Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 3. szám
MEPHISTO zában, végső soron mégis mások parancsát kénytelen végrehajtani. A magyar filmművészet kéz a kézben járja útját a magyar irodalommal. A két Múzsa találkozott a Mephisto ban is, ám Szabó István ezúttal a német Klaus Mann regényéből merített ihletet. Tegyük mindjárt hozzá: nem hagyományos adaptáció megszerkesztésére vállalkozott, hiszen a prózai mű elmarad a vásznon megelevenedő látvány mögött. Mann személyes indulatai visszafogjuk a szárnyalást, gyakori a sematikus helyzet és figurái többnyire téziseket ismételgetnek. A rendező — s ebben rejlik átalakító-értelmező munkájának eredetisége — nem annyira a konkrét szituáció hitelességének megteremtésére, mint inkább az általános tanulságok egyértelmű megfogalmazására törekedett. A szereplőket fölösleges behelyettesíteni történelmi karakterekkel: a Mephistot éppen az avatja élménnyé, hogy cselekménymotívumai, jellemeinek mozgása, atmoszférájának vibrálása nemcsak az „akkor és ott” koordinátái között árasztják a hitelesség varázsát magukból, hanem más körülmények között is érvényesek. Miről szól a dráma? Vegyük kölcsön Szabó István definícióit (ugyanis találóan és precízen határozta meg filmje gondolati köreit): „Az természetes, ha az ember akkor érzi magát jól és biztonságban, ha szeretik, elismerik. De mindenki szeretetét, mindenki támogatását, minden kurzus, minden politikai érdekcsoport szeretetét és támogatását megszerezni; ezért éjjel-nappal harcra készen állni és önmagunkat az állandó alkalmazkodásra alkalmassá tenni; minduntalan rémülten kapkodni a tekintetünket, hogy most éppen merre kell fordulni; állandóan azt vizsgálni, merről fúj a szél — ez veszélyes dolog. Filmünk főszereplője a mindig-támogatottak, a mindenki által elfogadottak, a mindig csak sikeresen, sikerekben élni tudók, csak a napos oldalon járni hajlandók csoportjába tartozik, és így valóban meglevő kivételes tehetsége, egyértelmű értékei minden rossz érdek szerint fölhasználhatók.” Mindezt szuggesztív képsorok közvetítik. Szabó István — korábbi erényeit: a lírai hangszerelést, a pszichológiai erőterek alapos „körbejárását” megőrizve — most különféle minőségeket szintetizált a vásznon (operatőr az immár legkiválóbbak közé emelkedett Koltai Lajos). A nyers tragikum színeit és a puha pasztellárnyalatokat. A valóság meghökkentő kontrasztjait. Rangos közreműködő gárda valósította meg Szabó István elképzeléseit. Különösen a nemzetközi szereposztás parádés. Klaus Maria Brandauer maradéktalanul azonosult Hendrik Höfgennel. Alakítása azért élmény, mert a jellem rejtett zugait is képes bevilágítani. Rolf Hoppe tábornagya joviális és könyörtelen — ugyancsak színészi mestermű. Tetszett Karín Boyd érzéki Juliette-je, Krystyna Janda hűvös Barbarája és Cserhalmi György szögletes Miklasa. Már az elkészülte utáni első esztendő bebizonyította, hogy a Mephisto fontos fejezet nemcsak a magyar film újkori krónikájában, hanem a modern művészet történetében is. Reméljük, hogy hamarosan társai és folytatói lesznek. VERESS JÓZSEF A kopottas, téli délután-szürkületben egyenként jöttek már fakón és félszegen, gyűrött arcukon a megszokott keserűséglárvával, vagy buta és konok elégületlenséggel az ingyennap rosszindulatú és formátlan vendégei, a nyomorúság anyái — és ölükben vagy kézen vezetve csenevész, hibás testű, levéznult kis boldogtalanjaik. Az egyik pici rongyos, alig lát, a nehéz sülysebes arcából ki se látszanak összedagadt, vizeskék szemei, egy elferdült lábú, halvány kisfiú gyenge, kíváncsi mosolygással biceg a nagy markos asszony sötétkék szoknyaráncaiba fogódzva — egy holtravált, alig ökölnyi arcocskájú kis szopós már csak erőtlenül tátogatja elkékült ajkait az anyja lohadt, fekete-barna emlője után. Ezeknek nem jutott hely a klinikán, tán mert úgyis hiába — s az „egylet” orvosa mit mondhasson? A végső menedék itt, a nagy tanár alamizsnája, ha hozzájuthatnak. Egyre többen vannak, ismerkednek, körülveszik a kis pólyást és rácsudálnak, suttogva, tudákosan, legtöbben némán ülik végig a váróterem hosszú fapadját, és a hidegtől, a lépcsőjárástól, vagy az egész nagy otromba vigasztalanságtól, ami a világ — öszszegörnyednek, ásítanak vagy sóhajtoznak. — Nagyon sok mára! jelenti ki a szürke libériás szolgalegény, aki rendet csinál köztük. — Aligha kerül ma mind sorra. Riadt és tehetetlen pillantások neszeinek rá. Ma sem? És akkor csak egy hét múlva megint! Némelyik csöpp szenvedő máris nyugtalankodik, és ahogy csitító gyöngédséggel rájuk hajolnak, igazán átszépül percre némelyik darabos arc a megadó, leikies szomorúság elmélyedésében. De hamar újra egymásra néznek, és számlálgatják ki jött előbb? Már tudják, az elsőnek jelentkezők több jó szót kapnak, kimerítőbb utasítást; később már fáradtan, kurtán, szárazon végeznek velük. Négyre jár. És az orvos még egyre késik. A nagy sarokablaknál prémbundás, szép kalapos, finom bőrű úriasszony ül, vele jó nagy kendőben a rendesen fésült dajka; vasalt fehér kötőjén kamásnis, szalagos hajú, kétesztendős szép lánybabával. Külön húzódtak idegenkedve, türelmetlenül ők is, az aszszony közelebb intette a cselédet, és kinéz az utcára. — Azonnal itt kell lennie, kérem szépen — áll meg előttük udvariasan az inas. — Még jobb is, hogy az ingyennapon méltóztatott, mert így mindjárt elsőnek kerül, aki privát. Az úrnő bólint. Mégsem szerette, hogy véletlenül épp ma jött. Az idegen, ellenséges, már a jelenlétével is csupa vád nyomorúság feszélyezte és lehangolta. A picinyét nézte, e túl finom, de szinte tökéletes alkatú kis üvegvirágot, akit egész maga-odaadással gondozott, sűrítve táplált, eltökélten és okos szisztémákkal az élet számára készített születése óta — sőt már azelőtt is. Most bárányhimlője volt csak, de azért idehozta, megnézeti: nem maradt-e vissza valami rejtett baj? Ne vigyék-e valahová e nedves hónapokra — mije gyöngébb —, milyen óvást vagy edzést igényel a szervezete? Az ő szép, okos kis egyje! Első percben megdöbbent, és elszomorodott az igaz, asszonyi részvéttől, ahogy szétnézett itt, de most észrevette, hogy fojtott és oktalan, néma gyűlölettel néznek rá és megretten. Igen, hogy ő előbb jut be, az a bajuk. Vagy minden, hogy itt van a szemük előtt, hogy nagy, kegyetlen keserűségeiknek ellenébe mutatja a maga élete tűrhetőbb voltát. Mintha már szóval megvádolták volna, ellenségesen, haragosan védekezik gondolatban. Mit? Ő épp annyit szenvedett az anyaságért, mint ezek — és azóta szinte csak ennek élt, éjjel-nappal gondolt vele, tanult hozzá, komolyan vette. Nem elég, ha az övéiért felelős minden asszony? Az van rábízva! De azért kellemetlen itt lenni, és miyen szokatlan, nevetséges gondolatokra kényszerül. Csak már hazamehetne! A szolgafiú kimegy valamiért, egy percig csend van; aztán hirtelen, keserű nekibátorodással kipattan az első vaskosan perfid Kaffka Margit (1880-1918) „Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának a dongáit ilyen erős lira feszítse" - írta elragadtatással Móricz Zsigmond a modern magyar regény legtökéletesebb alkotásai közé sorolt Színek és évekről, megjelenése alkalmából, 1912-ben, a Nyugatban. A századforduló és a századelő évtizedeiben haláltáncát járó, vidéki magyar úridzsentrivilág tragikus nosztalgiával színezett, $ mégis könyörtelenül igaz rajzának szerzője anyai ágon maga is elszegényedett nemesi családból származott; hatéves volt, amikor apja, a megye főügyésze meghalt, a család egzisztenciája összeomlott, s az irgalmas nővérek szatmári házába került, ingyenes helyre, szinte kegyelemkenyéren. Ennek a zuhanásnak, s gyerekkori szenvedéseinek fullasztó emlékeiből irta később, 1917-ben, a Hangyaboly c. kisregényét. Itt szerzett tanítónői oklevelet, amellyel Miskolcon tanított, ahol első házasságát is kötötte, majd beiratkozott az Erzsébet Nőiskolába, s polgári iskolai tanárnői képesítéssel került Újpestre, illetőleg Angyalföldre, miközben első házassága fölbomlott. Először versekkel jelentkezett a Magyar Géniuszban és A Hétben, amelyekben „nem témákat énekelt meg, hanem lelkiállapotokat", a modern társadalmi viszonyok közé kerülő, s az emancipálódás útját járó, dolgozó nő életérzését, majd az induló Nyugat munkatársa lett ő is, mint valamennyi irótársa, aki új utakon elindulva, új hangot hozott a magyar irodalomba. A művészetről vallott felfogása és társadalomszemlélete révén is közel került Adyhoz, aki „gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnek”, „a feminizmus már megérkezett diadalának" tartotta „a szeszélyes mintázatú, drága vásznakat szövő, férfias erejű asszonyt". 1914-ben újra férjhez ment; második férje Balázs Béla öccse, Bauer Ervin orvosbiológus volt, akinek a világháború kitörése után a temesvári katonai kórházban kellett szolgálatot teljesítenie, így aztán Kaffka Margitnak is Temesvár lett a második otthona. Az életsorsában bekövetkezett változást arra szerette volna felhasználni, hogy most már teljesen az írásnak élhessen, s ekkor írta másik nagy regényét, az Állomásokat, amely a korabeli Budapest, a Nyugat szellemi forradalmának, művészvilágának, radikális és szocialista köreinek a kulcsregénye, de írói pályája tragikus módon félbeszakadt; a háború végén, alig 38 évesen, kisfiával együtt meghalt spanyolnáthában. Az új magyar elbeszélő nyelv legérzékenyebb, legfinomabb művészei közé tartozott. írásaiban többször is megvallotta, hogy a természet legnagyobb ajándéka - a szó, a nyelv, a kifejezés kimeríthetetlenül gazdag nyersanyaga: „az örökké teli korsó”, amelyből a kezébe vett „örökké égő, bibliai olajos mécsest táplálja, amelynek a fényénél végigmegy az életen”. (Móricz Zsigmond) D. M. Asszonyok megjegyzés. Közönséges és oktalan, a szomszédjának veti oda az egyik, az rádupláz, és hálás közönségre talál a szemben ülők közt. Az úriasszony úgy tesz, mintha nem hallaná, de valami megdöbbentőt érez ebben a készségben, ahogy ezek a durva szellemeskedések felszakadnak itt, mint ami már rég szivárog és gyűl és robbanásra-készen vár közel a felszín alatt. Ezek nem most gondolták ki, nem most mondják először ez ügyetlenül gúnyos támadásokat; közönséges népek módján egymásnak beszélve ugyan, de azért tüntetőén és leplezetlenül őellene. És neki sem 18
