Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
NÉGYZETESEN SZAPORODUNK avagy Világ magyarjai, szóródjatok szét! A szerző nevezhető Bécsben élő magyar írónak vagy magyar származású osztrák írónak is. Mindenesetre egyik fő feladatának tekinti régi honfitársai megismertetését új honfitársaival. „Oda-vissza” fordításain kívül mintegy negyedszázadig pepecselt azon a könyvén, amelyet „életművének” tekint. A németül írott humorosszatirikus szakkönyv (németül: Sachbuch und Lachbuch) címe: „Ein Ungar kommt selten allein.’' Ez szójátékon alapszik, mert a cím (,,A magyar nem jár egyedül”), arra a közmondásra hasonlít, amelyben „Ein Unglück”, azaz a baj ritkán jár egymagában ... Most elkészült a kézirat. Egy bécsi kiadóvállalat lektornője, elolvasván az írást, a következő szemrehányással illette a szerzőt: „Nézze Herr Kőváry, tudjuk, hogy maguk magyarok megbízhatatlanok, de mindennek van határa. Ha komolyan veendő könyvet akar írni, nem engedhet meg magának olyan kisiklást, hogy el akarja hitetni az olvasóval, miszerint a világ összes katolikus templomaiban azért harangoznak délben, mert ezt III. Calixtus pápa így rendelte el Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének emlékére.” Az alábbiakban közölt „olvasópróbák” első ízben jelennek meg magyar nyelven, a szerző saját fordításában. * Az előszóból Ez a könyv öngyilkossági kísérlet. Magyarok, mihelyt elolvasták, nem fognak velem többé szóbaállni. Márpedig bizonyosra vehető, hogy elolvassák, mert minden, ami bárhol a nagyvilágon nyomtatásban megjelenik róluk, mágnesként vonzza érdeklődésüket. Ebből a könyvből viszont kitűnik, hogy a magyar lehetetlen náció; lénye csupa nevetséges sovinizmus; hogy mindenütt kellemetlenül tűnik föl hangoskodásával, a pimaszságig szemtelen; hogy mindentudóbb az atyaúristennél is, akinek magyar származását közkívánatra mindenkor készségesen bebizonyítja, és hogy mindamellett sohasem veszíti el az akcentusát. Nem magyarok ez olvasmány után szintúgy kerülni fogják társaságomat, ám föltehetően ők sem kerülik majd el ezt a könyvet, mert ahol magyarokról esik szó, ott megmagyarázhatatlan módon ismeretlen fogalom az unalom. Hanem ezeken az oldalakon nyilvánvalóvá válik, hogy a magyarok olyan keccsel és bájjal rendelkeznek, amely párját ritkítja; hogy rendszerint többre viszik, mint a bennszülöttek, akik befogadták őket országukba; hogy a hidrogénbombától a szépművészetekig minden buliban benne vannak, a sportról nem is beszélve; egyszóval, hogy a magyarok a világ valamennyi nemzetét fölülmúlják. Ez olyan tény, amelyet elsőkézből tudok: a magyarok maguk állítják. Szapora fajta Egy német és egy magyar utazik a vonaton. Azt kérdi a német: „Meg tudná nekem mondani uram, hány kínai él a világon?” A magyar megmondja. „És mennyi magyar?” A magyar az összehasonlíthatatlanul kisebb számot is közli. „Akkor hogyan lehetséges az, „csodálkozik a német”, hogy utaimon még egyetlen kínaival sem találkoztam, ellenben kivétel nélkül minden alkalommal magyarokra akadok?” Kétség nem fér hozzá, hogy ez az anekdota valóságon alapszik. A hazájában élő 11 millió magyar, meg a világ minden táján ide-oda cikázó honfitárs (bizony, minden harmadik magyar az ország határain kívül él!) érti a csíziót, mintha kétszer vagy háromszor annyian lennének. De ha nem figyelnek oda, egy helyett egykettőre négyen vannak. Vegyünk például egy színészt. Idegen országba szerződtetik. Ha sikert arat, másnap kihozatja a feleségét, legjobb barátját, meg az öltöztetőnőjét. A következő lépés: az újonnan jöttek kihívják a családjukat. Nemsokára 16 főnyi kis csoport. Négyzetesen szaporodunk. Jellemük ambivalens A magyar ember legelső rangú szívügye a szerelem. Szívesen és gyakran, ha ugyan nem szüntelenül szerelmes. Egy magyar szerelmespár — nevezzük stílusosan Árpádnak és — Évának — az emberi játékok legnagyszerűbbjét még élvezetesebbé alakítja, mint a hasonszőrűek más országokban. Árpád hűséges a szerelemben. Olykor több fehéméphez egyszerre. A romantika magyarok számára realitás. A szentimentalizmus inkább erény, mint szégyen. Ha egy szerelmes férfi szíve hölgye miatt sírva fakad, ez a világ legtermészetesebb dolga. Eszébe sem jut, hogy gyöngeségnek fogja föl könnyeit, vagy hogy nyilvánosan kimutatott érzelmei miatt pszichoanalitikust keressen föl. Ezzel a foglalkozási ággal egyébként Magyarországon aligha lehet meggazdagodni. Ferenczi professzor, Freud tanítványa, ennek okát a következőképpen fogalmazta meg: „Egyedül egy díványon feküdni nem magyar férfi dolga.” ... Mindjárt a szerelem után a barátság az az érzelem, amely roskadásig tölti a magyar szíveket. A magyarnak annyi barátja van, ahány embert ismer. Az egész nemzet jó barátságban él egymással. 15 millió bennszülött közül becslésem szerint legalább 14,5 millió pertu egymással. A kinnszülöttek között már nem áll fent ez az arány. A tegezés olyan kulcs, amely szíveket nyit. Ha nem kell formaságokra ügyelni, sokkal több együttérzéssel és jóindulattal közeledhetünk felebarátunkhoz, sokkal tárgyilagosadban tarthatjuk szeme elé hibáit. Persze ha túl érzékeny, jobban tesszük, ha hibáit mások szeme elé tárjuk tárgyilagosan, a szóban forgó háta mögött. Barátság és ellenségeskedés olyasmik a magyarnak, mint tengernek az árapály. Nincsen kifogása nyílt ellenségeskedés ellen sem. Példákért nem kell a szomszédba menni. Hadd vegyük a leghajmereszfőbbet: Molnár Ferenc egy éjszaka retteneteset álmodott — saját kivégzését élte át. A tömegben, az akasztófa alatt ott ácsorgott barátja, Heltai Jenő is, méghozzá vigyorogva. Eddig tartott az álom. Ami a valóságot illeti, Molnár ezután az éjszaka után öt esztendeig nem állt szóba Heltaival. ... A kétfelé húzó jellem utolsó példája gyanánt hadd tegyek röviden említést a keletről magunkkal hozott tunyaságról és a nyugattól ellesett szorgalomról. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a zenélő tücsökről és a jövőt építő hangyáról szóló állatmesében a magyarnak inkább a tücsök szerepe fekszik. De nem ilyen egyszerű a dolog. Akár elhiszik nekünk az idegenek, akár nem — a hangya is magyar származású! Ha teszem azt, Magyar úr külhonban él, bizony leveti tücsök jellegét, és ha kell, öreg napjaiig a hangya jelmezét ölti magára. Azt az igyekezetét, hogy fejére nőjön az új haza őslakosságának, csakis emberfölötti szorgalommal valósíthatja meg. Az emigráns indítékai olykor tréfának tetszenék. Egyikük például azt mondta nekem külföldre szakadás közben: „Alkalmazott számára túl kevé6 a nyelvtudásom — nékem főnöknek kell lennem!” Az is lett. 62
