Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

AHOL NINCS „PLAFON”

Szemben velem, ahol lakom, tatarozzák az egyik „kétemeletest”. Mifelénk, az angyalföldi „Tripoliszban” csak így nevezzük azokat a masszív, ötlépcsőházas monstrumokat, amelyeket még a háború előtt (vagy közben?) építettek a Ganz hajógyári munkások számára. Ezzel már tulajdonképpen ki is mondtam: rájuk fér a renoválás, de nagyon, hiszen nemcsak a födémekkel, falakkal, padlókkal és vezetékekkel volt a lakóknak állandóan bajuk, hanem a komfortjuk is hiányzott: a most már többségükben nyugdíjas bérlőknek a pincéből kellett fölcipelniük a szenet, a fát; ha pedig fürdeni akartak, akkor a városligeti Széchenyibe kellett buszozniok. Most minden lakásban — a spájz helyén — fürdőszobát alakítanak ki, a szobákba bevitték a gázt, és konvektorokat szereltek föl. Egy szó, mint száz: ha elkészül a tatarozásátalakítás, könnyebb lesz a „kétemeletesekben” az öregek élete, és persze a fiataloké is.

Ha elkészül... Mert átkozottul lassan készül. Az építőmunkások szemmel láthatóan nem törik magukat a munkában. Többnyire egy-kettő dolgozgat, öt-hat meg nézi; az ebédidő jócskán megnyúlik, a „fájrant” előrejön; a második emeleti ablakból két munkás kilök valamiféle deszkákat, azok meg egyből beverik a már rendbehozott földszinti lakás ablakszemeit. A vak is láthatja: ezek az emberek ugyan nem érdekeltek abban, hogy a bérlők minél előbb élvezhessék újjáalakított otthonukat.

Sorra járjuk Kecskeméten a Bácsépszer (Bács-Kiskun megyei Építési és Szerelőipari) Vállalat munkahelyeit. Nem jelentettük be előre magunkat, nem „riasztották” az építésvezetőségeket, hogy „Jönnek az újságírók!”, kísérőnk is udvariasan félrehúzódik, mintegy láthatatlanná válik, nem avatkozik bele a beszélgetésekbe. Nélküle is, laikus szemmel is látom: itt nincs zsinatolás, alig-alig akad törött cserép, betaposott tégla, döglött beton. A magyarázat (és egyben kecskeméti kiruccanásom oka): ez a vállalat megpróbálta valami módon érdekeltté tenni dolgozóit — a segédmunkást éppenúgy, mint az építésvezetőt, az adminisztrátort éppenúgy, mint a villanyszerelőt —, hogy gyorsabban, jobban és főleg olcsóbban munkálkodjanak.

Hogy mi ez a mód? Mádi József, az árpádvárosi 120 férőhelyes bölcsődében dolgozó festőbrigád egyik tagja így magyarázza az új bérezési rendszert:

— Nézze, a dolog lényege az, hogy január elseje óta nincs meghatározva, hogy mennyit kereshetünk, szóval nincs plafon. Amit dolgozunk, azt mind kifizetik, az utolsó krajcárig. Ha tízezret, akkor annyit, ha meg csak kétezret termeltünk, akkor annyit.

Rákérdezek: néki magának mit jelent az, hogy ennél a vállalatnál — a Bács-Kiskun megyei építő vállalatok közül csak ennél! — szétverték a plafont?

— Legalább havi két-háromezer forinttal többet. A múlt hónapban például hat és felet kerestem, mármint ezret, régebben, tavaly, meg csak olyan négy, négy és fél körül voltam.

— És sokat kell ezért a plusz két-két és fél ezer forintért dolgozni? Sokkal többet, mint régebben?

— Nem mondom, van, mikor többet. De nálunk nincs meghatározva a munkaidő, addig dolgozunk, amíg egy bizonyos munkafázist be nem fejezünk, illetve, ha sürgős a meló, ráhajtunk szombaton meg vasárnap is.

— Órabérben?

— Dehogy órabérben! Nálunk az van meghatározva, hogy egy bizonyos munkáért, most például a nyílászárók (ez köznyelven ablakot meg ajtót jelent) festéséért mennyit kap az egész brigád, azaz mi négyen. Ha ezt megcsináljuk, megkapjuk a pénzünket, és senki se kérdi, hogy mennyi idő alatt végeztünk vele. No persze, csak akkor, ha a minőség jó.

— És ha rossz?

— Nézze: ha a mi hibánkból rossz valami, azt a saját időnkből kell kijavítanunk, azért pénzt nem kapunk. Ha más hibájából kell valamit újrafesteni, azt újra kifizetik.

— Mindent összevetve: ez az új bérrendszer jó maguknak?

— Nagyon jó. így kedve van az embernek dolgozni!

Csak kísérlet

Mádi József, a festő, valamit kifelejtett. Azt, hogy ha más hibájából kell újrafesteni valamit, akkor a nekik kifizetett munkabér,

Dr. Csikói Zsolt Dr. Gótay Ferenc

valamint az újra fölkent festék, lakk ára annak a „másnak” a kontóján jelentkezik, de levonásként. Az tehát, hogy a festés rendben legyen, nemcsak a festőbrigád közvetlen, „zsebbe vágó” érdeke, hanem érdeke annak a másik brigádnak is, amely ő utánuk dolgozik majd a bölcsődén, hogy a festés ne sérüljön meg, ne piszkolódjék. Ez a tény — kissé kacifántos nyelvezeten — így fogalmazódik meg az év elején elkészült bérszabályzatban: „A mozgóbér meghatározásánál az egység fedezeti összegét csökkenti minden, az egység hibájából felmerült, árbevételben meg nem térülő költség.”

Az igazgató, dr. Gátay Ferenc — nem tudom, büszkélkedve-e vagy panaszkodva — meséli, hogy a bérszabályzaton mennyit dolgoztak:

— Két hónapba telt, míg elkészült, és nemcsak a vállalat hatfőnyi vezetősége vesződött vele, hanem sokan mások is. De megérte, mert mi bizonyítani akartuk, hogy a termelés fékje az a bérrendszer, amely alól mi ideiglenes fölmentést kaptunk.

Az ugyanis, amit a Bácsépszer csinál, csak kísérlet. A minisztérium pályázatot hirdetett az építőipari vállalatok számára: jelentkezzen az, amelyik az általánostól — azaz a jelenleg kötelezőtől — eltérő bérgazdálkodási formákat kíván alkalmazni, garantálva egyben azt, hogy ezzel a termelékenység növekszik, az önköltség csökken, és ami legalább ilyen fontos: az államnak befizetett összegek is (például az adó) emelkednek. Ahogyan kísérőm, dr. Csikai Zsolt főkönyvelő mondja, kétféle új bérezési típus között választhattak a pályázó vállalatok. Az egyik az abszolút bérszínvonalon alapszik, itt nem nézik, hogy hány embert foglalkoztatnak, sem pedig azt, hogy mennyi a dolgozók között fölosztható bértömeg, egyes-egyedül az egy főre eső bér színvonala, nagysága a döntő az adózás megállapításánál.

— Nyilvánvaló, — magyarázza —, hogy ez a bérrendszer az éppen fölfejlődőben lévő építési vállalatoknak kedvez. Ezeknek munkaerőre van szükségük, s így megéri nekik, ha fölvesznek néhány tucat vagy néhány száz embert — ha kapnak, persze —, méghozzá olcsó bérű embert, segédmunkást. így a bérszínvonal nem emelkedik, a növekvő bértömeg után pedig nem kell adózniuk, hiszen ők akkor adóznának többet, csak akkor, ha az egy főre eső bér összege nőne. Mi nem ezt a lehetőséget választottunk, hanem a másodikat, az abszolút bértömeg-gazdálkodást. Tehát mi nem az egy főre eső bérszínvonal, hanem a bértömeg után adózunk. A régi, illetve az építőiparban ma is általános relatív bérszínvonalon alapuló bérezési szisztémában nem lett volna lehetőségünk arra, hogy ilyen magas béreket fizessünk, illetve csak akkor, ha „ellensúlyként” fölveszünk egy sereg embert kis pénzért, tudván-tudva, hogy ezért majd kis munkát is kapunk.

A kérdés, a kérdések-kérdése, persze az, hogy a kísérlet bevált-e.

— Nyolc hónap alatt az új bérezési rendben az egy főre jutó kereset 13 százalékkal nőtt, a létszám pedig ugyanez idő alatt kerek öt százalékkal csökkent. — Csikai Zsolt matat papírjai között, majd kihúz egy kimutatást a sok közül. — Itt van például a Bíró Sándor festőbrigád, akiknél jártunk. Tavaly 4217 forint volt az átlaguk, az idén 5489. Több mint harminc százalékos keresetnövekedés! És persze ez egyben azt is jelenti, hogy a teljesítmények és az önköltség függvényében a keresetek erősebben szóródnak, mint valaha.

Üjabb papírok, újabb kimutatás: a szakipari építésvezetőségen majd’ 33 százalékos volt nem egészen egy év alatt a keresetnövekedés; a kiskőrösi építésvezetőségen 21 százalékos, a kecskemétin már csak három százalékot emelkedtek az átlagkeresetek, a csőszerelőknél pedig 2,5 százalékkal csökkentek is. És természetesen egyazon építésvezetőségen belül is változik egy-egy brigád vagy egy-egy munkás bére.

De nemcsak a kifizetett bér növekedett egymillió négyszázezer forinttal, hanem javult a vállalat eredményessége is, és mivel a nyereség több mint kétszeresére emel-18