Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
TISZTELET A SZÜLŐFÖLDNEK lőhaza annak a világnak a része, amelynek én polgára vagyok. S hogy itt dolgozhatok, ez egyúttal azt is jelenti számomra, hogy Magyarország ma a művészi alkotó lehetőségeknek teret adó ország. — Több hónapos itt-tartózkodást említeti. Bizonyára készülő szabadtéri szobra miatt kíván újra Magyarországra jönni? — Igen. 1983 júniusában a budapesti Nagyvárad téren az Orvostudományi Egyetem 17 emeletes felhőkarcolója előtt, utcakövekkel burkolt dombon, egy 5 méteres szobromat avatják fel. Régi vágyam teljesül ezzel a művel. Hiszen, amióta csak dolgozom — nem a galériák, a magángyűjtemények érdeklődését keresem, hanem a városépítészek munkáját kívánom kiegészíteni. Az én „múzeumom" valóban az utca, Kanadától Japánig sok százezer, talán nevemet sem ismerő járókelő találkozik naponta köztéri szobraimmal. Régóta vágytam rá, hogy végre szülővárosomban is valami őrizze a jelenlétemet. A tervek szerint a szobor leleplezésére éppen hatvanadik születésnapomon, június 11-én kerül sor. A hatalmas, rózsaszín gránitból készülő madár a béke jelképe lesz. A talapzatát beburkoló utcakövek gránitfelületére a világ összes nyelvén bevéssük majd a „béke" szót, amely azt hiszem minden nyelvben a legszebb szó. — Az elmúlt másfél évtizedben egyre gyakrabban kerülnek Magyarországra olyan alkotások, amelyek külföldön már elismerést vívtak ki. Világhírű művészek művei, olyanoké, akik egyre inkább törekednek arra, hogy életművük. egy részét szülőhazájuk is megőrizze. Franciaországból Vasarely, Schöffer neve közismert. Vajon. Önök kint találkoznak-e egymással? — Sokkal kevesebbet találkozunk, mint amennyi jól esne. Sokat utazunk, dolgozunk, de valahányszor összefutunk, mindig örömmel üdvözöljük egymást. Azért is, mert ismerjük és becsüljük egymás munkáit. Azért is, mert ezek a munkák igen különbözőek, és tulajdonképpeni egységünk épp ebben a különböző irányú kutatásban rejlik. S összeköt bennünket az a tudat is, hogy a vizuális művészet nyelve mellett egy közös nyelvünk is van: a magyar. VERŐ JÚLIA igy Rudnaytanítvány Északon A Stockholmban élő Halász Szabó Sándorral a kiállítás legelső napjainak egyikén találkoztunk. Nem ismertem korábban, nem tudtam, hogy az arcán ülő megilletődött mosoly állandó külső vonása-e, avagy valamilyen friss alkalom hívta elő. Aztán, mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, mindkettő. — Rendkívüli örömömre szolgál, hogy ez a kiállítás, ahol csak egy festménnyel veszek részt, alkalmat ad nekem, hogy további kapcsolatokat építhessek ki szülőföldemmel, közelebbről Szentes, Csongrád, HódmezővásárFOTÖK: NOVOTTA FEKENC KEPRODUKCIÖK: GABOR VIKTOR ÉS REZES MOLNÁR ESZTER hely városával. Ma ezekből a városokból egy bizottság jött Budapestre — a kultúrház-igazgató, a galéria vezetője — hogy javasolják nekem: nyissunk ősszel egy kiállítást Szentesen a műveimből, ötven-hatvan képet mutatunk majd be ottani öreg barátaimnak és minden érdeklődőnek. A kiállítás Szentes után majd útra indul a környék többi városába is. Igen megható volt számomra, amit a küldöttség tagjai mondtak: szülőföldem örömmel vár vissza. — Bocsássa meg, a kívülálló talán naiv kérdését, de honnan tudnak még ma is önről, az ön munkásságáról a Szentesiek? — Régi festő vagyok én, több kiállításom is volt 1943-tól kezdve. Azután az ötvenes években is kiállítottam a Múzeumban. Ugyanakkor az idei őszi bemutatkozás, amelyekre már az Északon fogant műveket hozom, lesz a legnagyobb kiállításom Szentesen. — Ügy tudom, hogy Magyarországnak ebből a sarkából származó festőművésznek lenni, az egy bizonyos törekvést, egy jellegzetes festői látásmódot jelent. — Hódmezővásárhely leginkább meghatározója ennek a művészi törekvésnek. Én Koszta tanítványa voltam, legalábbis kezdetben, majd Rudnaynál kötöttem ki a főiskolán. Szentes az indítást adta. Koszta Nyugatra is tekintő ember volt, látta az impresszionisták eredményeit, felhívta figyelmemet rájuk és az utánuk következőkre. Azt hiszem, valamit meg is fogadtam tanácsaiból, így egy kicsit mást csinálok, mint a többiek. És mégis van valami kötődésem ahhoz, ahonnan jöttem. Annak ellenére például, hogy beleszerettem az antik, a görög világba. Sokat járok azon a földön, hallatlanul megragadott a természet és a régi emlékek szépsége. — És Skandinávia? Az csak lakóhely? — Skandinávia lakóhely, sajnos. Ott a természet csodái adják a legnagyobb élményt. A végtelen kiterjedésű szigetvilág Stockholm körül — az ember csak azt kívánja, bár lenne egy kicsit délebbre, bár letolhatnánk, mondjuk, a Kanári-szigetekig, hogy valamivel tovább tartana a meleg . . . — Vajon „belelátni-e” mostani műveibe gyökereit, magyarságát, származását? — Remélem, igen. Furcsa dolog, de ami itt most a Műcsarnokban látható, az akkor jött létre, amikor hazajöttem az apám temetésére. A kép címe: Virrasztók. Ez a kép nem más, mint a hagyományos magyar festészet folytatása. Nincs benne semmi nagyon előremutató. Talán azért, mert a temetés ezt az élményt adta, és én ezt csak megfestettem. Amit ma egyébként csinálok, az inkább fantáziavilág, sur-szimbolisztikus világ. Majd az őszi kiállításon ez megmutatkozik. Ezek a müvek görög emlékekből, a világ furcsaságaiból, kontrasztjaiból építkeznek. Aki Északon él, elzártabban dolgozik, mint amihez itt, Magyarországon szokva voltunk. Itt a barátok nyitottak voltak, egymás műtermébe jártunk, beszéltünk, vitatkoztunk egymás munkáiról. Skandináviában ez nincs, ez nem divat, az ember maga ítéli meg a dolgait. — Ha hazajön, pótolni tudja ezt a „kommunikációhiányt” ? — Éppen holnap lesz a várt nagy találkozás a baráti körrel. A pestiekkel! Annak idején a Népművelési Intézet képzőművészeti osztályán dolgoztam, ahol képzőművész körökkel is foglalkoztunk. Szerveztünk, többek között, nyári művésztelepet is a vezetők továbbképzésére, ahol összejöttek a legkiválóbb művészek. Erre minden nyáron sor került, és ennek a társaságnak a magja most itt van: az úgynevezett Tokaji társaság. Mi egymást fejlesztettük akkor, és persze most is mindig szívesen jövünk össze. Remélem, ez a közös jó szokásunk mindmáig megmaradt. GY. G. r „...Es az siker..." Jó hírük van a világban fényképészeinknek, festőinknek, szobrászainknak, építészeinknek! Joggal töprengünk el ezek után, nem mérlegelve a mérhetetlent: vajon a felmutatott értékekből mit adott a hazai iskola, mit és menynyit a befogadó környezet. Lakner László egyike volt azoknak, akiknek újabb munkáit kíváncsian várta a közönség, várták a pályatársak. Ebben volt némi kajánság is. Neki itthon ugyanis — látszólag vagy valójában — „minden a kezére állt”. A festőszakma egyik csodagyerekének, a grafika nagy ígéretének egyaránt tartották, aki később meg is felelt a várakozásoknak. Finom, míves Európa-plakátja például bejárta az egész kontinenst. Másodszori pályakezdése — az előző sikerei után —, meglepő volt. — Mi oka volt rá? — kérdeztük, mikor egy pesti kávéházban ismét találkoztunk vele. — Talán szerénytelenül, de úgy gondoltam: azok a mértékek, amelyekkel mértem magam is, nem elég szigorúak. A festőpályán jól indultam. Ennek ellenére inkább grafikusok egy csoportjával vállaltam szakmai és szellemi közösséget. Munkáimnak nemcsak szakmai, politikai tartalma is volt és jól illeszkedett azidőben például a vietnámi háborút elítélő európai ifjúsági mozgalomba. Nem volt hiány elismerésben, csak éppen a grafika, a plakátrajz egyre távolabb vitt a festészettől, ami viszont egyre jobban hiányzott. . . — Grafikái szakmai tudásáról, rajzkészségéről tanúskodnak. Ez fontos dolog a kenyérkereset miatt is. Festői jelrendszere viszont elvontnak és olykor esetlegesnek tűnik. Durván fogalmazva: a műkereskedelem, a mecénás számára bizonytalan áru, márpedig a fes-52
