Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-16 / 21. szám

nKülönben nem történt semmi../'(4.) Lakatos Antal festőművész A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort, akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. (Ma megviselt, kétemeletes ház a budai Toldy Ferenc utcában, pa­zar kilátással a Dunára, a Parla­mentre, a Gellérthegyre. A lakás falait jóformán a mennyezetig festmények borítják, még az aj­tófélfára is jut belőlük. A képek témája változatos, stílusuk szinte különböző. A házigazda erős het­venes, jó kondícióban, derűs ke­déllyel.) — Én életemben nem dohá­nyoztam. Ez is hozzájárul az éle­temhez ... A mi osztályunk ugyanis tulajdonképpen dzsentri­nek számított és mindig rosszat látott az ember. Én meg azt mondtam, a fene egye meg, nem fogom követni. Azért nem ittam, nem dohányzom... A dédapám még ügyvéd volt, az dolgozott. Nagyapám már semmit, az már gazdálkodott, amíg volt föld. El­úszott, én már nem élveztem sem­mit ... Ami még megmaradt ab­ból a kis rohadt vagyonból, apám mind elkártyázta, úgy, hogy a vé­gén minden nap ott voltak a la­kásban a végrehajtók! Ezért kaptam, mondom undort, ezért nem iszom, nem dohányzom. Egyedül kártyáztam, de azt is úgy, hogy amikor nem volt állásom, kénytelen voltam. Jó kártyás va­gyok, bármit játszom. Felmentem a kaszinóba, hátha nyerek, lesz egy kis pénzem. Abból éltem négy évig, tulajdonképpen a kártyá­ból ... A felesége közbeszól: — Sőt, amikor már a menyasz­­szonya voltam, akkor azit mondta, várj lent egy negyed órát, ha nye­rek pénzt, megyünk moziba. — Ilyen biztos volt benne, hogy nyer? — kérdem. — Nézze, az a helyzet, hogy én nagyon jó játékos voltam mindig. Már gyermekkorom óta . . . Tizen­négy éves koromban beiratkoztam az iparművészeti iskolára, esti tanfolyamra, s amikor leérettsé­giztem, akkor a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el, Glatz Osz­kár volt a tanárom . . . Akkor volt az a korszak, amikor az én képző­­művészeti főiskolai bizonyítvá­nyom nem volt jó semmire. Dol­goztam az Operában ingyen, Ke­lenföldről jártam be az Operába. Egy jó ruhám volt és egy-két in­gem, udvaroltam a lányoknak, mindennap mentem zsúrra és ott kaptam enni. A cipőmnek a sar­kait ide-oda cseréltem, hogy hol kopjon, merre kopjon ... Három és fél évig kihúztam és úgy lettem textiltervező. A Pa­mutkikészítőbe kerültem, ott kezdtem heti húsz pengővel. El is jutottam szépen úgy kétszáz pen­gőig, és abból száz volt a lakbér. Megszületett a kisgyermekünk, Évike, és a feleségem rakta borí­tékba, hogy ez ez, ez meg amaz, s azt mondta, hogy nem tud kijön­ni, öt pengő hiányzik; kérjél öt pengő emelést. Fölmentem a ve­zérigazgatóhoz, aki kirúgott, hogy mit képzel maga, van itt vagy ezer ember, ha mindenkinek adok, tönkre megy a gyár . . . Mire a fe­leségem azt mondta, hogy nekem már mindegy, eltnegyek a Gold­berger Leóhoz, bemutatom neki a rajzaidat, hátha vesz belőlük. Goldberger Leó extázisba esett a rajzoktól és kijelentette, hogy ezt az embert meg akarja kapni, mire a feleségem azt mondta jó, én elmondom az igazságot, de es­küdjék meg az elnök úr, hogy ti­tokban tartja. A férjem csinálja a rajzokat, a Pamutkikészítőben van, és nem adhatja el a konku­rensnek. — Tudja mit, mondja meg a férjének, vasárnap reggel várom a lakásomon, ott lesz festék, papír és én majd mondom, hogy miket rajzoljon ... Én akkor megérkez­tem, rámcsukták az ajtót és ott kellett csinálnom fehérnemű-min­tát. Egy óra múlva: tedd félre, csinálj nekem matlasszét. Ez így ment órákon keresztül. Féltem, izzadtam, a végén azt mondta: jön az ügyvéd és megírjuk a szerző­dést! Mondom neki, hát én ott dol­gozom, nem itt, nem lehet! — Ne beszélj, megírjuk a szer­ződést ! Végül a kétszáz pengő helyett ezerötszáz pengőt kaptam!. .. Aki pedig megtagadta az öt pengőt, megszagolta és azt mondta, Laka­tos úr menjen a pénztárhoz, le van téve a maga részére tizenkét­ezer pengő és havonta megemel­jük a fizetését ezer pengővel. — Tudja mit? — mondtam, nem ma­radok. Engem nemcsak a pénz hajt, én festőművész vagyok, a textilhez még nem sokat értek. Goldberger Leót tartják a világon a legjobb textilesnek, én tanulni akarok tőle... És így történt. Távoli nagybátyám, Lakatos Géza, 1944 nyarán miniszterelnök is volt. Én 1945-ig egyszer talál­koztam vele. Felmentem hozzá, mert a katonaság nem akart elen­gedni, hogy protézsáljon, mint La­katos, még ha nem ismert is eddig személyesen. Negyvenöt után a húgom esküvőjén volt tanú, ott kerültem össze vele legközelebb. Nulla volt az öreg, Rákositól ka­pott 500 forint nyugdíjat. Mon­dom neki, én textilrajzoló vagyok, ha akarod, megtanítalak rajzolni, és hátha össze tudsz szedni egy kis pénzt. És tényleg, kapott tő­lem festéket, ecsetet, bemutattam FOTO: NOVOTTA FERENC a kereskedőknek. Nagyon tehetsé­ges volt, rém tehetséges. Megke­resett négy-ötezer forintot, ami sok volt. Gyönyörűen dolgozott. Azt mondja nekem: — Nem értelek téged Tóni, mi­ért segítesz te most engemet, mi­kor pedig fent voltam, vezérkari voltam, meg miniszter, nem is is­mertelek. — Hát mondom, azért, mert én a nagyfejűeket sose szerettem, én nem adok a címekre, amíg nem tudom, mit tett le. . . (A háborút hol mint katona, hol mint szöke­vény élte át. Az ostrom idején is, hol a lakásban bújkált, hol elfog­ták. 1944. október 15-ről meséli a következőket): — Hindy, nem tudom, hallot­ta-e a nevét, a városparancsnok, egy ilyen kis piperkőc emberke, lép be hozzánk. Mászom le az ágyról, fél csizma a lábamon, ott állok vigyázzállásban, az egyik lábamon csizma, a másik mezít­láb, ő maga sétál előttünk föl-le: — Uraim, hallom Önök nincse­nek tisztában azzal, hogy mi tör­tént az országban! Szálasi testvér átvette a hatalmat, és Önöknek le kell tenniük rá az esküt. De nem kötelező urak, csak aki akarja. De természetesen, aki nem akarja, az szépen tegye föl a kezét és ak­kor rendben van. Akkor én behí­vom az őrséget és megmutatom, mi a tarkónlövés. És uraim, most megkérdezem, ki az, aki le akarja tenni az esküt? — Hát mi úgy tet­tük föl a kezünket, mint a fene. Azt mondja: — Ügy látom, meg­értettek bennünket, igen . . . 1956-ban, novemberben, megjelent nálam egy pofa este, és azt mondja: Lakatos úr, holnap reggel indul egy kocsi, utoljára megyek ki a határra, önöket a családdal kiviszem ingyen, ha akar disszidálni. Mondom, nem me­gyek. Itt volt körülbelül két órán keresztül, s mondta: kivittem ezt, kivittem azt, papokat, apácákat, politikusokat... Mondom, ne ha­ragudjon, nem megyek, értse meg. Én itt kapok kenyeret, itt nőttem fel. Erre feladta. 1958-ban azután a miniszterné, a Nagyné kiküldött engem Brüsszelbe, a vi­lágkiállításra, és akkor is megint, mindenki azt hitte, hogy én disz­­szidálok, mert Ausztráliából tény­leg volt egy óriási ajánlatom ... Kérdi egy kollégám, miért jöttél vissza? Hát, mondom, az ember­ben van becsület. Ha bennem a Nagyné megbízott, mint ember­ben, nem hagyhatom cserben. Még ha akarnék is disszidálni, akkor is visszajöttem volna és kérek egy turistaútlevelet és azzal maradok kint. De ha megbíznak bennem és úgy küldenek ki, akkor nem. Sok ember ezt nem érti.. . Van valami, gyerekkorom óta, négy-ötéves korom óta, van vala­mi, ami vigyáz reám. Annyi ve­szélyben voltam és mindenből ki­másztam. Irtó szerencsém volt... Azután, amikor nyugdíjba mentem, akkor kaptam egy in­farktust. S akkor én úgy éreztem, hogy rettenetesen húz a föld, hogy nehéz a föld vonzása. Az volt az érzésem, hogy no, még egy pár lé­pést lépek, és vége. S akkor jöt­tek ki belőlem ezek a képek ... Ez volt az első képem, ez a fa. No, mondom, itt van egy fa, egy tava­szi fa, fölül még van benne egy kis élet, alul már haldoklik. Húz­za a föld befele. De látszik a gyö­kereken, hogy kapaszkodik, hogy még egy kicsit éljünk. így kezdtem újra fösteni. Mert addig csak a szerencsémben bíz­tam, de most már tudtam, hogy nemcsak ez van egyedül. A hábo­rú alatt a padláson találtunk egy hatalmas bombát, amerikai bom­bát, volt vagy százötven kiló. Mondtam a házmesternének, ez nem maradhat itt fönt, hanem óvatosan vigyük le a kertbe. Meg­fogta ő az egyik végét, én a má­sikat és lecipeltük a kertbe. Ott ástunk egy olyan gödröt, mint ez az asztal.... Belegurítottuk a bombát és behúztuk a fejünket. Szerencsére nem robbant fel, be­temettük, s amikor valamikor jó­val később kiszedték a tűzszeré­szék, mondták, ki volt az a hülye, aki ezt ide elásta? — Mondom: én. — Nahát maga nem gondolt ar­ra, hogy ha hozzányúl, akár fel is robbanhat? — Mondom, most már igen. De akkor, akkor ki a fe­ne gondolta volna ... Régi történetek ezek .... Néz­zük meg inkább a képeket... BOGÁTI PÉTER 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom