Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
TISZTELET A SZÜLŐFÖLDNEK A nagy érdeklődésre való tekintettel a Műcsarnokban megrendezett Tisztelet a szülőföldnek kiállítás nyitvatartását egy héttel meghosszabbították! Több, mint százezren tekintették meg a külföldön élő magyar művészek, építészek és fotográfusok második hazai bemutatkozását. A Magyar Televízió hasonló címmel vetített, egyórás portré-mozaikjai után, egyetlen napon több mint 12 ezren váltottak jegyet a Műcsarnokba! Néhány jelentős állami vásárlás mellett, közel száz festmény és műtárgy ajándékozás útján került a magyar közgyűjteményekbe. Támaszkodó (1980) Kilépni a közterekre Tizenkét éve, a külföldön élő, magyar származású képzőművészek első nagy budapesti kiállításán NYROM volt a legfiatalabb kiállító: de a hatvanas évek eleje óta Bécsben élő Nyrom Mária a, Tisztelet a szülőföldnek több száz részvevője közül is a legfiatalabb művészek közé tartozik. 1970-ben, Wotruba professzortól, mesterétől kapott friss diplomájával érkezett haza Budapestre: az azóta eltelt években számos nyugat-európai nagyváros egyéni és csoportos tárlatán mutatta be munkáit, s a hetvenes évek elején egyéves ösztöndíjjal Egyiptomba is eljutott. Mint szobrász, hosszú ideig nem használta keresztnevét („nem akartam, hogy tudják: nő vagyok’), újabb katalógusain azonban már fényképei is megjelennek a neve mellett. Szüleinek budapesti otthonában fogad: a szép lakás szellemében és tárgyaiban is a Bauhaus magyar mestereinek emlékét őrzi. — A kis méretű plasztikák, természetük szerint, elsősorban csak kiállításokon, magánlakásokban érvényesülnek: a közösségi terek, az utcakép monumentális térformáinak kialakítására fával kevesebb megbízás adódik. Lát-e ön lehetőséget a tárlatokból, a műkereskedelemből való kitörésre, a környezet esztétikus formálására? — Szakmai téren vannak lehetőségek, adott erre a művészi kapacitás. Sajnos, sok esetben az építészek hagyják cserben a művészt: nem vesznek maguk mellé jó szobrászt, megelégszenek olyan megoldásokkal, amelyek sem formában, sem térben, sem funkcióban nem felelnek meg. Ausztriában igazán jó szobrászok élnek, de az építészek nélkülük csinálnak mindent, az állam pedig spórolni akar, megelégszik olcsóbb, rosszabb kivitelezéssel. Arra volna szükség, hogy a társadalmon belül a közös érdek érvényesüljön, s a cél a környezet, a társadalom emberibbé tétele legyen. Egyébként nem látok döntő különbséget aközött, hogy kétszer két centiméterben, vagy ötször öt méterben dolgozom, hiszen kis térben is lehet monumentálisát alkotni. A különbség csak annyi, hogy az előző esetben jóval kevesebben észlelik munkámat. Nem tagadom persze, hogy bizonyos dimenziók eleve mellbevágják az embert, eláll tőlük a lélegzet, egészen mást adnak: amikor a piramisokat építették, más volt a szellemi háttér is. Akárhogyan azonban, az infrastruktúrába az esztétikai értékeket is bele kellene helyezni. — A képzőművészet, ha jól látom, még ma sem tudott igazán kilépni a protokolláris keretek közül: ünnepi fogalomként él, amit az emberek egy-egy tárlaton délután négytől fél ötig megnéznek azzal a tudattal, hogy az „igazi” élet azért egészen más. Így látja ezt ön is? — Arról, hogy a képzőművészet ilyen körbe van bezárva, a művészek csak részben tehetnek. Nincs, pontosabban szólva nagyon kevés a szellemi, anyagi tér, a lehetőség. Sokkal többször kellene jó művészeket is bevonni a hétköznapi élet formálásába: hiszen nagyon is fontos például egy autópálya külső megjelenése. De sajnos, a művészek eljátszották ezt a szerepüket, mégpedig a sarlatánokon keresztül. Minden művész „bohóc” lett, kényszerült azzá lenni. Ha azt mondják rám, „művész”, én már szégyellem is magam, nem művész vagyok, hanem ember. — Szobrokon, térformákon kívül festményeket is készít. Mennyiben függnek össze az egyes műfajok, munkaterületek? — Festményeimben elsősorban a festészet primér létjogosultsága érdekel, a szín és a fény. A színt és a fényt el kell helyezni a vásznon, vagyis, ami még sokkal jobb lenne, egy házfalon. Ahogy megoldom ezt a feladatot, az szerintem nem áll túl messze a szobrászoktól sem, egyik a másikat megtermékenyíti. A szobrokat is több színben, több anyagból csinálom. — Katalógusaiban, az önről szóló tanulmányok, reprodukcióiban gyakorlatilag kizárólag nonfiguratív munkákat láttam. Tudatosan szakított a figurális ábrázolással? — Hosszú évekig figurálisán dolgoztam, anélkül nincs kezdet. Szükségem volt rá, hogy megtanuljak látni, összefüggéseket észlelni, azokat rögzíteni: erre a természet legalkalmasabb a maga saját, önálló „énjével”. Sokat segített például egy-egy akt lefixálása: pontosan jelezte, mennyire haladtam előre a fejlődésemben. Ma már nem az emberi testet használom fel a konkrét kifejezési formára. De hangsúlyozni szeretném, hogy én nem absztrahálok, nem irodalmi temaii kából indulok ki, hanem bizonyos formákon és összefüggéseken keresztül próbálok létrehozni valamilyen önálló, élő egységet. Hogy milyen méretben, milyen műfajban, az véleményem szerint nem változtat a kvalitáson. H. GY. Gasthof zum Schiff fiAhd| szóval ez az..." — Aki Svájcban járva látott akárcsak egyet is Füzesy Ferenc épületei, enteriőrjei közül, igazolhatja: alkotójukat erős szálak fűzik a magyar építészet hagyományaihoz. Kérdés persze, hogy észreveszi-e ezt az is, aki nem magyar, aki sosem hallott építészeti tradícióinkról? — Sok-sok éve tapasztalom, hogy mindarról, amit odakinn építek, az embereknek az a véleménye, hogy ez valahonnan „máshonnan” jön. Az első pillanatban azt hiszik, hogy talán Ázsiából, azután, ha meghallanak engem beszélni, hogy nem ázsiai dialektust beszélek, akkor végül megkérezik, hogy ki is vagyok? Amikor megmondom nekik, hogy magyar vagyok, akkor felderül az arckifejezésük: „aha, szóval ez az . ..” — És teljes joggal fedezik fel munkáiban a magyar jellegzetességeket. . . — Ez így van. Magyarországi kollégáim egy része azt mondja, hogy a Medgyaszay— Kós-irányzat szellemi utódja vagyok. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, az még kialakulóban van, de személyi és szellemi kapcsolódásom Magyarországhoz egészen szoros. — Ne haragudjon a profán kérdésért. Fogadjuk el ténynek, hogy ön a Medgyaszay— Kós-iskola folytatója. Van-e piaca egy ilyen törekvésnek a mai nyugati világban? — Hogyne! Az embereknek általában elegük van az úgynevezett modernizmusból, „tele van vele az orruk”. A gazdasági tényezők is arra kényszerítenek, hogy valami „más” történjék. Ebben a világválságban kicsit kevesebb lett a pénz is — és úgy vélem, eljött most annak az ideje, hogy a belső dolgokat kifejezhessük. És ilyen értelemben a magyarságnak is nagy jelentősége lehet. — Honnan ismerheti meg a magyarországi közönség is a munkáit? — Itt a kiállításon. Az Üj Tükör című hetilap is közölt rólam és munkáimról képekkel illusztrált riportot. Épületeim kizárólag Svájcban állnak, lassan már úgy tekintik őket, mint egy új építészeti irányzat gyűjteményét. Er-50
