Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-14 / 10. szám
A világhírű állatgyógyász Hutyra Ferenc (1860-1934) Hutyra Ferenc (1860-1934) REPRODUKCIÓ: NOVOTTA FERENC Az állatorvosi tanintézet egykor... képzés apostolának” is nevezi az orvoshistória. Az 1890-es évek elején az állatorvosok erőtlen reformmozgalma arra irányult, hogy ez a diszciplína is élvezze a tudománypolitikai irányítás figyelmét. Találkozóik, óvatos kritikájuk azonban céljaik eléréséhez nem lehettek elégségesek. Ennek a mozgalomnak állt élére Hutyra Ferenc. Tanulmányt írt az állatorvosképzés újjászervezesének lehetőségeiről. Kitűnő gyakorlati érzékével a kérdéskör praktikus mozzanatait elemezte. A kormányzat számára a hadsereg állatorvoshiányát és a szakszerűtlenséget emelte ki, de — nemzetgazdászati szempontból — éles kritikával illette az állatforgalom középkori viszonyait is. Ugyanakkor jelezte a járványok leküzdésének útjait. A földművelésügyi miniszter, Darányi Ignác belátta az állategészségügyi reformok szükségességét, és felkarolta a Hutyra vezette mozgalmat. Hutyra törekvései lassan kézzelfogható sikerekhez vezettek. Ennek első, igazán jelentős állomása volt, hogy 1899-ben az állatorvosképző intézmény egyetemi rangot kapott. Tanszékek és intézetek születtek, a felszerelés korszerűsítése is megkezdődhetett. Majd a doktorrá avatás jogával is felruházták a főiskolát, amelynek tanárai egyetemi tanároknak számítottak. E fejlődés végére a főiskola formailag is elérte az egyetemek szervezettségi szintjét és azokkal egyenlő szellemi tőke és anyagi eszközök birtokába juthatott. A közvélemény is elismerte Hutyra szerepét és jelentőségét: az állatorvosi főiskolát valósággal az ő nevével azonosították. Maga Hutyra természetesen elhárította magától az „egyetemszervezés” személyes dicsőségét. Arra hivatkozott, hogy az európai vasúti állatszállítás elterjedése szükségszerűen vezetett erre az eredményre. Ha Magyarország meg akarja tartani a világ állatforgalmazásában korábban kivívott helyét, akkor állategészségügyét európai színvonalra kell emelnie, és ebben a korparancs kényszerítő ereje először a felsőfokú állatorvosi intézmények rendszerének kialakítását követelte meg. Ez a gondolati kiindulópont tehát nemcsak Hutyra és társai — Liebermann Leó, Preisz Hugó, Rátz István, Tangl Ferenc — oktatáspolitikai elképzeléseinek megvalósítását szolgálta, hanem a fejlődés folyamatosságát is lehetővé tette. Így történhetett, hogy az állatorvosképzés egyetemi rangra emelését (1899) azonnal követte a magyar állatorvosi hálózat államosítása is. Természetes, hogy Hutyra Ferenc lett az új főiskola első rektora. Kezdetben kinevezése alapján irányította az intézményt, majd újra és újra őt választották erre a tisztségre. Maga Hutyra persze tanított is. A belgyógyászati tanszék kettéválasztásakor a különvált és önálló tanszékké szervezett járványtant adta elő, és ő oktatta a törvényszéki állatorvostant és a húshigiénét is. (A belgyógyászati tanszék vezetését a fiatal, később nemzetközi hírűvé emelkedő Marek József vette át.) Állást foglalt a századforduló nagy állatorvosi vitájában, amely a szarvasmarha-gümökór elleni oltások használhatósága körül robbant ki. Évekig tartó alapos vizsgálatai és kísérletei végén leszögezte, hogy nem az oltás, hanem a prevenció, vagyis a fertőzés veszélyének kizárása a gümőkór elleni leghatásosabb védekezés. Az oltás módszerét a német Behring és követői vallották üdvözítőnek. Hutyra közleményei után maga Behring ajánlotta a nemzetközi állatorvos-társadalom figyelmébe „ellenfelének”, Hutyrának a működését és. az általa használt kísérleti berendezéseket. Hutyra azonban nem vetette el teljes mértékben az oltásos módszert. Javasolta, hogy a betegítő képességüktől megfosztott — avirulens — gümőbacilusokkal mesterségesen immunizálják a veszélyeztetett egyedeket. Mint annyi magyar szellemi eredmény, ez is más név alatt vált ismertté. A Hutyra által felvetett eljárást a francia Calmette vezette be a gyakorlatba, ám ezúttal nem lehet okunk a sajnálkozásra. A kérdéses oltás ugyanis — természetesen nem maga az eljárás, hanem a helytelen dózisok és a rosszul „szelídített” vakcina — nem egy esetben katasztrófához vezetett, sőt emberáldozatokat is követelt. A kitűnő francia kutató testi épségét is veszélyeztette a rázúduló népharag. Hutyra Európa-szerte megbecsülést vívott ki a sertésbetegségek osztályozásával. E munkái során kitűnő hasznát látta viruskutatói tapasztalatának és a pályakezdés éveiben elsajátított alapos kórboncnoki ismereteinek. Elsőnek ismerte fel, hogy az Amerikából Európába hurcolt sertéspestist (sertésvészt) nem baktérium, hanem vírus idézi elő. Nemcsak elkülönítette a sertéspestis kórleírására alkalmas tüneteket, de feltárta okozójának természetrajzát is. így aránylag hamar elkészülhetett a sertéspestis elleni szérum, amely a magyar nemzetgazdaságban döntő fontosságú sertéstenyésztés számára létfontosságúnak bizonyult. Hutyra — és munkatársa, Köves János — maradandó érdeme, hogy nagyszabású kísérletsorozatban kidolgozták a szérumtermelés olcsó és hatékony módszerét, és meghatározták az oltás gyakorlati végrehajtásának irányelveit. A Hutyra-módszerrel immunizált hazai sertésállományban a sertéspestis okozta veszteségeket rövidesen ezrelékekben is alig lehetett kifejezni, pedig korábban — fertőzött állományokban — az elhullás az 50 százalékot is elérte. Hutyra szakorvosi és kutatói munkásságára a Marek Józseffel közösen készített és világhírűvé vált kézikönyv, az „Állatorvosi belgyógyászat” tette fel a koronát. A könyvet 1904-ben adták ki magyarul, de már 1905- ben megjelent németül is. Mint alapmunkát, rövidesen minden világnyelvre lefordították. Rendkívüli nemzetközi sikere csak a későbbi magyar „Anatómiai Atlasszal” párosítható. Ám a nagy szakmai elismerést arató kötet megjelenését követően Hutyra más probléma megoldásához fogott. Megírta „Törvényszéki állatorvostanát”, amelynek két kiadása (1908., 1925.) nemcsak az egyetemi hallgatók nemzedékeinek volt tankönyve, hanem a gyakorló állatorvosoknak is fontos segédletévé vált az állatkereskedelmi szavatosság útvesztőiben. Hutyra közreműködésével készült ennek a rendkívül összetett problémakörnek a jogi rendezésére szolgáló 1923. évi X. törvénycikk is. Az orvostudomány két nagy ágra oszlik, a humán és az állatorvosi tudományokra. Hutyra állatorvosi szemléletében azonban a két ág egysége és kapcsolata különös hangsúlyt kapott. Igen gyakran tartott előadásokat a Magyar Királyi Orvosegyesületben arról, hogy az állatorvosok által felismert analógiák hogyan segítik, ösztönzik, ihletik az „idősebb testvér” fejlődését. Folyóirata — a „Közlemények az összehasonlító élet- és kórtan köréből” — az összehasonlító irányzat fontos orgánumának számított. Külföldön Hutyra nevét a legnagyobb magyar orvosok között tartották és tartják számon ma is. Amikor 1905-ben Budapesten rendezték meg az állatorvosi világkongresszust, Hutyrát választották meg a kongresszus elnökévé. Ilyen minőségben azután több kongresszuson is részt vett, sőt, a Párizsban székelő nemzetközi állategészségügyi világszervezetnek is ő lett az elnöke. Hazai és külföldi érdemrendjeinek, tiszteleti tagságainak felsorolása szinte lehetetlen volna. Itthon az uralkodó 1917-ben nemesi rangra emelte és „szepeshelyi” előnéwel ruházta fel. Tudományos pályafutás esetében az ilyesmi meglehetősen ritka társadalmi megbecsülésnek számított, és arra utalt, hogy Hutyra eredményei közvetlenül a gazdasági életben is hasznosultak. A két világháború között képviselőként vett részt a felsőház munkájában. A Magyar Tudományos Akadémián — ez is kivételes elismerés — a lehetséges három tagsági típus mindegyikével kitüntették. 1910-ben levelező, 1921-ben rendes és 1934-ben tiszteleti tagnak is megválasztották. Az 1934-ben elhunyt Hutyráról az állatorvosi főiskola közelében utcát neveztek el. Tanártársai és tanítványai a kertben felállított ércszoborral adóztak emlékének. SZ. GY. 19