Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
1. Az alsóvárosi templom - az újjászületés előtt 2. Török katona kezenyoma az 1600-as években vezetett anyakönyv 260—261. oldalán 3. A gótikus templom barokk főoltára 4. A XVI. századi Fájdalmas Krisztus népi fafaragvány 5. A XVIII. századi augsburgi monstrancia FOTO: MIHALIK TAMÄS ÍS GARAMI LÁSZLÓ torony körül; cserélik a tetőt; az egyik folyosón xylamonos bádoghordócskákkal bástyázták körül a XVIII. század elejéről való korpuszt (a vegyszer a fagerendázat megóvásához kell majd); a másik folyosón vörösrézből kovácsolt lemezek majd föl a toronysisakra kerülnek, ha a DÉLÉP fölállványoz, a már réges-rég „csak ideiglenesen” felrakott festett bádog helyére. Vörösréz lesz az esőcsatorna, de még a villámhárító vezetéke is. És csak ha mindez a helyén lesz, mondhatjuk majd el: következik a felújítás második szakasza. Ebben a második szakaszban újjávarázsolják a templom külső falait, eredeti állapotukba állítják vissza az ablakokat. (Ahogyan Levárdy Ferenc írja a Tájak — Korok — Múzeumok Kiskönyvtára 44. kötetében: valaha két- és háromosztású ablakok bocsátották be a templomba a fényt, halhólyag díszű ablakrácsokkal, amelyek még az 1490-es évekből származtak.) És végül új tetőzetet kap a sekrestye — ez egykor a templom mellé épült kolostor káptalanterme volt —, amelyet nagyon is érdemes óvni, új tetőt húzni föléje, mert gótikus boltozata és a XVIII. században készült, az egész falat beborító sekrestyeszekrénye szinte egyedülálló ritkaság. A harmadik szakaszban a temlombelsőt renoválják. Nemcsak a falakat festik és a padozatot cserélik ki, hanem — a II. Vatikáni Zsinat rendelkezésének megfelelően — gondoskodnak az új típusú liturgikus tér kialakításáról is: Erdei Ferenc, a Műemléki Felügyelőség szakembere már dolgozik a terveken, amelyek megvalósítása után a pap a hivőkkel szemben állva misézhet. És mindezek közben, után rendezik majd a környezetet; ez lesz a negyedik szakasz. — A tér: a templom kerete. Ha a templom az ékkő, a tér a foglalata — szögezi le Bugár-Mészáros Károly a Műemléki Felügyelőségtől. És mutatja pauszpapíron a terveket. Ha valaki építkezni akar az alsóvárosi templom közvetlen környékén, ezt csak akkor teheti, ha elfogadja azokat a házformákat, amelyeket két — úgynevezett mesteriskolát végzett — építészmérnök készített vagy készít. A tér ugyanis néhány esztendeje védett: a műemlékeseknek beleszólásuk van -mindenbe, ami itt történik. Az elképzelések azonban még korántsem véglegesek. A műemlékesek és a szegedi építészek például vitáznak egymással, hogy nagy áruház kerüljön-e a térre vagy pedig kicsiny, de jól ellátott szakboltok sora. A műemlékesek az utóbbi elgondolást pártolják, mert a Mátyás tér jellegéhez ez illik, egy behemót nagy épület fölborítaná az egyensúlyát. Aztán vannak más gondok is. A prépost úré például az, hogy az építőipar — ez esetben a DÉLÉP vállalat — folyton csúszik a határidőkkel. A műemlékeseké pedig az, hogy mennyire akadályozza majd a helyreállítást a talajvíz, meg hogy lesz-e mód és lehetőség az úgynevezett falkutatásra — ez főként a pénzen múlik —, az esetleg rég bevakolt elfelejtett freskók, építészeti formák és egyéb „láthatatlan kincsek” föltárására. , Igaz is, a pénz! Már az eddigiekből is kiderült talán, hogy a templom és környéke újjászületése körül sokan bábáskodnak. Maga az egyház — a püspökség és a plébánia —, az Országos Műemléki Felügyelőség szakemberei, a megyei és a városi tanács — hogy csak a legfontosabbakat soroljam. (Reméljük, ezúttal nem lesz találó a szólás, és a sok bába között nem vész el a gyermek!) Azt ellenben kevesen tudják, hogy a megújuláshoz közük van az olajkutatóknak is, akik az alsóvárosi temetőhöz tartozó területen olajkincsre bukkantak, és 25 esztendőre ki is bérelték a mezőt. Ebből a pénzből ajánlott föl a püspökség — legalábbis egyelőre — négymillió forintot a templom restaurálására. Lesz-e ötödik szakasz? — Ha nagyon optimista vagyok, akkor öt évre becsülöm a templom teljes fölújítását. — mondja kicsit bizonytalanul Hamvas István prépost. És van is oka a bizonytalankodásra, hisz az alsóvárosi iskola tatarozása már hatodik esztendeje tart, és ha jól meggondolom, a gyermekek megkímélése a távoli iskolákba való napi vándorlástól, korszerű oktatásuk, nevelésük minden műemlékvédelemnél sürgetőbb feladat lenne. Persze, ez hamis alternatíva. Mint ahogyan sántít az a kérdésföltevés is, amit a város egyik vezetőjétől hallottam. De mielőtt idézném, beszélnem kell a templomhoz csatlakozó egykori kolostorépület jelenlegi helyzetéről, s még előtte a Dél-alföldi Keresztény Gyűjteményről. Ez a gyűjtemény még csak az elképzelésekben él, holott anyaga már teljes egészében megvan, és bemutatásra vár. Négyszáz darab védett műkincset őriznek magában az alsóvárosi templomban, a plébánián, a sekrestyében, a prépost úr lakásán, a folyosókon és más helyeken. A folyosón áll például a már említett korpusz, néhány lépésnyire tőle pedig egy csodálatosan szép XVI. századi népi fafaragvány, a Fájdalmas Krisztus. A plébániahivatalban őrzik azt az anyakönyvpiszkozatot, amelyet valószínűleg az egyik török megszálló katona „díszíthetett” a jellegzetesen keleti firkálmányaival. A legértékesebb kincseket Hamvas István mutatja meg: — Ez a miseruha a XIV. századból való. Páratlan a maga nemében, már csak azért is, mert csodálatos épségben maradt mindmáig. Az első Csanádi püspökről, Szent Imre királyfi nevelőjéről nevezték ef Gellért kazulának. Ez a másik miseruha pedig Mátyás királyunk adománya ... Azután kelyheket emel le a szekrény tetejéről. Az egyik Szilasi János szepesváraljai mester XVIII. századi remeke, a másik gótikus. Ez arról nevezetes, hogy néhány esztendeje lába kelt több más drágasággal együtt, és már le is mondtak róla, amikor a templom egyik eldugott szögletében meglelték őket. Ezeket a pótolhatatlan kincseket a tolvajoktól és a még náluk is veszedelmesebb ellenségektől — az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom változásaitól, rongáló hatásaitól — meg kell óvnunk. És mennyi egyéb drágaság várja még, hogy kiállítsák! Valahol, egy. zsákutcafolyosóban, úgy ahogyan megvédve és elzárva, T várnak sorsukra a falusi plébániákról előkerült faragványok, és vannak értékek, amelyek még nincsenek itt. Hamvas István felüt egy hatalmas fóliánst, benne a Csongrád megyei katolikus egyházi műkincsek teljes listája és leírása, szám szerint 332 darabé. Ezenfelül a tervezett gyűjteménybe kerülne még a Békés megyei anyag is, ami azt jelenti, hogy ez a jövőbeni egyházi múzeum körülbelül ezer tárgyat mutathatna be, köztük számos világhírű alkotást. És most az egykori kolostorról, a jelenlegi szociális otthonról, amelyről hivatalosan is megállapították, hogy erre a célra teljességgel alkalmatlan. Alkalmas lenne viszont arra, hogy múzeumot létesítsenek benne, amelyben többek között helyet kaphatna a Dél-alföldi Keresztény Gyűjtemény anyaga is. Ebben megegyezik a műemlékesek és az egyháziak véleménye, sőt hajlik a gondolatra a megye és a város vezetősége is. (A prépos úr úgy tudja, hogy még a nyáron megegyeztek a műemléki felügyelőség, a megyei és a városi tanács illetékesei: ha addig elkészülnek az új épületekkel, akkor 1984-re kiköltöztetik a szociális otthont, és az épületet múzeumi célra adják át.) A városi tanács egyik vezetője, akivel beszéltem, ennek ellenére aggodalmaskodott. Mert igaz, hogy jövőre elkészül egy új épület, egy másikat pedig 1984-re átalakítanak, hogy befogadhassa az öregeket, de egyre több az idős ember, egyre többen kérik szociális otthonban való elhelyezésüket, ahol ellátásuk, gondozásuk, esetleges ápolásuk biztosított. Ki merne tehát jó szívvel ígéretet tenni az egykori kolostor kiürítésére, amikor még nem tudni, hogy 1984- ben be tudja-e fogadni a két épület a jogos igénylőket? Így vetődött föl az alternatíva: vajon az emberek vagy a műkincsek védelme (és ez utóbbiak bemutatása) a fontosabb-e? Szerintem mindkettő egyformán fontos. Az idős emberek elhelyezése és ellátása nem helyezhető szembe az egyházi tulajdonban lévő értékek megóvásával és közkinccsé tételével. E pótolhatatlan drágaságok ugyanis a nemzeti vagyon elidegeníthetetlen részei. És ha megóvásra szorulnak — és szorulnak —, akkor éppen úgy vigyáznunk kell rájuk, mint az öregekre. Spórolni valahol máshol kell. És hogy lehet is, arra példa jó néhány városunk, amelyekben tízszer, százszor annyi műemlék épület maradt meg, mint a sok viszontagságot átvészelt Szegeden, s mégis telik folyamatos karbantartásukra, műkincseik bemutatására! Igaz persze az is, hogy egyelőre még korai terveket kovácsolni. Előbb el kell készülniük a szociális épületeknek, be kell fejezni magának a templomnak a tatarozását, s csak aztán lehet nekifogni az ötödik szakasznak, tudván tudva, hogy az egykori kolostor múzeumként való újjászületéséhez még legalább tíztizenöt esztendő szükséges. GARAMI LÁSZLÓ 25
