Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

i

1

_ A jobbak becsöngethetnek

hozzám — kiabálta kétségbeesve Berzsián.

— És én jobb vagyok? — kérdezte Sróf mester.

— Ha be tudsz csöngetni.

— De eltűnt dnnen a csöngőgomb

— Sróf mester a piros gomb hűlt helyére mutatott.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy egy Sróf mester nem tud bejönni a bezárt kapun?

Sróf mester nem is teketóriázott sokáig, benyúlt a vaskapu rácsán, elhúzta a reteszt, és bement a kertbe. Meg se állt a bejárati ajtóig.

— Itt sincs gomb — mondta.

— És álkulcs nincs nálad garmadával?— kérdezte riadtan Berzsián.

— Dehogynem — mondta Sróf mester, és már nyitotta is az ajtót.

— Na végre, hogy bent vagyok.

— Még ne örvendj! — mondta szigorúan Berzsián. — Csöngess!

— De mivel? — mérgelődött Sróf mester.

Berzsián a szekrény felé mutogatott. Értette is Sróf mester. Csakhogy a szekrény be volt zárva.

— Na én megyek. Velem ne figurázz! — mondta Sróf mester.

— Kályha — ordított Berzsián.

Meg is találta Sróf mester a kályhában a kulcsot. Ki is nyitotta a szekrényt. A páncélszekrényt is. Megtalálta a csöngőgombot. Nagynagy tisztelet ült ki az arcára.

— Hát ennyire utálod az emberiséget — mondta áhítattal.

Sróf mester csöngetett. Csörgöttbörgött a csöngő.

— Bejöhetsz — ordította teljesen fölöslegesen Berzsián, hiszen Sróf mester már bent volt. — Keblemre, Sróf mester — folytatta az ordítást Berzsián, az embergyűlölő, és keblére ölelte Sróf mester!.

— Hát ez nagyszerű — bontakozott ki az ölelésből Sróf mester, és már rohant is. Hiába kiabált Berzsián, hiába tartóztatta. Futott Sróf mester, a lába se érte a földet. Ki az ajtón, ki a kapun, végig az utcán. Már el is tűnt. Berzsián majd öszszeesett bánatában.

— Hát ez elszaladt — szomorkodott.

De nem kellett sokáig szomorkodnia. Mert pár perc múlva visszatért Sróf mester. De nem ám egyedül. Ott nyekergette mellette a fűzfahegedűjét Violin, a fülnyűvő zenész, ott locsogott-fecsegett a másik oldalán Zsebenci Klopédia és mögötte meg csavargók, csivirgők, balfácánok és jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó gúnyások, a fél város ott szolongott Sróf mester mögött.

— Berzsián! — kiabálták. — Igaz, hogy szakítottál az emberiséggel?

— Igaz — kiáltott vissza boldogan Berzsián.

Azok meg mind betódultak a kapun, be az ajtón, mind egyenként be a szekrénybe, ottan is a páncélszekrénybe, és nyomták a csöngőt, csak úgy csörgött-börgött.

— Szabad! Tessék befáradni! — rikoltozott Berzsián.

De senkinek sem kellett fáradni, mert már mindenki bent volt.

Violin, a fülrepesztő zenész fölpattant a barna asztal tetejére, és rázengetett, tyi-tyü-nyi-nyü, énekelt a fűzfahegedűje.

A vendégsereg meg táncra perdült, irgették-forgatták egymást.

— Ügy kell az emberiségnek! Megérdemli! — kiáltozták.

— De meg ám! — rikkantotta Berzsián, és ellejíett egy csárdást Zsebenciék locska-fecske leányával, Klopédiával.

Részlet a Berzsián és Dideki című kötetből. Lázár Ervint és Réber Lászlót ezért a könyvükért Andersen-diplomával tüntették ki.

A Masoko köztársaság egy hónaposszoba. Van Kudarc Múzeuma, Siker kiállítása, északi fénye, kék Krisztusa. Masoko: a főhős élete. „Ott van benne, Iegbelül.”

Vízum Masokóba

Masoko államfője a Veres Pálné utcában lakik. Kopottas környék, a belvárosnak ezt á szegletét még csak itt-ott, szélről érte el a tatarozás. A szobák vagy négy méter magasak, a rengeteg könyv azonban csak négy képnek hagy helyet. (Két Brenner György karikatúra, egy téli táj, egy meleg színű absztrakt.) Az államfő, Lázár Ervin tréninget visel és konya bajuszt, az íróasztalon csak gazdája tudja mi-hol állapot, fölötte apró feszület. Egy széken néhány gyerekholmi, alatta kisautó parkol, Zsigmondé lehet, a hároméves fiúé, vagy a kilencéves Fruzsináé. A hamutartóban rohamosan nő a csikk-kupac.

Nevetős, meleg szeme van, amikor kópésan mosolyog, ott látom tükrében Babó Tittit, Mamintit, a kicsi zöld tündért, Zsebenci Klopédiát, Berzsiánt, a költőt, Simfet, Illés Ézsaiást, s egy hét centiméteres urat zöld köcsögkalapban. Ez az ember tényleg szeret minket. Szeret, ahogyan azt meséiből, novelláiból kiolvastam. Mert azokban rossz ember nincs, csak esendő, balsorsú. Az olyan jellemekhez, figurákhoz is szeretettel nyúl, akiktől viszolyog.

„Azzal vigasztalom magam, hogy soha nem érzik a játék örömét — pedig lehet, hogy érzik.” — írja egy snájdig, parfüm illatú teniszbajnokról. Szeret minket — persze van, akivel ezen felül rokonszenvezik is -— és azt is tudja, hogy ami az emberi lélek természetét illeti, semmiben sem lehetünk bizonyosak. Egy bizonyos csupán: minden ember jó, megmentendő.

Eltöpreng.

— Fiatalabb koromban — mondja — mindenkihez nagy szeretettel közeledtem. S úgy éreztem, engem is így vesznek körül. Mostanában néha az az érzésem, mintha romlottak volna az emberek. De rá kell jöjjek, én nem vagyok már olyan nyitott, mint rég. S ha én gyanakvóan közelítek valakihez, abban a pillanatban olyan lesz ő is ... Számomra — teszi még hozzá — olvasmányaim válogatásakor is döntő, hogy az író szereti-e azokat, akikről ír. Ezért olvasom újra mostanában Dosztojevszkijt, Tömörkényt.

De tárgyakat is lehet szeretni; meg utcákat, tereket, sötét előszobákat. Lázár Ervin lélekbúvárként bújik bele ezek hangulatába is. A Veréb a Jézus szívében című novellájában rábukkanhatunk e különös szeretet forrásvidékére: •

„Veréb ... egyszer berohant.., a konyhába inni egyet,

fölkapta a poharat. Teta néni rászólt:

— Szeretettel fogd meg, kisfiam ... A tárgyakat is szeretni kell. A sótartót, a poharat, a tányért... Elnéztem otthon apádat, milyen szeretettel tudja megfogni a villa nyelét, a lószerszámot, s ha a szántóföldről fölemel egy rögöt, azt is szeretettel teszi.”

Veréb az író gyerekkori önmaga.

— ... s a nagynéni sem kitalált figura — mondja — feddésére jól emlékezem. Az ő felbújtására rámbízták tehenünk gondozását. Egyszer meglesett, majd kétségbeesve rohant apámhoz: „Ez a gyerek nem szól egy szót sem az állatokhoz!”

— Hol történt mindez?

— Alsó Rácegrespusztán. Két kilométernyire Felső Rácegrestől, Illyés szülőhelyétől. Ez még kisebb hely, mint amaz. Itt volt apám gazdatiszt. Innen kerültem pár évre Székesfehérvárra, a ciszterekhez, majd vissza, aztán később Budapestre. Az ember — folytatja — felkerül a városba és semmit sem ért, minden idegen a számára. Ez kisebbségi érzést szül. Ilyenkor pedig. — védekezésképpen — szigorúak, gyanakvóak vagyunk a városi emberrel szemben. A teniszbajnok figurájában ebből is van egy kicsi. A várost máig nem szoktam meg igazán.

— Pedig ez a környék, a Belváros, a Veres Pálné utca párosabb a városnál.

— Igen, valóban... De mi körfolyosós házban lakunk. S egy ilyen körfolyosó, kicsit olyan világ, mint egy falu.

— A ,,Berzsián és Dideki”-t lányának, a főhősök kitalálójának, Fruzsinának ajánlja. A Szegény Dzsoni és Árnika című meseregény szintén közös mű.

— Beszélgetéseink, melyek a mese fonalát megszakítják — továbbviszik, valóban megestek. Fruzsina nagy mesemondó volt, amíg iskolába nem kezdett járni.

— Ez keserűen hangzik.

— Tulajdonképpen természetes ez ... Minden iskolának az a feladata, hogy megtanítson bizonyos sztereotípiákat, amelyek nélkül nem lehet élni. Mondok egy példát. Válaszoljon: milyen színű figurákkal játsszák a sakkot?

— Fehérrel és feketével.

— Látja. Fruzsina szerint sárgával és feketével. Mert a világos bábuk tényleg inkább sárgák. Ma már ő is fehérnek mondja a sárga figurát, és zöldpaprikának a sárgapiros színűt. Eszébe nem jutna sárga paprikát kérni a zöldségestől.

— Tudna-e tanácsolni valamit, hogyan neveljük gyermekeinket? Aíit tegyünk, hogy sokáig megőrizzék a gyermeki nyitottságot, fantáziát?

— Nemigen tudnék mondani bármit is. Nem vagyok szakember. Olykor a saját gyerekeim előtt is úgy állok, mint szamár a hegyen. Annak idején, mi gyerekek, alig voltunk otthon. És apám néha kegyetlenül megvert. Mégis nagyon szerettem, szeretem ma is. Azt hiszem, egy a fontos: szeretnünk kell a gyerekeket.

— A meséknek azonban csak szakembere. Mi is a mese? Mert azokat a történeteit is körüllengi valami meseszerű, amelyekben törik a csont, és igazán földi, hétköznapi érzelmek szikráznak össze. Ugyanakkor meséi sem „elalvás előttiek.” Érdemes őket továbbgondolni, felnőttnek csakúgy — vagy még inkább — mint gyereknek.

— Téved, mesetudor sem vagyok. Nem is vállaltam, amikor felkértek, hogy adjak elő meseelméletről. Amit tudok, az csupán annyi, hogy eredetileg a mese, a népmese felnőtt műfaj. Jómagam nem tudom, milyen korosztálynak írok. Az első mesém — A molnár fia zsák búzája — sem mesének készült. Valamit meg akartam írni, végül mese lett belőle.

Érvényes-e vízumom Lázár Ervin Masokójába? Aligha. Talán. „Teljes” bizonyossággal kiki csak saját Masokójába szerezhet érvényes belépőt. Ha megismerjük, ha vállaljuk önmagunkat. Ehhez segítenek hozzá a Lázár Ervin-i lelki gyakorlatok: mesenovellák, novellamesék.

BALÁZS ISTVÁN

A SZERZŐ FELVÉTELE

63