Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
I Noszlopy Gáspárról, a magyar történelem egyik nagy alakjáról, az 1848—49-es szabadságharc hadbiztosáról, viszonylag keveset tudunk. A legendák azonban nem hagyták feledésbe merülni alakját. Mint Tolna és Somogy megye hadbiztosa, Jellasich ellen harcolt. Nem vette tudomásul Komárom bevételét, és tovább harcolt a császári seregek ellen, egészen fogságba eséséig. A fogság azonban nem jelentette pályafutása végét: megszökött és a szabadságharc bukása után szabadcsapatokat szervezett, majd nekifogott merész haditervei megvalósításának. Ezek között a császár elrablása is szerepelt, Az akció azonban sikertelenül végződött. 1852-ben újra elfogták, 1853-ban pedig fiatalon ki is végezték, Élete emlékeit Újvárfalván, a szülőházában berendezett múzeumban tekinthetik meg az érdek-, lődők. A falu határához érve, az első dombon levő házra, a fehérre meszelt tornácos kúriára anélkül is felfigyelünk, hogy tudnánk, ebben az épületben van a Noszlopy Múzeum. Állandó kiállítása gazdag néprajzi, szabadságharci és Noszlopy-emlékekkel fogadja a látogatókat. Kép és szöveg: BARNAFÖLDI GÁBOR múlva Pethő Sándor az induló Magyar Nemzet lapcíméül választott. K. Zolit meglepte a hasonmáskép, s a felfedezés, ez a különös pillanat, petárdaként robbant. A robbanást Zoli szavakkal nem kísért, néma mozdulata követte. A mozdulat a magyarul egy szót sem értő svájci francia feleségnek szólt, akinek a tekintetét valósággal odairányította, odaszegeztette a képre. Csak ennyit mondott: — Josiane! Az asszony felfogta a morzejelét, félénken — vajon majd sikerül-e? — férjére nézett, majd — mint a távfutó, aki az indulás, a start pillanatában fölméri az irdatlan messzeséget — minden erejét összeszedve szólalt meg: — Tálprá ... mágár ... Elnémultunk. Valamennyien Josiane küzdelmének részeseivé váltunk. A Nemzeti dal következő két szava így hangzott el „franciásan”: — ... i.. á ... ázál A h-t nem tudta kiejteni. A szavak megcsonkulva lerövidültek. A falon függő képet — szöveget — nem láthatta, mert a falnak háttal ült. Ámulva, tikkadtan hallgattuk őt. A Rábök légiünk vág szábádok már olyanynyira természetesen hangzott, hogy a szavakat romlatlan, tiszta italként kortyoltuk valamennyien. Az az ismétlődő négy sor következett, amelyet Petőfi — a Károlyi palota irodalmi múzeumában őrzött eredeti kézirat tanúsága szerint — csupán egyetlen egyszer, az első versszak végén írt le, a többi versszak végén pedig csak ennyit írt lúdtollal, az ismétlődés jeleként: :/:. Josiane valamely sajátos lélekállapotban, a büszkeséggel vegyes és elegyedő félelem, szorongás érzületével folytatta: A mágiárok isztenére / Eszküszünk, / Eszküszünk... Lassan mondta, Minden szót tagolt. Egyegy szó között villanásnyi, lélegzetvételi szüneteket tartott, s mint feszengő, félénk kisdiák időről időre tanítóbácsijára, a férjére nézett, s esdeklő tekintettel tudakolta, vajon jól mondta-e? Zoli a kérdő tekintetekre szemhéja lehunyásával felelt. Ami nála a tanítóbácsi helyeslését helyettesítette. A két pincér, aki az imént még körülöttünk tüsténkedett, nem folytatta a kiszolgálást, Vonóját jobb kezében tartva, mint a kimerevített filmkockákon, a prímás mozdulatlanul mellettünk állt. Érkező vendégek, megízlelve a pillanat aromáját, más asztaloknál zajtalanul húzták ki székeiket és helyezkedtek el. Nem hogy tányérzörgés, de egyetlen moccanás sem hallatszott. Vacsoránk kihűlt. Josiane a büszke nők szépséges ragyogásával folytatta: Szeonnái bitáng ember, / Ki moszt, á kell / álni nem mer ... Olyan csönd volt, mint műtőben, ahol csak a sebész, vagy kórházi nagyvizitnél, ahol csupán a „prof.” szavát hallani. Josiane már ott tartott, hogy: ol szirjáink domborulnák.., Mindig csodáltam azt a képességet, hogy valaki betanul és fejből felmond egy-egy klasszikus magyar novellát. Valaha Horváth Ferenctől hallottam ilyent: Móricz Hét krajcár-ját mondta „fel”. Tompa László — éppen a minap adta elő ezredszer — betűhiba nélkül beszéli el Tamásitól az Ördögűzés Csík-ban című remeket. Valaha hallottam Somlaytól, Tímártól, Sinkovitstól a Nemzeti dal-t. De egy magyarul egy szót sem értő svájci francia asszonytól! A tükörtojásos, piritós kenyérre helyezett bifsztek már hideg volt. A borospoharakhoz senki sem nyúlt. A prímás a földre szegezte hollófekete tekintetét. Tágas és forró csend települt közénk. Valamennyien olyan „szépek”, szelídek, mozdulatlanok és szótlanok voltunk, hogy csak nagysokára indulhatott meg a beszélgetés. Zolitól csak másnap kérdeztem meg: — És mennyi idő alatt sikerült Josiane-t megtanítanod a Nemzeti dalra? — Három vagy négy év lehetett. — Év?! — kérdeztem vissza. — Tudod, olyan hosszúak és magányosak az esték a Lac Léman partjainál. RUFFY PÉTER 15
