Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-16 / 8. szám
Ortutay nyomában •i A mesélő megvan, a mese elveszett BUDAY-ORTUTAY: NYÍRI ÉS RÉTKÖZI PARASZTMESÉK A SZEGEDI FIATALOK KIADÁSA 1. „A jüny nem akart avva’ a félig emberrel meg láva' menni. De muszáj vaót néki menni.” 2. „Erre emlékszem! Ezt valóban az édesanyám mesélte!” 3. A kötet impresszuma 4. „És akkor iéjjel a gyereket elvitték a boszorkányok.” 5...........mikor megfele akart halni, azt hagyta iédesanyámnak, hogy úri héjén ne szaógájjon, mer akkor nem fog megnyugodni." BTJDAY GYÖRGY ILLUSZTRÄCIÖI FOTÓ: REZES MOLNÁR ESZTER A szoba, amelyben Tenke Andrással beszélgettem, afféle átjáró. Ennek „köszönhető” aztán, hogy amikor jószerivel ki sem tette a lábát a szerkesztőségből, máris nekem estek a kollégáim: — Na, vallott végre? — Akkor se beszélt, amikor ráraktad a hüvelykszorítót ? — Hát miért nem vetted elő a spanyolcsizmát?! Szó, ami szó: rászolgáltam gúnyolódásukra, mert hiába erősítgette vendégem, hogy ő nem emlékszik, nem emlékszik, nem emlékszik, én csak váltig hajtogattam: emlékeznie kell, emlékeznie kell, emlékeznie kell, hiszen itt áll a neve a könyvben, fekete-fehéren, a 254. oldalon, tessék nézze: „Tenke András, 15 éves, szolgalegény, Nyírgyulaj.” A KÖNYV A könyv népmesegyűjtemény, Ortutay Gyula és Buday György grafikusművész közös munkája. Először 1935 karácsonyára jelent meg ezer példányban, de könyvárusi forgalomba, egynémelyik mese túlborsozottsága okán, nem került. Aztán másodjára megjelent most, fakszimile-kiadásban, közel 14 000 példányban. Ami egyben magyarázza is e kettős riport megszületését. Tanúkat kerestem, átélőket, akik raajd fölelevenítik a meséket, hagyományozódásuk történetét és ami talán még ennél is fontosabb és érdekesebb: hogyan és milyen módszerrel gyűjtött, dolgozott Ortutay, mégpedig pályája legkezdetén, huszonhárom esztendős korában. Könnyű megállapítani ugyanis, hogy mikor járt a Nyíri és rétközi parasztmesék című kötet szerzője (vagy inkább közreadója?) Nyírgyulajon. Tenke András 1918 januárjában született, a gyűjtés idején — ezt Ortutay írja — 15 esztendős volt, az időpont tehát 1933. Pontosan fél évszázad telt el azóta. Csoda, ha az egykori mesélő nem emlékezik rá, hogy mesélt?! — Az édesapám lehetett, ő volt olyan mesélő fajta — találgat. — De ő nem 15 éves volt akkortájt! — vetem el a • feltételezést. — Egyébként is: Ortutay akkor is, később is halálosan pontos volt. Ha ő azt írja, hogy a mesemondó 15 esztendős szolgalegény volt, akkor erre esküt lehet tenni, olyan biztos! Tenke András tiltakozik: — No, no! Még ha én meséltem volna is, bár nem emlékezem rá, akkor se voltam szolgalegény. Ortutay téved. Én summás voltam az idő tájt a Kálmándy-uradalomban. — Mi a kettő között a különbség? Ebben már pontos és hibátlan az emlékezet, hiába telt el azóta fél évszázad! — Szolgalegénynek azt nevezték — magyarázza tanáros pontossággal —, aki a munkáltatótól ellátást is kapott. Én azonban nem kaptam az uraságnál ellátást, hanem csak bért, azaz summát. Elréved, nem is gondol vele, hogy a parasztmesék miatt jött, kilép a jelenből, be a múltba. — Nyáridőben a nap már négy óra előtt feljött, akkor már kinn voltam a kerekhalmi tanyán. Ennek a Kálmándynak vagy száz tanyája volt, és nemcsak Nyírgyulajon, hanem Baktalórántházán, meg Bátorligeten is, körben. A munka este nyolcig tartott, ebből lejött egy óra ebéd, fél óra reggeli és olyan negyedórányi volt az uzsonnaidő. Ez volt a menetrend. A tanyára kijárás és a hazamenetel persze a saját időnkre ment, még akkor is, ha öt-tíz kilométerre volt a munkahely Nyírgyulajtól. És vasárnap is ki kellett ám menni a tanyára, mert akkoriban nem volt külön állatgondozó. Aki a lóval dolgozott, annak kellett etetnie, ápolnia is... És ezt csináltam 12 éves koromtól. Előbb napszámba jártam az urasághoz, aztán hogy elértem a 15. életévemet, akkor már bevettek summásnak. De hát ez hagyján! Apám, meg anyám talán még előbb kezdték, ők is az uraságnál dolgoztak. Voltak dohánykertészek, éves cselé- } dek, béresek ...
