Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 6-7. szám

i a I I Ez a latin név, Psalmus Hun­­garicus, nekem 1938 késő őszén, tizennégy évesen, egy nagy vers címét jelen­tette, Dsida Jenőét. Az er­délyiek költeményeivel akkor egy kolozsvári tanár, György Dénes járta az ország iskoláit. Nálunk, a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gim­náziumban kiállt a rajzterem do­bogójára és nemesen, egyszerűen, szemérmes pátosszal szavalt, tőle hallottam a Psalmus Hungaricust is; magával ragadott. A versmondás után megnéztem szótáramban, mi az, hogy psalmus. Kiderült: zsoltár. Zsoltáros köny­ve református osztálytársaimnak volt. Dávid király írt zsoltárokat. Csak eztán vettem egyszer észre a rádióműsorban, hogy dr. Szé­­kelyhidy Ferenc énekli — Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának tenorszólamát! így jutottam el oda, hogy autogramot kapjak dr. Székelyhidytől, s hogy megtudjam: a nagy magyar komponista Dávid FOTO: VÁMOS LÁSZLÓ A Psalmus Hungaricus ésa Székely fonó király ötvenötödik zsoltárának 1561-ben született magyar átkölté­­sét, Kecskeméti Vég Mihály ver­sét zenésítette meg. Egy kamasz diák ilyen kanyar­gós utakon érkezik el a remekmű­vekig, s marad meg mellettük — reméli — még nagyon soká. Ne­kem megadatott aztán, már férfi fejjel, hogy a Magyar Zsoltár ké­sőbbi zsoltárosai, Rosier Endre, Udvardy Tibor, Simándy József barátságukba fogadtak és nem­csak a csodálatos művet hallhat­tam tőlük sokszor, de elmondták a maguk hazai és külhoni Psal­­mus-élményeit is. E történetek kö­zül engem leginkább az kavart föl, hogy Simándy József egyszer a messzi baszk föld egy kicsi váro­sának templomában volt a zsoltá­ros, baszk gyerekek énekelték a kórust — magyarul!, s a koncert után valaki odament a tenoristá­hoz és — magyarul köszönte meg a Magyar Zsoltárt! Egy éppen ar­rafelé turistáskodó hazánkfia volt. Most, a Kodály-évforduló alkal­mából — amint erre az Operaház történetében már volt példa — a Psalmus ismét színpadi megjelení­tést kapott, Békés András rende­zésében. Korondy György és Gu­lyás Dénes a tenorszólista. S a szó­szék, a környezet, minden kosz­tüm: stilizált. Benne rejlik a ma­gyarság zivataros százada, a tizen­hatodik, benne a protestáns prédi­kátor. De ott van, képszerűen, az a gondolat is, hogy ebben a csodá­latos alkotásban együtt a zsidó ki rály, Dávid, és Vég Mihály, és a katolikus Kodály, és minden más vallás, és az egész nemzet, ök tér­depelnek, ha úgy érzik, hogy kö­nyörgésükben le kell borulniok. * Van egy színházi képeslapom 1932-ből, benne a közlés ,,A sze­zonzáró darabokról”, és ebben a kerettel övezett információban a következő mondat: „Az Operaház április 21-én mutatja be Kodály Zoltán Székely fonóját és Haydn Patikusát egy előadás kereté­ben ...” A szemközti oldal szélén a Székely fonó bevezető ütemei: tizenegy taktus, a zeneszerző keze írásával. A Háry János hat évvel korábbi premierjén lépett operaszínpadra a magyar népdal, részben más ze­nei anyag és sok prózai párbeszéd környezetében. De a Székely fonó: maga volt a csak-népdal-füzér! Sokaknak furcsán, sokaknak kü­lönösen, sokakat sokkolóan. Zene­­történeti pillanat volt. Akkor, 1932-ben a néphez még nemigen jutott vissza ez a gyönyö­rű, színpadi keretbe foglalt nép­dalkincs. Nemzedékem akkor még elemis­ta volt. De ez a generáció élte vé­gig azt a fölemelkedési folyama­tot, amikor Kodály és Bartók fok­ról fokra több és több emberé lett, lassan egy egész nemzeté, amikor ma már a népdal a kisiskolások zenei anyanyelve és olyan termé­szetes nekik, mint a levegő. DALOS LÁSZLÓ 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom