Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-19 / 4. szám

Juhász Pál professzor, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai klinikájának igazgatója: „A kulturális igények fejlődése általában is lemaradt, különösen nálunk és leginkább a falvakban. Nem terjedtek el a szabadidő örömet és nyugalmat adó felhasználási formái. A magyar ember a munkában érzi jól magát, mert kedve van dolgozni, erre van képzettsége, ebben van jártassága, de nincsen semmilyen hobbija, kedvelt szórakozása... Ahhoz, hogy a neurózist meg lehessen előzni, ... ki kellene dolgozni az egyéni kultúrálódás igényeit felébresztő eszközöket.” (Brády Zoltán interjú-részlete, Új Tükör, 1983. 2. szám.)

Amit a bemutatkozást követő első percekben látok és hallok, igazolja előzetes elképzeléseimet a nyugdíjas parasztemberről: Urbán János a jó melegre fűtött kiskonyhában ücsörög, talán éppen jöttünkre tette le az éppen olvasott újságot, s faggatózásomra, mit jelent termelőszövetkezeti „penzión” élni, így válaszol:

— Hát, kérem, nagyon jó ez a nyugdíjasélet. Három és fél ezer forintot kapok havonta, őszintén szólva: én ezt el se hittem volna, ha akkor mondják, ötvenkilencben, amikor a téesz szerveződött. Ha egyéni paraszt maradtam volna, akkor énnekem még most is dolgoznom kellene.

— A felesége szintén nyugdíjas?

— Nem, még nem. Ö az idén készülget nyugdíjba menni, ha sikerül neki. Tudniillik ő háziiparos-bedolgozó, a kamrában, itt rögtön a konyha mellett, van egy kis gépe, azzal töltögeti az üveggyapotot olyan harisnyafélébe,

szigetelőnek. Megkeres ezzel olykor még havi hatezer forintot is.

Gyors fejszámolás: ha Urbánnénak csak 4000 forintra fölmegy a havi átlaga, akkor is kettecskén komótosan kijönnek a hét és félezerből. Hiszen falun — itt, az Aszód szomszédságában meghúzódó Kartalon is — olcsóbb az élet; jószág is akad szépen a ház körül; aztán itt ez a majdnem-új ház, minden komforttal, erre sem kell már áldozni; és végül ebben a korban — Urbán János 71 esztendős — már a divat után sem futnak az emberek; szóval ok is van rá, mód is lenne rá, hogy életüket csöndes kényelemben töltsék.

Minden másképpen van!

Hogy az idilli kép hamis, amit elképzeltem, s amit az első pillanatokban igazoltnak véltem, arra már a következő kérdésemre adott válaszával rádöbbentett a házigazdám. A kérdés így hangzott:

1. „Nagyon jó ez a nyugdíjasé let!”

2. „Az unokáimnak gyűjtjünk” - Ildi, a kisebbik

3. „Akkoriban még nem voltam ám nyugdíjas!" - esküvői kép az előszoba falán

4. „Nem kell próbálni, felkészülni, csak felöltözni kell a szerepléshez”

5. „így megy a szigetelőhurka-készítés”

10