Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
A HÁZ kaji Lászlóék Szikgátról jöttek, a hortobágyi téglagyár melletti kis tanyáról, a VI. 18-i összkomfortosba. — A papáékkal laktunk ott együtt, a mi részünk egy apró szoba-konyha meg spájz volt, az is olyan, hogy az egészet életveszélyesnek nyilvánították — mondja a házigazda. — Amikor aztán megkaptuk ezt a lakást mint nagycsaládosok, kijelentettem: „Én ezt a napot mindétig ünnepnappá nyilvánítom!” És így is lett: 1974 óta a február elseje nálunk pirosbetűs ünnep. És Szabó Istvánéknál szintén ünnepnapszámba megy az október 5-e. 1973 őszéig ugyanis a Cserepes utca 8-ban lakott a négytagú család — egyetlen kicsiny szobácskábán. — De sokszor elkeseredtem — emlékszik vissza Szabó István —, aztán mindig csak arra gondoltam, hogy elvégre házgyárban dolgozom, ezerszámra gyártjuk mi a lakásokat, hát csak jut belőlük valahol nékünk is egy! És jutott. — Elégedett a lakással, a saját keze munkájával? A felesége mondja rá az igent, hogy ne legyen „öndicséretszaga” a dolognak. És a legtöbb lakó úgy van, mint Szabóék: a liftet, amely folyton rossz, nem számítva, igen-igen elégedettek a házzal, a lakással. Még az a korosztály is — a nyugdíjas —, amelyik a leginkább idegenkedik a „paneltól”. Nagy Gézáné a VIII. 25-ből például így felelt, amikor azt firtattam, nem lenne-e jobb nékik egy kertes családi ház, tekintve, hogy férje három éve fekvő beteg, agyvérzés érte. — Nem, az nem lenne ennyire kényelmes. Mégiscsak jó, hogy nem kell folyton tüzelőt hordanom, vizet mernem, fűtenem. Itt minden kényelmünk megvan, ráadásul a házban lakik az injekciós nővér, az Ibolya, ő jár föl a férjemhez naponta innen, a második emeletről. Kapcsolatok Azt egyébként, hogy Nagy Géza bácsi beteg, és hogy aznap éppen jól érzi-e magát, nemcsak Ibolya, azaz Bányai Lajosné, a körzeti ápolónő tartja számon, hanem a lépcsőházban szinte mindenki. Ezért is tiltakozott olyan nagy vehemenciával Nagy néni, amikor megkérdeztem tőle: nem érzi-e magát ebben a nagy házban magányosnak. — Dehogy, dehogy! Itt mindenki törődik velünk. Nagyon jók hozzánk a közvetlen szomszédaink, sőt elmondhatom, hogy ezt az egész lépcsőházat jó emberek lakják. Azt hiszem, éppen az emberi kapcsolatok minőségében különbözik leginkább a két ház egymástól. A Stern egyik képaláírása például így szól: „Könnyű kapcsolatteremtés a környezettel — ígérték az Arabella-ház építői. A bérlők viszont azt mondják: itt még sohasem talált két ember valóban egymásra.” A már említett Trixiről így ír a riporter: „Az emberek jó felét ismeri a házban, mégsem barátkozott össze úgy igazán senkivel. A barátai ,kinn’ laknak.” És idézi Trixit: „Nem találni itt két embert, akik tényleg egymáshoz illenének, akik képesek lennének egymást elviselni és megérteni. Ilyent én itt nem tapasztaltam, ilyen itt nem létezik!” A szerző sorolja a példákat: Jagerék már négy éve itt laknak, de senkivel sem tartanak kapcsolatot. Ha Ingrid Naafnak valami gondja van, akkor az édesapját kell fölhívnia telefonon, mert a házban senki sem segít rajta. „Egyedül él a sok kapcsolat közepette” — állapítja meg róla a szerző, és idéz egy fiatalembert, Éred Papstot: „Itt mindenki csak át akarja vészelni a dolgokat. Az Arabellában rideg és kemény lesz az ember, itt megszűnik az egymás iránti részvét. Ez az ár, amit a beköltözésért fizetni kell.” A szerző végső konklúziója: „Megerőltető munka az Arabella-beli élet. Akik itt élni és túlélni kívánnak, szeretik és gyűlölik is a házat, mint a narkósok a kábítószerüket.” Keresem az okát, miért alakultak ennyire eltérően a két házban az emberi kapcsolatok. Az alapvető ok az lehet, hogy amíg ott a bérlők többsége olyan, mint Éred vagy Christiane, magányos-egyedülálló, addig itt kivétel nélkül mindenki a családjával él. És Nagyékat kivéve mindenütt legalább két generáció — szülök és gyermekek — több helyen három nemzedék — szülők, nagyszülők, gyermekek, illetve unokák — élnek együtt. Ez is oka, hogy a Csapó utca 77-ben a lakók nem érnek rá unatkozni, sem pedig — divatos szóval élve — „lelkizni”. Mert gondoskodniuk kell egymásról, a család, ellátásáról, át kell nézniük a gyermekek leckéjét, válaszolni kell a kérdéseikre, amelyekből ők sohasem fogynak ki. És Nagy Géza bácsit sem csak az injekciós nővér látogatja sűrűn, hanem felnőtt leánya és fia is. — Éppen ma voltak itt harmadszor ezen a héten — mondja Nagyné —, pedig mindkettőnek van már két-két családja, és velük is lenne épp elég dolguk. De a kapcsolatok szálai nemcsak a családtagok között sűrűek és erősek/ A kilenc-tíz esztendős együttélés-együttlakás során az emberek először szintenként, majd lépcsőházanként megismerték, megszokták, némelyek meg is szerették egymást. Különösen a gyerekek, a fiatalok, akik együtt itt cseperedtek föl, innen jártak el óvodába, iskolába. Akik meglelik egymást A 14 esztendős Bányai Beáta kivétel nélkül minden gyereket ismer a házból, és ha nem is barátkozik valamennyivel, de a véle egyidősekkel feltétlenül. — Főként azokkal, akikkel megértjük egymást — szűkíti azért valamelyest a kört. — És hány ilyen akad? — Sok. Legalább tizenöt. — Mind ebből a lépcsőházból? — Inkább az egész házból. — Hol szoktatok összejönni? — Itt, a játszótéren, vagy a kapu előtt. Aztán biciklizni szoktunk a barátnőimmel. Meg moziba is együtt járunk. Beáta egyébként nyitott kis ember: könynyen barátkozik. És az emberi kapcsolatok ettől is függnek, a hajlandóságtól. Molnár Györgyné a III. 11-ből ezt tanáros pontossággal így magyarázta: — Nem a háztól, hanem az emberektől függ, hogy tudnak-e, akarnak-e kapcsolatot teremteni egymással. Az anyukám például mestere a kapcsolatteremtésnek. Mindenkit ismer a lépcsőházban, és őt is ismeri mindenki. — Mert én mindig itthon vagyok, így nem művészet! — nevet a nagymama — És mivel élnek itt jócskán magamfajta idősebbek, hát mit tehetnénk: összejövünk. Szép időben kiülünk a játszótéri padra beszélgetni; ha esik, akkor meg a lépcsőházban állunk le egymással egy kis tereferére. —• Át is járnak egymáshoz? — Nem, annyira még nem barátkoztunk össze. Akadnak azért olyanok is, akik összejárnak. Bodóné például elmondta, hogy ők meg két másik család „nagyon összetart”. Ha elmennek nyaralni, odaadják az itthon maradiaknak a lakáskulcsot, öntözik egymás virágait, szellőztetnek, átveszik a postástól a pénzt vagy a csomagot. — Ügy megbízunk egymásban, mint a testvérünkben. Vagy itt vannak Tokajiék. Mindketten a postán dolgoznak, a férfi gépkocsivezető, az asszony forgalmi ügyintéző. — Ez a szint minden pirosbetűs ünnepnapon, húsvétkor, karácsonykor, április negyedikén, május elsején összejön az egyik lakásban (sőt, valószínűleg minden február elsején is, hisz, ahogyan idéztem, Tokajiéknál a beköltözés napja is pirosbetűs), ugyanígy a névnapokon és a születésnapokon. Ügy gondolom, a kapcsolatteremtésre való törekvés szempontjából az sem közömbös, hogy milyen környezetből érkezik az ember új környezetébe. Mert igaza van ugyan Molnár Györgynének, hogy a törekvés a lényeges, de ez — a nyitottság — azért nem (vagy nem egészen) öröklött tulajdonság. Akik falusias településről vagy külterületről költöztek be a 77-be, azok többségükben megszokták a szomszédsági kapcsolatokat, s itt is megpróbálták, többnyire sikerrel, ezt kiépíteni. Akik viszont a városiasabb életmódot „gyakorolták” beköltözésükig, azok sem állnak barátok nélkül, de kapcsolataik szálait inkább a munkahelyükön — az üzemben, az irodában — szövik. Mint a kanárik Akadnak azonban itt is, ott is kivételek. Doris Corzelius például, 1969-től, tehát megnyitásától, él az Arabellában, és rajong érte. Azt állítja: „Itt ki-ki maga határozza meg, hány kapcsolatot teremtsen.” És a Csapó utca 77-ben is vannak olyanok,, mint a Csordás házaspár, akik éppen a két „barátkozós” emelet, a IV. és a VI. között laknak. Csordásné szerint a Nyugat utcában, ahol vagy félszáz métert kellett talpalni a WC-hez és a vízvezetékhez, egyetlen egy szempontból mégis csak jobb volt az élet: — Ott jobban összetartottak a lakók, mint itt. Nyugodtan oda lehetett például menni a szomszédhoz: „El kell mennem orvoshoz, rád hagyom addig a gyereket.” Itt legföljebb telefonálhatok a szomszédtól, hogy kihívjam az orvost. Igaz, eddig meg se próbáltunk valakit arra kérni, hogy vigyázzon a gyerekekre. Csordás Gyula keserűen mondja: — Egy ilyen bérházi lakás csak arra való, hogy az ember hazajárjon aludni. Kilenc éve élek itt, de még ma is előfordul, hogy beszáll velem valaki a liftbe, tudom róla, hogy a házban lakik, mégis meg kell tőle kérdeznem: „Hányadikra tetszik menni?” Olyan aztán végképp nem létezik, hogy valakivel összejönnénk egy kis beszélgetésre, mint a régi házban. Erre talán idejük sincs, hiszen mindketten elfoglalt emberek; se a raktárosi, se az óvónői hivatás nem könnyű kenyér. És aztán itt a két kislány, a nyolcadikos Erika és az iskolakezdő Ágika. No meg a kanárik! Mert Csordás Gyula kanárikat tart, öt hímet és két tojót. Az egyik alatt éppen öt, a másik alatt három tojás volt. Két hét alatt kikelnek a fiókák, újabb két-két és fél hét, amíg szárnyra kelnek, kiröpülnek, új gazdára lelnek. Ok könnyebben megszokják majd a lakás- és környezetváltoztatást, mint gazdájuk, aki nosztalgiával emlékszik vissza: — A Nyugat utcában postagalambokkal foglalkoztam, nyulásztam, még kutyákat is tenyésztettem. Erre itt semmi lehetőség, az ilyesmi nem bérházba való. Ezért tenyésztenek kanárit. — Most miért hallgatnak, miért nem csicseregnek? — Mert maga idegen nekik. Ha többször jönne, ha gyakran meglátogatná őket itt a konyhában, megismernék, megszoknék és bizonyosan rázendítenének! GARAMI LÁSZLÓ 28
