Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-30 / 9. szám
I i Az alábbi írásnak egyedüli — szegényes — aktualitása, hogy unokámmal a Wesselényi utcában jártam és a kisiskolás természetes érdeklődésével kérdezte, ki volt Wesselényi, az utca névadója? Aztán a Kossuth Lajos utcában megmutattam neki a 145 év előtti nagy árvíz emlékére készült fémdomborművet a Ferencesek temploma falán. Ezzel indult a töprengés és — ahogyan ilyenkor történik — a maga öntörvényű, kanyargós útján eljutott a véletlenek és a történelmi szükségszerűség viszonyához: mit jelenthet a nagy egyéniségek, a kiváló emberek, tekintélyes vezetők szerepe a történelmi események során? Meggyőződésem. hogy a korszak lényegét megértő és azt kifejezni vállaló ember előrehajtja, a maga módján kifejezi és meghatározza az eseményeket, de nem helyettesítheti a megérett szükségleteket. Ami nem érett meg, az szárán hervad el. De a nagy egyéniségnek ezen belül van játéktere és tevékenységének mérlege lehet áldásos vagy végzetes kortársai számára. És ehhez a gondolatmenethez szolgált trambulinként, báró Wesselényi Miklós sorsa. Nincs módom szabályos sorrendben ismertetni e gazdag élet dolgait. Az árvízzel kezdem. 1838. március 13-án megindult a jégzajlás a befagyott Dunán. Pest fellélegzett, mindenki azt hitte, hogy elmúlt a veszély. Az ekkor 42 éves Wesselényi már egy éve a városban lakott, várva, hogyan dől el a — törvénytelen újoncozás elleni tiltakozó gyűlései miatt, az uralkodóház által nyakába akasztott — hűtlenségi per. Színházban érte a hír: a Duna elöntötte Pestet. Wesselényi ladikot szerzett, hetvenkét órán át szakadatlanul cikázott hajójával ide-oda a pesti utcákon és emberek százait mentette meg. Báró Wesselényi Miklós REPRODUKCIÓ: NOVOTTA FERENC Mi lett volna, ha... GONDOLATOK EGY FÉLBESZAKADT PÁLYAÍVRŐL Joggal kapta a hálás pesti néptől a kitüntető címet: az „árvízi hajós”-t. Wesselényi részletesen leírja Naplójában a három nehéz nap történetét. „A segíteni sietők közt — írta Naplójában — kevés ismerőst, mágnásaink és ifjú uraink közt egyet sem láttam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel, örültem látásukon. Kérdésemre: merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni? Csekonics azt feleié: Istállót keresek a lovaimnak. Botránkozás borzalma fogott el ennek hallatára... Az Üllői útra mentünk, s több apró házak fedeleiről az embereket leszedtük ... A József és Stáció utcából harsogott a segélyért kiáltok lármája! Ide siettünk és szerencsések voltunk sokakat megmenteni. Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni... Kieveztünk a Kerepesi (a mai Rákóczi) útra, s azon keresztül a Fűzfa és Síp utcából rakodtunk meg egy párszor emberekkel, kiket báró Prónay Albert lakásával szembe, a Huszárház mellett tettünk a szárazra. Reggel óta kétszer is változtak evezőink. Ketten voltak, én eveztem s kormányoztam. Havas tanácsos délután öt óra tájban szárazra szállott, én vissza a romok s düledező házak közé. Midőn egyszer megint jól terhelt hajómmal a szárazra értem, Prónay Albertet láttam áltánján (értsd erkélyén) másokkal együtt pipázni. Felkiálték hozzá: »És te itt pipázol?« Ennek volt sikere, mert visszatértemben sem az áltánon, sem otthon nem volt, hanem ajtókkal összeszegezett talpon evezett, s munkához látott.” És miközben az egész országban mindenfelé ünnepelték és magasztalták Wesselényit, a hűtlenségi per folyt tovább. Elítélték, börtönbe zárták. Amikor 1840-ben növekszik a politikai nyugtalanság, a meghökkent császár közkegyelmet hirdetett, érvénytelenítették Wesselényi ítéletét is. A következmény azonban súlyos: a börtönben megbetegedett Wesselényi fél szemére megvakult, majd teljesen elvesztette szeme világát, és ahogy keserűen írja magáról Kossuthnak: „polgári halottá” vált. Politikai pályája derékba tört. Az országnak, amelyre a szabadságharc nehéz időszaka várt, égető szüksége lett volna az olyan tisztán látó, jellemes, áldozatkész és vezetésre termett emberekre, mint Wesselényi volt. Tudom, hogy terméketlen szórakozás eljátszani a „mi lett volna, ha ...” gondolatával... Wesselényi hűtlenségi perében a vádlevél bűnéül rója fel Kossuthhoz fűződő szoros politikai barátságát. (Amikor Kossuthot bebörtönözték, Wesselényi három éven át támogatta anyagilag is Kossuth szüleit.) Midőn Kossuth megindította a Pesti Hírlapot, Wesselényi sokat írt a lapba, támadta régi barátja, Széchenyi mérsékelt politikai nézeteit. A főrendek közt Wesselényi volt — képességei, tekintélye, vagyona alapján — a polgári átalakulás, a jobbágy-felszabadítás mellett állást foglaló csoport vezére. Kossuth, akivel sűrűn leveleznek, a politikai vezérnek kijáró tisztelettel közli Wesselényivel bizalmas elgondolásait. Mi lett volna, ha egészségesen, ereje teljében találja őt 1848 és Kossuth mellett Wesselényi is ott állhatott volna a kormányrúd mellett? Kossuth jól érzékelte a Wesselényi kidőltével járó nemzeti veszteséget. Amikor megkapta Wesselényi levelét, súlyos betegségéről, így írt válaszában: „...ha leélt napjaimból nekem is nyújt valamit az emlékezet, mire némi önérzettel szabad gondolnom: a te példád volt erőm forrása; de nagyobbnak sohase láttalak, mint minőnek a levél tanúsít, mely vakságodat hírül hozá. Légy nekem idvez, nagy férfiú, légy nekem idvez, világtalan óriás, hazámnak így is első bajnoka ... és istenem engem akként áldjon meg, miként híven követni fogom a vak vezérnek fényszövétnekét.” „Jól tudom s keserv nélkül érzem — írja Wesselényi szomorúan Kossuth-nak 1846. január 27-én Zsibóról —, hogy én már alig tehetek, alig használhatok valamit, nemcsak azért, mert béna és vak vagyok, hanem mivel lejárt az időm.” Az 1848-as erdélyi országgyűlésen még tevékeny volt: a világtalan Wesselényi javaslatára mondották ki az egyesülést az anyaországgal, majd egy héttel később mondotta el élete legnagyobb beszédét a jobbágy-felszabadítás érdekében: javaslatát a lelkes parlament egyhangúlag megszavazta. Ősszel, amikor Jellasics betört az országba, Kossuth küldöttséget menesztett Bécsbe. A főrendek részéről négyen csatlakoztak, köztük Wesselényi. Az érkezésükre összesereglett bécsi nép hallani akarta a vak politikust és Wesselényi a régi tűzzel szólt hozzájuk, támogatásukat kérve. Az események azonban szétzilálták a régi viszonylatokat. Széchenyi, akivel 1821-ben felejthetetlen évet töltöttek együtt Éurópában csatangolva, — a későbbi ellenfél — már a döblingi tébolyda lakója. Kossuth türelmetlen és tapintatlan volt a vak politikushoz, megbántotta Wesselényit, aki keserű levélben jelentette be távozását a politikai színtérről. A világtalan óriásnak kimondhatatlan szenvedést jelentett a történelem, az élet perifériájára szorulni, miközben nélküle zajlott a véres küzdelem a magyar függetlenségért. Megérte Világost, Kossuth száműzetését. 1850 tavaszán családjával hazafelé utazott, Pesten megbetegedett, a városban érte a halál. Az ember tudja, hogy üres gondolati játék: mi lett volna, ha Kossuth mellett maradhat végig? Hová kormányozzák együtt a nemzet hajóját az országos árvízben, amelyet a háború jelentett ; találtak volna-e más, csendesebb kikötőt? Kérdések, amelyekre már sohase adható megnyugtató felelet. SZÁNTÓ MIKLÓS Az „árvizi hajós” emléktáblája a Felszabadulás téri templom falán (Holló Barnabás munkája) fotö: rezes molnár esztek 21
