Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Kövérember a paradicsomutcai palotájában, a dolgozószobában ült. Pompás íróasztal mellett ült, amelyen bronz tintatartó, tollak, ceruzák hevertek. A - iáihoz hosszú könyvszekrény simult, benne színes kötésű könyvek: ,,Jász vármegye nemesi családjainak története”: „A hód és vadászata”; „Versenynaptár”. Nyilván mindezek miatt a holmik miatt neveztetett e szoba dolgozószobának. Finom szivart szívott Kövérember s néha egyegy pohár konyakot hajtott fel; mert kemény munkával viaskodott, többsoros levelet írt Kövérföldre, a fiának: „... Az intézőnek pedig mondd meg, hogy a göbölyöket oltson ne agya, inkább várjonn.” Kisasszony az emeleti szobájában zongorázott: a Lohengrint játszotta — ó, a nászinduló és a Grál-monda! — estére operába mennek, a Lohengrin előadására. Milyen kár, hogy Szépember nem lesz velük, mert dolga van. Utálatosak a férfiak, mindig dolguk van. Nemhogy másokkal végeztetnék a dolgaikat. Kövéremberné három-négy ajtón túl öltözködik. Fejfájós, a komorna fojtott idegességgel küzd blúzának kapcsaival, mert kissé kövér az úrnő s durva mozdulatra könnyen szakad a selyem. — Még nincs készen? — kérdezi az úrnő szelíden. De amint látja a nagy állótükörben, hogy mögötte még továbbb is kígyóznak a vékony ujjak s a komorna ajka csúcsorodik s homlokának bőre ráncba fut a szörnyű buzgalomban, jóságosán mosolyog. Kitűnő volt délben a tejszínhabos torta. Kövérembernére szabályos, nyugodt arc mosolyog a tükörből, egy kegyes emberi lényé ez a mosoly s ez az arc, aki vasárnaponként belvárosi templomokba jár a kedves leányával, ott buzgón imádkoznak; hálát adnak és könyörögnek, de mintha csak csupa szokásból, mintegy a jóisten iránt való udvariasságból mormolnák el a szent imának azt a részét is: ,.És bocsásd meg a mi vétkeinket.” A „tiltó motívum” hangjait zúgja a zongora, a kisasszony szinte haragos arccal veri a billentyűket; édesanyja benyit hozzá: — Hagyd már abba, leányom és készülj! Ma félhétkor kezdődik az előadás. — Rögtön befejezem, mama. Oly gyönyörű! Kár, hogy Burian kicsiny és kövér. — De szépen énekel! Elkésünk, fiam! A kisasszony engedelmes és öltözködni indul. A komorna segít neki is; a mama gondos szemlét tart néha. Azután kinéz az ablakon: mit kívánhatna még? Később rájuk kopogtat Kövérember, kívülről mondja, hogy jó lesz sietni. Aztán — mivel már szabad — belép; ott áll előttük szmokingban, vasaltan, hófehér plasztronnal, csaknem fiatalon. — Már készen is vagyunk, apa. — Mit játszanak, fiaim? — A Lohengrint. — Á-á Ve-erdi! Rettentő unalmas. — Nem, apa, Wágner. — Á-á Wá-á-gner! Hisz’ ez az unalmas! Elalszunk. — Nem, apa, a Lohengrin szép és érdekes. Amit maga gondol, az a Siegfried. — Wágner az Wágner! Mind egyforma: német! A mama — ennyit a leány előtt is lehet — enyhe szemrehányással illeti: — Persze, nincs benne balett! — Hát baj is, fiam! Opera balett nélkül olyan, mint a lakodalom bor nélkül. Szamárság, német találmány. De ti csak mindig elcipeltek engem valami kínszenvedésbe. A sofőr kis szobájában üldögélt, lenn a pincében. A pincét a háznál csak szuterénnek volt szabad mondani. A sofőr újságot olvasott, a magasból a félablakon át beömlő gyenge viliágosságnak tartva azt. Telt és vérbő arcú ember volt a sofőr, nem szuterénben született, nem is ott nőtt fel, szemei idegesen nyugtalanok, de a keze, amint az újságot maga előtt tartja, nem reszket. Napihír szól a lapban a suszterről. A suszter húsz fillérrel boltba küldte a fiát petróleumért, a fiú üres üveggel és pénz nélkül, sírva jött vissza, a húszfillérest elvesztette. A suszter haragra lobbant s a dikicse nyelével addig verte a fia fejét, mig az meghalt. — Vadállat! Így tört ki a fölháborodás a sofőrből. Azután elbeszélte a történetet a feleségének. Egy sujszter — így mondta, ahogyan tréfásan szokta elferdíteni a szavakat, különösen, ha az asszonynyal évődött. Most nem évődött, de mintha nagyon megszokta volna már; idehaza nem is lehet másképpen beszélni. Az asszony figyelt és Nagy Lajos (1883-1954) \ Száz esztendővel ezelőtt, 1883. február 5-én született Nagy Lajos, a modem magyar próza „félelmetes - köz- és önveszélyes emberismerője”, ahogyan évtizedekkel később, művészetének elragadtatott hive, Illyés Gyula jellemezte az ő örökké „különvéleményen” levő írói természetét. Anyja cselédlány volt; apja, egy korán elhalt esperes fia, feléje se nézett. Hatéves korától, nagy nélkülözések közepette, Pesten nevelte anyja: iskoláit is a fővárosban végezte, kiváló eredménnyel. A nagy testi erejű, s daliás termetű fiatalembert, aki egy időben birkózónak készült, kamaszkorától kínozta depresszióra hajló, neuraszténiás idegrendszere, amely a polgári élet elkerülhetetlen megalkuvásainak az elviselésére is alkalmatlanná tette, noha sok mindennel megpróbálkozott; a jogi egyetem elvégzése után ügyvédi irodában dolgozott, majd rövid ideig közigazgatási tisztséget is betöltött (1906-ban Abaújszántón volt főszolgabíró), később a dúsgazdag gróf: Jankovich-Bésán Endre nevelője a család szlavóniai birtokán. Az itt szerzett tapasztalatok alakították ki benne életre szólóan a gazdag és a szegény helyzetére, erkölcsére, viselkedésére és lelkűidére vonatkozó írói szemléletét, amelynek bátor kifejezésére Gorkij művészetével való megismerkedésének élménye gyakorolt rá felszabadító hatást. Első írásai 1907- től jelentek meg a Népszavában, majd a modern magyar irodalom nagy folyóiratában, a Nyugatban. „Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz - írta róla a Nyugatban Babits Mihály -, egyetlenegy pillanatra sem veszíti el objektivitását: miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekkel fölépítve." Az emberi öncsalást, a társadalmi hamistudatot nem kimélö valóságábrázolás, az életigazsághoz való ragaszkodás volt haláláig az ars poeticája, s oly rögeszmésen igazmondó író volt, hogy nemcsak a hivatalos politika, a kiadók, az olvasók se tudták elviselni. A megalázkodó szegényeket ugyanis éppúgy megvetette, mint a kispolgárokat és a nagygazdagokat. Ez volt az oka mérhetetlen szegénységének, annak a megalázó életformának, hogy napi két-három pengőket kellett kölcsönkérnie kávéházi ismerőseitől. így élt a második világháború befejezéséig, mint napról napra tengődő, „kávéházi író", aki könyveit többnyire saját kiadásban jelentette meg, anyjánál, majd barátaiál lakott, s csak ötvenéves korában jutott először szerény főbérleti lakáshoz. 1934-ben irta meg egyik főművét, a szülőfaluja, Apostag életének mindennapjait ábrázoló, Kiskunhalom című regényét, amely egy új műfaj: az írószociográfia úttörő mesterműve lett a magyar irodalomban. „Bennem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom végzetszerűsége. - írta róla József Attila, aki fiúi szeretettel ragaszkodott Nagy Lajoshoz. - Mert nem az a végzetszerű, hogy ,a hős a végén elbukik’, hanem, hogy ,a hős' egy pakli dohányt vesz a trafikban, hogy tehát soha senki nem lehet hős.” - Az ostrom után életkörülményei rendeződtek; a későn jött elismerés azonban nem tudta már ellensúlyozni egyre súlyosbodó neuraszténiáját, amelyhez más betegségek is járultak; élet- és munkakedvét elveszítette, de két kötetben megírta még önéletrajzát. A lázadó ember-t, és A menekülő ember-t, a kortársi memoárirodalom két remekét, amelyben híven egész életművéhez, „csúnyán" kimondta az igazságot Budapest és a szellemi élet egy korszakáról, amelyről talán ő tudott a legtöbbet a magyar irodalomban. D. M. átkozódott a gonoszság miatt, de a férfinak, ahogy nézett a cingár és sápadt feleségére, annak a rémült arcára, mintha már le is zajlott volna a fölháborodása a suszter ellen. Legyintve csak ennyit mondott: — Műveletlen bagázs. És mintha valami rezignált, mégis nyugtalanító gondolat fogta volna át az eszét. Mire nem képes az ember! — mintha ezen töprengett volna és duzzadt kezével a homlokát simogatta. A szobaleány toppant be, mosolyogva beszélt, hogy az urak színházba mennek, a sofőr úr „fogjon be”. Még nevetett is. Nevetett a soffőr is, néztek az egymás szemébe, nevettek volna beszéd nélkül is. Már mentek is kifelé, elől a leány, utána a sofőr, aki leplezőn a földre nézett, a vézna asszony haragos tekintete verte a sofőr széles hátát; e percben gonosz indulat mozdult meg benne e test ellen. Eltűntek, az asszony magára maradt indulatával a homályos börtönben. A sofőr köszönés nélkül ment el. A sofőr kivezette az autót a garázsból a kapu elé s az ott zakatolt már. Kövérember, a felesége és leánya, jöttek a palotából a kockaköves úton; a leány vidáman, tele várakozással; az anya még egy percre mögéje maradt s végső szemlét tartott. Minden rendben volt. Kövérember megnézte az óráját s szólt a sofőrhöz: — Az operához! A kisasszony megtoldotta. — Tamás, gyorsan menjünk! És barátsgos mosollyal buzdította a sofőrt. A sofőr arca alázatos volt, belül haragos indulat feszítette. Mosoly, Istenem! Az autó megindult. A három utas bőrén borzongó kéjérzés futott át. A leány hangosan nevetett A paradicsomutcai rendőr az utca közepén sétált, hirtelen megállt, két kezével rántott egyet a blúzán és tisztelgett. Az autó rohant, a sarkon befordult az Andrássy út felé, a sofőr mereven tűzte előre tekintetét, az ajkait összeszorította. Idegei kissé megfeszültek, az arca pirult, jobbkezével gépiesen meg-megszorította a gumilabdát s a tülök el-elbődült. Az Andrássy úton repültek. Kétoldalt gyalogosok rótták útjukat; más kaszt, a haragosoké; amint egymásnak szembe jöttek, mentek, rosszkedvűket az egymás arcába dobták, most, hogy Utcai baleset 42
