Papilla atya. — Vagy a teológián tanítok tovább, vagy Tajwanon a kínai-magyar szótár készítésén munkálkodom, vagy Manilába jövök; ahol akkor 1 8 ezer kínai származású diák tanult az egyetemen. Az utóbbi mellett döntöttem, később, 1956-ban egyik alapítója lettem ennek az iskolának. A Xavier School-ban most 2600 diák tanul, többségében kínai származásúak. Négy-öt éves kortól az egyetemig nevelik a fiatalokat; egy óvodai, egy előkészítő, hót alapfokú és négy középiskolai évfolyamon. Az iskolát az egyik legjobb fülöp-szigeti tanintézetnek tartják, az egyetemi állami felvételin elért eredményei a legjobbak, úgyhogy már-már státusszimbólum ide bejutni. A jelentkezők felét sem tudjuk felvenni, de figyelünk az arányokra. Azt szeretnénk, ha tanulóink fele úgynevezett „szegénydiák” lenne. Két ingyenes óvodát működtetünk, ahonnan a legjobbakat, évente 10 — 10 gyereket, a későbbiek során alapítványokból mi támogatunk, az utazásaikat is mi fedezzük.

— Önök teljes felnőtt korukat Ázsiában töltötték. Európai vagy ázsiai módon gondolkodnak ?

— Mi már inkább ázsiaiak vagyunk, az agyunk inkább az itteni valóságra, az itteni összefüggésekre összpontosít .

— Önöknek rn.it jelent a haza?

— A Fülöp-szigeteket érzem hazámnak, ahol szeretettel befogadtak bennünket. — mondja Louis Papilla. — Azt szoktam mondani: I am a Philippino who was born in Hungary. Fiüöp-szigeteki vagyok, aki Magyarországon szüleleLL. Azt hiszem ez elég pontosan fedi az igazságot.

— De angolul beszélgetünk egymás között, hiszen mindenki mással is angolul értünk szót. Mellette kínai nyelvet is tanítunk, de tagalógul a mai napig képtelen voltam megtanulni. . .

— Jártak azóta Magyarorszéigon?

— Mindketten kétszer is. Ismerősökkel, a rokonsággal tart juk a kapcsolatot. Levelezünk például 90 éves öreg tanárommal, aki Pannonhalmán ói. Fejébe vette a kínai — magyar szótár elkészítését és engem is erre a munkára biztat. . .

0SGYÄNI CSABA

A SZERZŐ FELVÉTELE

15