Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-16 / 8. szám

Első kérdésem a műsorpolitikára vonatkozik. A színház szerzői között látjuk Madách Imrét és a tekintélyes névsorban időben az utolsó: Háy Gyula.

— A színház neve kötelez, nincs és nem is lehet élő, mai színház a magyar dramaturgiai hagyomány nélkül. Most, hogy nemrég, február 18-án századszor játszotta színházunk — a Budapesten egy ideig hajléktalanul maradt — Az ember tragédiáját, világossá tettük, hogy szerintünk a tragédia bemutatása program és jelkép minden magyar színház számára. Azt jelképezi, hogy magyar drámát játszani — a klasszikusoktól az élő drámaírókig, színpadot, tehát otthont adva a szerzőknek — alapfeladata a magyar színházművészetnek. A lista még mindig nem teljes. Újrafelfedezésre vár a századkezdetnek és a két világháború közti polgári drámák első vonalának drámatermése. Gyakran hosszú évekig méltánytalan hallgatás a részük. Játszani kellene Zilahy Lajost, hiányzik Márai Sándor drámaművészete. Jó lenne bemutatni a mulatságosan, derűsen és szellemesen írók vonulatát is: Heltai Jenőtől Aszlányi Károlyig.

— Miért vették elő most a régi, sikeres Háy Gyula-művet? Miért mutatták be a néhány éve Svájcban elhunyt, két évtizeddel ezelőtt az országot végleg elhagyó drámaíró művét, az Isten, császár, parasztot?

— A Madách Színház tudatos felfedező munkája során jutottunk el Háy Gyulához is. Ezt a darabot 1931—1932-ben írta, haladó szemlélettel nyúlt a magyar történelem egy korszakához. A történelem sajátos, csúfondáros — azt mondhatnám, Bemard Shaw-ra emlékeztető — kezelése jellemző a stílusára, amely nálunk új színeket és ízeket jelent és közben mélyen hagyományfolytató. Megírása idején a darab nemzetközi figyelmet keltett és a haladó színház jelesei — Piscatortól Brechtig — nagyra tartották. Tudom, sokan felkapták a fejüket a hírre, itthon is és külföldön is, hogy Háy Gyulát játszunk. Szerintem azonban egy író mai konfliktusai miatt nem lehet elfelejteni régen írt, haladó, kitűnő műveit; mai, hibás nézetek elmarasztalását nem szabad összekötni és visszavezetni, visszamenőleges hatállyal egy életműre alkalmazni. Az Isten, császár, paraszt jó dráma; számunkra a művek a lényegesek, és nálunk, ma ez a perdöntő.

Üjrafelfedezni szép feladat. Nem hagyunk értékeket elveszni: játszani kell Herczeg Ferencet, Háy Gyulát és Márai Sándort is, mert színvonalas kortársaink voltak és élő gyökerek lehetnek. Jól kell gazdálkodni hagyományainkkal, saját lehetőségeinket nem szabad szűkíteni, hanem az értékes művekkel bővíteni kell: így értelmezzük nyílt, elvi alapokon álló színházpolitikánkat.

— Evek óta folynak viták világszerte, az úgynevezett rendezői, vagy színészközpontú színház alternatívájáról. Köztudott, hogy a Madách Színház egész gyakorlata a színészt állítja a fókuszba és ezért bizony sokat támadták előadásait az ellenkező álláspontot valló színibírálók. Mi a véleménye erről?

— Amióta színház van, a darabra és a szereplőket megjelenítő színészekre épült. Ugyanakkor mindig kellett a szervező, azaz a rendező, aki színpadra állította a művet. Amikor színházépületek születtek, megváltozott a rendezés módja, mert átalakultak a közönséggel való érintkezés formái. Ezzel változott a rendező feladata is. Megnövekedtek a lehetőségei, de nem szakadhat el az épülettől, nem hanyagolhatja el a műveket. A ma sokszor divatos rendezői „túlhatalom” indokolatlan és elvileg is képtelenség. Régi épületekben játszunk, és ami a legfontosabb, ott ül a közönség, amiért vagyunk. A színészek kiemelése, személyiségük népszerűsége hozzátartozik a színházhoz, a közönség értük veszi a jegyet. A társulatot eszközként használó, szürke maszszaként kezelő rendezőközpontú színház ezért is kudarc. Vannak-e ma is olyan nagy tehetségű színészek, mint például a nemrég ünnepelt Csortos Gyula, vagy Somlai Artúr, kérdezik sokszor nyugatról hazalátogató színházszerető, hozzánk betérő, főleg idősebb emberek? Sok az igazi tehetség, akiknek helyes biztosítani a megérdemelt társadalmi megbecsülést. A rendezőnek főszereplőkben kell gondolkodni, megteremtve színészeivel a harmonikus együttműködést. Jóleső érzés számomra, hogy színházunknak mindig voltak és vannak nagy egyéniségei, akik kiváló együttest alkottak és egymást is segítették a munkában.

— A Magyar Hírek olvasói személyes tapasztalataikból is sokat tudnak a világban dúló színházi válságról. Jó néhány ismert nevű színház csukta be kapuit az utóbbi időben New Yorkban, Londonban. Többen kérdezik, van-e Magyarországon színházi válság?

— A televízió nagy tömegeket köt le, de a tévé teremtette formákat még nem használta fel a színház a megújulásra. A rendezőközpontú színházak nagy része elvesztette közönségét. Üres színházban nincs játék. Igaz, a siker nem mindig biztos értékmérő, de a sikertelenség bizonyító erejű: nem lehet jó kultúra az, amit a művelt közönség is tömegesen elutasít.

Nyugaton a sikertelen színház megbukik, bezár. Nálunk, ahol a társadalom megbízásából az állam fizeti a színházat, a jegyek olcsók, a költségek nagy részét az állam „kipótolja”, így a gyenge színház is megél. Ezt negatívumnak tartom; életben tart olyan formákat, amelyeknek fennmaradása nehezíti a kibontakozást. Sajnos, a magyar drámabírálat nincs feladata magaslatán és a belterjességet magasztalja. Hogy világosan fejezzem ki magam, olyan darabok jelentik a mércét ezeknek a színikritikusoknak a számára, és erre befolyásolják a darab választásától az értelmezésig a rendezőket is, amely művekből hiányzik az ember jövőjében való hit; pesszimisták. A „küzdj és bízva bízzál”, a helytállás madáchi nagyságát feladták. Írásaikban lebecsülik a szépet, mint alapvető művészi törekvést. Mi nem értünk egyet ezzel az irányzattal, mi szép színházi élményt akarunk nyújtani és közönségünk úgy látszik, ezzel ért egyet, mert a Madách Színház esténként zsúfolt házak mellett „válságmentesen” játszik. Csak az elmúlt egy-két évben lehet érezni egészséges változást; a kritikusok egy része már törekszik arra, hogy megértse a közönséget.

— Több olvasónk kérdezte, igaz-e, hogy Hofi Géza a Madách Színházhoz kerül?

— Hofi Géza nagy mulattató egyéniség, aki sajátos stílust jelent a magyar kabaré, a könynyűműfaj történetében. Most — különféle okokból — színpad nélkül maradt. Nem került a Madách Színház társulatához, de alkalmat teremtünk számára, hogy nálunk mutassa be új műsorát. Nyilvánvaló, hogy egy színpad nemcsak puszta helyszín, a falaknak is van szelleme és ha Hofi kéri, segítünk is a magunk véleményével. De ez önálló — éjszakai — Hofi-produkció lesz és mi ehhez otthont, keretet adtunk, kapcsolatunkat a házigazda és a vendég viszonyával jellemezhetnénk.

Sok szó esett műsorpolitikánk változatosságáról. A sokszínűséget mutatja egy angol musical, a tavalyi nagy Broadway-siker, a Macskák (Cats) pesti bemutatója. Olyan típusú színházközi együttműködéssel készült, amilyent még Magyarországon nem csináltak. A zenekari felvételt, a táncosokat az Operaház adja, a betanítást is vállalták. A Madách jóhangú színészei játsszák a darabot. Mindehhez hozzátehetem, hogy a nyugati magyar közönség által jól ismert és kedvelt Huszti Péter, aki Schütz Ilával és Szabó Sándorral együtt az Isten, császár, paraszt főszereplője, új minőségben mutatkozik be. Noel Coward Alkonyi dal című három szereplős darabját rendezi a Madách Kamaraszínházban, Tolnai Klárival, Szabó Sándorral és Békés Italával.

A nagy színészegyéniségek számára lehetővé kell tenni, hogy kibonthassák minden tehetségüket. Látja, ez nálunk nem elvont követelmény, hanem hús-vér gyakorlat. SZÁNTÓ MIKLÓS

19