Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-08 / 1. szám
iratokba. Tanulmányok megírására késztettek a nemzetközi konferenciák is. Minthogy a kivándorlás európai jelenség volt, kérdéseit egyes európai országokban a kutatók különösen nagy erőbedobással vizsgálták, főleg az 1970-es évektől kezdve. 1974-ben a wuppertali (NSZK) konferenciára „From Hungary to the United States before 1914” címmel készítettem tanulmányomat. Ebben kíséreltem meg először periodizálni a magyarországi kivándorlási folyamatot és rámutatni néhány jellegzetességére, összehasonlítva más országok kivándorlási folyamataival. E konferencián találkoztam svéd kollégákkal, akik meghívtak az Uppsalai Egyetemre néhány szeminárium vezetésére. Az 1970-es évek közepe óta szinte évenként részt veszek nemzetközi kollokviumokon, konferenciákon, ahol alkalmam van tanulni és eredményeimet közölni. A szakmai tapasztalat érdekében is örülök kutatási eredményeim angol nyelvű publikációjának, legújabban a „From Hungary to the United States (1880—1914)” c. könyvemnek. — Könyve bevezetőjében azt írja, hogy a téma kutatását nem zárta le. Mi volt a feladata a szintézis megírásának? — Tájékozódván a források terjedelmes mennyiségéről, lelőhelyeik óriási földrajzi távolságáról, a feldolgozás módszertani problémáiról, a tanulmányozandó kérdések sokaságáról, egy idő után be kellett látnom, hogy teljesíthetetlen célkitűzés csak akkor vállalkozni egy szintézis megírására, ha már valamennyi kérdésre választ tudok adni. Ügy döntöttem; elsődleges feladatom a források valamennyi típusát megismerni, s ezek alapján az adatgyűjtést addig folytatni, amíg — ha a lehetőségeket nem is kimerítve — de elégséges ismereteket szerezhetek egy egységes kép összeállításához. Ez a kép magában foglalja az elvándorlásokat, visszavándorlásokat, a letelepülést az Egyesült Államokban és az új környezetben a beilleszkedés konfliktusainak és eredményeinek fő jellegzetességeit. E kép bemutatása könyvem tartalma. További kutatások ösztönzését szolgálja a vizsgálandó kérdések számbavétele és jelzése. Valamennyi forrástípus és irodalom bemutatása a további kutatásokat kívánja elősegíteni. — Milyen új következtetésekre jutott? — Űj eredményeim főleg új kutatási módszereimből következnek, s ennek lényege az összehasonlító vizsgálati módszer. Ezért kapott könyvemben viszonylag nagy helyet a tengerentúlra vándorlás európai összfolyamatának bemutatása, és ezért törekedtem a magyarországi kivándorlás megnyilvánulásait, alakulásának ■ szakaszait, gyakoriságát egyes vidékeken, az elvándorlók demográfiai-társadalmi összetételét mérlegelni — más európai országokból történt tengerentúlra vándorlásokkal összehasonlítva. Ezúton kerestem választ például arra a kérdésre is, hogy miben volt közös a magyarországi kivándorlás más európai országokéval és miben mutat külön sajátosságokat? Vajon viszonylag többen mentek-e el Magyarországról, mint más európai országokból? De az öszszehasonlítások tették lehetővé a magyarországi kivándorlás egyéb jellegzetességeinek megfogalmazását is. Miben tértek el leginkább az északnyugati kivándorlástól? Mivel magyarázható, hogy Magyarországról például 1914 el*-' tengerentúlra vándorlók többsége nem á végleges letelepedés szándékával távozott? A különböző statisztikák útvesztőiből úgy igyekeztem szabadulni, hogy adataikat egymás mellé helyeztem, s az adatfelvételek céljait és körülményeit elemeztem. 1870—1913 között valóban kétmillió magyarországi kivándorlót jeleznek az európai tengeri kikötők jegyzékei. Ezek az utaslisták azonban elsősorban a vándorlási forgalomról tanúskodnak. Annyiszor került a kivándorlók neve az utaslistára, ahányszor áthajóztak a tengeren. A többszöri oda-vissza vándorlás 1914 előtt jóval gyakoribb volt, mint ahogy azt gondolnánk. Valóban beszélhetünk a vándorlási statisztikák alapján másfél millió kivándorlóról is. József Attila megfogalmazásában: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Ez azonban még nem azonos a kivándorlásból eredő végleges népveszteséggel, hiszen sokan visszavándoroltak. Népszámlálásaink 1880—1910 között a népesség természetes és tényleges szaporulata közötti különbségből eredő hiányt körülbelül nyolcszázezer főben jelzik. Történeti tudatunkban elhomályosul a kivándorlók soknemzetiségű összetétele és hajlamosak vagyunk a kivándorlókról úgy beszélni, mint másfél millió magyar elvándorlásáról. A szomszédos országokban a tengerentúlra hajózok soraiból a magyar etnikumú kivándoroltak iktatódnak ki, akiknek létéről pedig az Egyesült Államokban szerveződött közösségeik tanúskodnak. Határainkon túl a magyarországi nemzetiségek elvándorlásának magyarázatául még történész kutatók is szívesen állítják előtérbe a nemzetiségek elnyomatását. Könyvemben mindkét egyoldalúságot bírálom. A nemzetközi összehasonlítások módszere segített a magyarországi kivándorlási gócok, központok formálódásának megértéséhez is. Európa-szerte nagyon egyenlőtlenül terjedt a kivándorlás, azaz egyes vidékeket erősen érintett, másokat alig. Ez a vándorlás mechanizmusából következett. Területi térhódításának ez a jellegzetessége ugyanúgy szembetűnő az etnikailag homogén népességű országokban, mint Magyarországon. Itt a nemzetiségek voltak leginkább földrajzi közelségben a vándorlásba már korábban belesodródott népcsoportokkal, és a „kivándorlási láz” tőlük terjedt tovább az ipari centrumoktól szintén távolélő magyar etnikumú népességre. a bevándorolt népcsoportok általában nem önálló hierarchizált társadalmak, még abban az értelemben sem, mint Európában a területi elhelyezkedés és a külső kulturális jellemzők által többé-kevésbé jól meghatározható egyes nemzetiségek. Történetük kutatása sajátos módszert igényel, mivel az természetes része, függvénye az amerikai történelemnek és alakulására mindenkor hatott az óhazai háttér is. — Miért az amerikai magyar társadalmi intézményeket állította a kutatás középpontjába? — A társadalmi szervezetek és azok története jelzik a bevándorolt csoportok társadalmi, politikai törekvéseit, valamint az etnikai problémákat. Hiszen jellegük, célkitűzéseik, funkcióik módosulásai tükrözik a bevándoroltak helyzetének magartartásának és szemléletének változásait. Nem az intézmények „őstörténetének” megismertetése volt elsődleges célom, hanem — úgy láttam — leginkább ezúton lehetséges elemezni az etnikai kultúrát, a tradíciókat, a beilleszkedést, annak fázisait, az új környezettel való kapcsolatok és konfliktusok változásait. — Miben látja az etnikai intézmények szerepét? — Elsősorban a közösségi tudat ápolásában, a bevándoroltak által igényelt társadalmi-pszichikai egyensúly elősegítésében. Módozatai ennek természetesen nemcsak társadalmi csoportonként különbözők, hanem az idő teltével is változtak. Könyvemben ezeket a változásokat kíséreltem meg nyomon követni. Másképpen kellett e feladatokat betölteni az első világháború előtt és másképpen az 1930-as években. És egészen más a helyzet például ma, amikor az intézmények létrehozóinak nemzedéke már kihalt. Napjaink izgalmas kérdése éppen az, hogy az utó— Milyen nehézségekkel találkozott az USA-ba bevándorolt magyarok történetének kutatása során? — Hadd kezdjem azzal, hogy a nehézségek nemcsak a magyarok, hanem valamennyi bevándorolt etnikai csoport történetének kutatását jellemzik. Történészek Európában és az Egyesült Államokban egyaránt keresik az utat, hogyan lehetne tudományos igénnyel művelni a társadalomtörténetnek e szerteágazó területét a szétszórt és heterogén forrásokból. Vitatkoznak a megközelítés módjairól és a hasznosítható forrásokról. Az utóbbi időben nagy erőfeszítéseket tesznek arra, hogy minél inkább „belülről”, azaz a bevándorlók által létrehozott forrásokból, dokumentumokból tanulmányozzák a múltat. Ezért hódít teret az úgynevezett „oral history”, vagy egyegy településen kis csoportok történetének a vizsgálata. A fő nehézség abból adódik, hogy dók és örökösök kezében ezek az intézmények tudnak-e alkalmazkodni és hogyan alkalmazkodnak a változó közösségi igényekhez? Vannak ilyen jellegű feladataik és lehetőségeik? Legutóbbi amerikai tanulmányutamon az interjúk készítése során a problémákról elég sok szó esett. Egyesek azt az álláspontot képviselték, hogy ma már nincs jogosultságuk közösségi feladatokat számon kérni az intézményeken, legalábbis nem a magyar etnikum vonatkozásában. Mások éppen a megújulás szükségességét hangsúlyozták, hogy képviselni kell a történeti folytonosságot, meg kell óvni az értékeket oly módon, hogy ezek az intézmények igazítsák tevékenységüket a mai közösségi igényekhez. A küzdelmes múlt megismerése talán segít életben tartani azt a felelősséget is, amely a létrehozott értékek megőrzésére kötelez. A. A. 15
