Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

Bohémélet Párizsban, Vichyben és... szökésben Jó apám, aki igazgató volt a Salgótarjáni Kő­szénnél, számomra is biztos jövőt rezervált a saját vállalatánál, életre szóló pozícióval, s an­nak, hogy ez nem így sikerült, s nem maradtam Pesten papa-fiának, köszönhetem, hogy élek. Biztos jövő helyett a Chorin bácsinál, inkább Olaszországba mentem egyetemre, jó messze a családtól, alanyi költő lettem (Keér Dezső né­ven), majd könyvkiadó-lektor, fordító, újságíró és végül New York-i fényképész, szóval min­den, amit egy rendes polgár joggal lenéz. Első verseskötetem, ha jól emlékszem, Márer Gyuri­nak volt ajánlva, aki 1924-ben, 19 éves korom­ban, pár hónapig atyai főnököm volt, a Ma Es­te című hetilapnál. Aköltőség akkor ért véget, amikor a m. kir. Büntetőtörvényszék vádat emelt ellenem Hadimúzeum című pacifista versemért.... amelyért ma én is be­csuknám magam. Mint a hírhedt Gadó tanács­elnök megmagyarázta nekem, a versben főleg az volt az izgatás, hogy a Népszavában jelent meg. De egyben azt is megkérdezte tőlem: azért hívom-e magam Keér Dezsőnek (tudniillik Hacker helyett), hogy az olvasók azt higgyék, hogy a verset egy jó magyar ember írta? Mivel a tárgyaláson a fél pesti sajtó jelen volt, kik mind felháborodott cikket akartak írni „az ül­dözött költőről”, ki kellett tennem magamért és így jó, szemtelen válaszokat adtam neki. Mel­lékesen Vámbéry Rusztem volt a védőm, aki­nek kedves szokása volt kioktatni a bírákat ar­ról, hogy nem ismerik a magyar jogot. Gadó szemrebbenés nélkül duplájára emelte az első fokú ítéletet, azzal, hogy nem mutattam meg­bánást. Ha meggondolom, igaza volt. Vértanú akartam lenni s ehhez hozzásegített. Ezek után határoztam el, hogy nemcsak kicsi nekem Hun­nia, hanem veszélyes is! Előbb Olaszországban éltem, mint a Magyar Hírlap tudósítója de on­nan egy antifasiszta cikk miatt kiutasítottak, majd a párisi Quartier Latinban fellelhető leg­olcsóbb hotelszobából lettem a Népszava és a Mai Nap c. délelőtti lap munkatársa. A szladi fellengős neve „Hotel de France” volt. Hét emelet, lift nélkül, fürdőszobák, stb. a folyosó végén. Mindenkinek volt egy picike vil­lanymelegítője s azon főzicskéltünk. De a tár­saság kitűnő volt! Ott laktak, vagy rendszere­sen ott tanyáztak Zsolt Béláék, Szinetárék, Ha­vas Bandi, Német Andorék, Faludyék, Hevesi Bandi, Mikes Imre (aki Gallicus néven írt) Gö­­möri, a festő, s egy ideig, miután kiszabadult a spanyol internálásból, Koestler Arthur. Aki franciául próbált beszélni, kinézték. Egy tömény kis Budapest volt. Daladier azt hitte, hogy Európa jövőjét a Quai d’Orsayn intézték, holott azt mi tárgyaltuk meg, naponta, a Hotel de France-ban. A fentebb felsorolt géniuszokon kívül volt még egy másik, igen exkluzív kis magyar író­csoport: a kommunisták! Tamás Aladár, Murá­nyi-Kovács, Gereblyés Laci, Arma Pál (született Weishaus Imre), Perneki Mihály és egyebek. És ott lett Hacker Dezső Gáborból, illetve Keér Dezsőből a majdani amerikai tudósító: Gabriel D. Hackett! Külföldiként ugyanis a fi­zetésem átutalása nem esett a magyar zsidó­­törvény megszorításai alá. Ezt Pestről tanácsol­ták így, tudniillik ilyen módon, ugye, több pénz maradt nekik a kvótából. Párizsban persze éltek franciák is, de azo­kat mi csak kényszerű mellékkörülmé­nyeknek tekintettük. Valakitől vacsorát is kellett vásárolnunk! Némelyiktől in­formációt. Lehetett velük, néha, vendéglőben enni, de egy francia magánlakást belülről, éve­ken át alig láttunk. Ha véletlenül magyarul be­széltünk előttük és kiejtettük a „francia” szót, gyanakodva néztek. Ezért kialakult az a szo­kás, hogy a „szürkékének hívtuk őket, még akkor is, ha nem voltak jelen. Francia nők nem álltak velünk szóba. Szerelmi életünk főleg orosz, lengyel, de légióként adakozó skandináv hölgyekkel volt kapcsolatos. Már akinek ideje volt ilyesmire. Hetenként legalább három jó riportot összehozni, lehetőleg nem ugyanarról, mint egy másik magyar kolléga, nem volt köny­­nyű és nem maradt idő sokat játszani. Franciaországi karrierem csúcspontja az lett, amikor megkaptam a nagy patrícius újság, a Pesti Hírlap tudósítását is. A Pesti Hírlapnak volt egy vasárnapi képes magazinja, melynek szép, nyugati stílú „picture storykra” volt szük­sége. „Tanuljanak meg fényképezni!” — írta Bónyi Adorján, a főnököm. S küldtek Pestről egy Rolleiflexet. így lettem fotózsurnaliszta is a te­tejébe. S ez volt a második dolog, mely később igen fontos lett az életemben! Rájöttem, hogy az újságcikket másnapra eldobták vagy elfelej­tették, de a képek megmaradtak tanúnak és áll­ták az időt. Ma: kincset érnek! No és később a fényképek révén kerültem ki Amerikába. Előt­te életemben sem fotóztam hivatásosan. Le is néztem. Az írógépnek sznob-appealja volt! Fényképezni egy kis pesti sráctól tanultam meg. akit eredetileg Friedmann Bandiként ismertem meg Pesten, de odakinn már Ro­bert Capa volt a neve és a Life Magazin primadonna-hadifényképésze volt. Tőle tanul­tam meg azt is, hogy csak azt érdemes fényké­pezni, ami veszélyes vagy tilos. Csak az a do­kumentum — mondta. — „Ettől lehetsz fontos, vagy: halott” — mondta Capa. Belőle, sajnos, mind a kettő lett. Mint tudjuk felrobbant egy aknán Vietnamban, fontosakat fényképezve. Szinte szégyellem, hogy élek! 1939-ben kitört a háború. Hitler megtámadta Lengyelországot. Párizsban „blackout” volt, és sötétkék villanykörtéket vásároltunk. A kor­mány húszmillió gázmaszkot osztott ki, melyet kötelező volt a vállunkon hordani. De egy hét után már aktatáskának használtuk az oldalzsá­kot, s magát a maszkot otthon hagytuk. Az In­formációs Minisztérium megszervezte a haditu­dósító csoportot és nekünk, kis pénzünkön ele­gáns haditudósító-egyenruhát kellett vennünk, mert elkezdődtek a frontlátogatások. Ezek azonban, igen okosan, csak a tiszti ét­kezőkig jutottak el, két-három kilométerre a tűzvonal mögött, remek bankettekkel. „Ügysem történik semmi” — mondták. — Hitler nem meri megtámadni a hatalmas francia hadsere­get!” Ott találkoztam régi barátommal, Vértes Mar­­cell-lel is. Francia káplár volt, akinek része a hadviselésben abból állt, hogy pikáns, sőt malac meztelen lánykákkal festette tele a tiszti étke­zők falait. Ezért imádták, és kézről kézre, ez­redről ezredre adták. Ez volt az úgynevezett la drőle de guerre, a Phoney War. Hitler nem mer támadni! Ez nem Lengyelország! De az a lehe­tőség, hogy a Luftwaffe esetleg mégis bombáz­ná Párizst, no meg a bevezetett élelmiszerje­gyek és cigaretta-racionalizálás elég volt a Ho­tel de France néhány magyar lakójának, hogy kitörjön rajtuk a honvágy. Zsolt Béla, Szinetár s még jó páran elhagyták a veszélyes Párizst és hazatértek a békés, semleges, biztos Budapestre. Zsoltnak ez később ukrajnai munkaszolgálat­ba, majd életébe került. Nekünk, illetve min­den külföldinek, aki ott maradt, ez viszont ra­vaszul kizsarolt katonai szolgálatba került. Sen­ki sem volt „köteles”.... igenám de! Amikor három havonta meg kellett újítani a tartózko­dási engedélyt, a rendőrtiszt hanyagul odavetet­te, hogy az aláírást a harmadik emeleten adják. Aki felment, szemben találta magát egy komp­lett sorozási bizottsággal! „ön, nemde önként kíván jelentkezni?” — mondták barátságosan. Világos volt, aki nem je­lentkezett „önként”, nem hosszabbítják meg a Carte d’Identitéjét. Ezt hívtuk úgy, hogy önként jelentkeztem pour „Égalité, Fraternité, Líberté et pour la Carte d’Identité”!... Én is jelentkez­tem, de amikor bemondtam a foglalkozásomat, rémülten kirúgtak. 1940 májusában Hitler legyőzte félelmét és egy hónap alatt megette Franciaországot. Erről sok könyvet írtak, közte egyet én is. Kézirato­mat a francia cenzúra elkobozta. Másolatát ké­sőbb hazaküldtem Pestre, ahol szintén nem en­gedélyezték, de Bálint Gyuri felolvasta egy este a Fészek Klubban az egészet. Nagy sikere volt és tíz évvel később az Üjságírószövetség vissza­küldte nekem az egyetlen létező kópiát New Yorkba. Amikor a németek már tíz kilométerre voltak Párizstól, a kormány visszavonult délre. A spe­ciális vonat, melyen a külföldi sajtót kellett volna sürgősen kiüríteni, „félreértésből” nálunk fontosabb franciákkal ment el. Kofferjeink, minden holminkkal, melyeket előre le kellett adnunk a Cenzúrahivatal udvarán, hegybe rak­va ott maradtak a németeknek, mi egy szál ru­hában, egy rend fehérneműben, vad hőségben indultunk el, gyalog, a poros országúton, ötmil­lió franciával együtt, Dél felé, utolérni a mene­külő francia kormányt. Pár óra után minden benzinkút kiürült, s az emberek csomagokkal megrakott luxusautókat toltak az árokba és folytatták gyalog. Német és olasz vadászgépek óránkint géppuskáztak bennünket. Körülöttem potyogtak az emberek és én, az öreg ateista, gyorsan megtanultam imádkozni. Ez napokon át tartott. Hátunk mögött dörög­tek az ágyúk, ami segített sietni. Akárhová is érkeztünk meg, a francia kormány már éppen nem volt ott. Időközben a kormány eljutott Bordeaux-ig, ahol kifogyván curukkolási területből, végül is fegyverszünetet kértek. S bevonultak a né­metek. Egyheti totális káosz után végül is kikötöt­tünk Vichyben, hol megalakult a francia Pé­­tain-fasizmus, s ahol életem legközelebbi két évét töltöttem. Az első gond ott volt, hogy Vichy egy kis nyári fürdőváros, körülbelül kétezer ho­telszobával. Ezekben kellett elhelyezni mintegy 10 000 kormánytisztviselőt, irodáikat, családju­kat, a teljes diplomáciai kart és a sajtó képvi­selőit. Nem is említve pár száz lobbyistát, fon­tos üzletembert és high-class bájhölgyeket, ami ugye még megverten is közszükséglet volt. Így hát kialakult az a „megoldás”, hogy egy-egy hotelszoba napközben miniszteri iroda volt, az aktákkal az ágyon. Éjjel viszont az ágyban aludt a miniszter és a titkárnője ..., mert ugye, hova is mehetett volna szegényke? Még szeren­cse, hogy Pétain marsallt a felesége nem enged­te el egyedül. Én magam két napig egy hotel-lobbyban alud­tam egy széken, míg végre találtam egy picike manzard-szobát, ami addig cselédszoba volt. Alig feküdtem le, hogy háromheti szalmaka­zalban alvás után végre egy tiszta ágyban al­­hassak, valaki kopogott az ajtón. Piriké volt ő, Zsolt Béla, majd Mikes Imre volt párizsi titkár­nője, a Hotel de France-ból. Nem volt hol alud­nia, mert Mikes is magával hozta a feleségét! így, mint régi barát, én „örököltem” Pirit. Piri aztán meg is maradt. Elvben a pesti Az Űjság tudósítója lett volna, de annyit kellett sorban­­állnia élelmiszerekért, hogy nem maradt ideje cikkezni is. így alakult ki a logikus megoldás, hogy ő piacozott, főzött egy picike spiritusz­lángon, és én írtam meg az ő cikkeit is. Mert Vichyben tanultuk meg, hogy bármilyen sötét is az ég, mindig van egy megoldás! Két évet él­tünk így, drukkolva, soványan, „megoldásról megoldásra”. Két telet nyári hotelekben, fűthe­­tetlen szobákban, befagyott ablak mögött. Ezért kellett korán ágyba menni! Mint mondtam, ruháink Párizsban német ha­dizsákmánnyá váltak. Mit lehet tenni?... Eszembe jutott, hogy Fodor Laci, a vígjátékíró, amikor bajor grófnő feleségével, 1939 végén pá­nikban elhagyta Franciaországot, egy nizzai hotel pincéjében hagyta minden „bajoros”, 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom