Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-14 / 10. szám
tartást is, mert ha egy székely, vagy csángó belekezd valamibe, azt bevégzi. — Róluk mintázta az alakjait? — Ritkán egyről, inkább róluk. Őszinte, egyenes beszédű, kemény életet élő, hűséges emberek. Tehetségük a művészet és az ipar iránt elvitathatatlan, szorgalmuk példás. Gazdag életet élnek a nagy szegénységben is. Tamási Áron bűvöletes magyar nyelvét beszélik mindmáig. Velük értek szót leginkább. Az ő életüket ismerem, köztük éltem több mint negyven esztendőt, érthető módon az az én világom. Itten csak kószálok, a múltból táplálkozom. Ennyi év után, hogyan kezdhetnék a művészetemet tápláló új életet? Hat éve élek az édesapámmal és a családommal Budapesten, de jó nyolc éve már, hogy jelentős munkába nem kezdtem. Nem bírtam. — Nem zavarta az édesapja hírneve? Egyáltalán, hogyan kezdett önálló alkotói életet, hisz igen szoros családi, érzelmi, sőt, közös műtermi kapcsolatban élt egy olyan eredeti egyéniséggel, mint Szervátiusz Jenő? — Amikor a főiskola elvégzése után a magam lábára kellett álljak, akkor kezdtem erről eszmélni. Azodáig, ha nem is szándékosan, de úgy dolgoztam mint ő. Igyekeztem elsajátítani virtuóz vésőkezelését, egyetlen hasításra olyan felületeket létrehozni, mint azt csak ő tud. De apámat sem hagyta érintetlenül ez az érzés, a Cantata profana című művében, a kettős portréban megfogalmazta ezt. Ő maga, mereven előretekint, a fiú — én — pedig, fölfelé nézve, őt kutatja. Mindkettőnket foglalkoztatott tehát a generációs probléma, de tudtam már, csak én változtathatok. Nem lehetek pusztán az ő kiérlelt művészetének másolója, epigonja az apámnak. A tudatos távolodás nyomon követhető műveimen: az egyik első kompozíció megfogalmazása már az enyém, de a felületkezdés még az ő hatásáról árulkodik. A faszobrok színezéséről is lemondtam, mert az is apám birodalma. Roppant nehéz volt a közös műteremben, látva a műveit nap mint nap — megküzdeni magamért, a magam művészetéért. Apám lapos vésőkkel dolgozik, én már magam készítette fecskefarkúval munkálom a fát. Lelkileg is terhes út volt odáig, amíg a „két Szervátiusz” lettünk és nemcsak apa és fia ... — Csaknem húsz esztendős alkotói pályájának viszonylagosan kevés darabját láttuk, önálló kiállításán a Nemzeti Galériában. Legnagyobb hatású talán még ma is a monumentális Dózsa emlékműve ... — A Dózsát 1968-ban kezdtem, négy év munkája van benne. Egy történelmi sorozat darabjának szántam, amely sorozat aztán megszakadt. Rézhulladékokból hegesztettem, igen mostoha anyagi körülmények között. Szerencsére megvásárolta a Magyar Nemzeti Galéria, annak az árából dolgozhattam tovább. Jó néhány jelentős munkám Kolozsvárt maradt, ahol az édesanyám él. — Persze láttuk itt Petőfit, Adyt, Móriczot, Németh Lászlót, mint egy irodalmi szellemidézésen ... — Petőfi Erdélyben, ez a szobor pontos címe. Sokat foglalkoztam a költő életével, még többet a halálával. Bejártam a csatamezőt, ahol elesett, ahol egy kútban mésszel lefedett tömegsírt találtak. Vagy ott temették el, vagy néhány méterrel odébb. Ezért fekvő testhelyzetű a szobor, mintha fel akarna tápászkodni. Ady sokáig a bibliám volt és amikor megkaptam ezt a kötetet, amelyet most a kezemben tartok, hát nekem tetszőén átkötöttem fába. Ügy gondolom a kiállításomon szereplő többi portréval is szellemi rokonság kapcsol egybe. — A Petőfi-szobron, de néhány másikon is, a magyar szöveg mellett furcsa ékírást találtam. Mi az? — Az a Magyar Tudományos Akadémia által is elismert székely ékírás. Ugyanúgy kifejezhetjük vele mondandónkat, mint a magyar nyelvvel. Azonban valami ősi tisztaságot sugároz és a szobrokon úgy hat ez a furcsa vibráció, mintha az idő marta volna bele. Ugyanakkor üzenet a múltból. LINTNER SÁNDOR FOTO: NOVOTTA FERENC 25