Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
Sejtelmesen fénylik az éjszakában a g.. ,-i vár, mint egy színházi díszlet. Mari ablakából nézzük ezt a nátriumjodid varázslatot: a sárgás műfény itt a romantikát hivatott előidézni. Amolyan német lovagvár, német alapossággal megvilágítva, a nagy német éjszakában. Mindehhez jó magyar kerítésszaggató pálinkát iszunk. Veress Marí meg van hatva az otthoni íztől. Hát igen, beadta a nyugatnémet állampolgársági kérelmét, neki már kijár a pálinkához a honfibú! Természetesen Kolindáék játszanak (a magnón), Minden rendes nyugaton élő magyar szalagtárában ott a kötelező néhány cigányzene és népzene, a pálinka helye meg a bárszekrényben hátul van: nem látszik rögtön, de egy mozdulattal elő lehet kapni az arra érdemes vendégnek. Vagy egyedüllétkor. Mari teljesen törvényesen ment férjhez egy nyugatnémet úrhoz. Előveszi a papírjait: magyar útlevél, munkakönyv. Mellette a német munkavállalói engedély. A házassági anyakönyvi kivonat mellett egy igazolás, hogy Mari külön él a férjétől. A válókeresetet majd csak azután adják be, hogy megkapta a nyugatnémet állampolgárságot, különben, válás után, egy hónapon belül kiutasítanák az országból. — Visszajönnél? — Hová? Tíz évig voltam otthon ápolónő, tíz évig laktam nővérszálláson. Itt megvan ez a kis lakásom, beutaztam Európát, nem gond egy kabátot venni. Menjek vissza a nővérszállásra? — Nincs honvágyad? — Néha rámjön. Talán ... évente egyszer. Akkor kiveszek két hét szabadságot, felülök a vonatra és hazamegyek. Anyámék boldogok, etetnek-itatnak, körbehurcolnak a rokonságban. Egy hét után éjszakánként már azon jár az eszem, mit kell majd itt elintéznem, ha megjövök. * Mari tulajdonképpen boldog lehet, mert mint legálisan külföldön élő magyar állampolgár, bármikor hazajöhet. Nem úgy, mint Ági. Dr. Vesseli Ágnes, gyerekorvos: a diplomáját elismerték, alkalmazott egy dúsgazdag gyermekorvos rendelőjében, havonta többet keres, mint mások negyedév alatt. Esténként nem jár társaságba, pedig feltűnően csinos, fiatal. Ül a szobájában, a szomszéd helyiségben a kisfia alszik. Előtte üveg konyak. Mindennap új. — Látod, a nevem végén „i” betű van. Nem véletlenül. Apám egyvalamire volt büszke, a családi nevünk ipszilonjára. Pestre jártam az egyetemre — és itt ismerkedtem meg Robival, aki Dohány utcai zsidó fiú volt. Évekig jártunk együtt, amíg meg mertük mondani a szüléinknek. Robinak az anyja sírógörcsöt kapott, engem az apám akart kitagadni. Másnap már az egész város arról beszélt, hogy zsidó kerül a Vessely-családba. Volt ebben a híresztelésben persze káröröm meg előítélet is. — Mit mondjak, — gyengék voltunk. Szakítottunk, én férjhez mentem az első elviselhetőbb fickóhoz. Tőle van a gyerek. Aztán elváltam, nem bírtam abban a házasságban a magányt. Üjra összekerültünk Robival, újra szakítottunk, újra férjhezmentem. Megint nem bírtam, elváltam. Robi feleségül vett egy zsidó lányt. Én meg kértem egy útlevelet, és itt maradtam. Megint a konyak csöndje. — Igen, az „i” betű. Elmentünk a hitközségbe, beléptem — így mondják? — a zsidó egyházba. A nevem végére meg az ipszilon helyett i-t tettem. Most úgy hívnak, és nem jobb semmi. És mondd, ha akkor nem vagyok olyan hisztis, és nem én küldöm: menjen csak a drága menyasszonyához? * Mari töpörtyüt hoz, otthonról hozta. Délben nekiláttunk, de nem bírtunk vele. (Most, LOVAGVÁR, LÉGVÁR pálinka mellett, csak kivégezzük.) Pedig hármasban voltunk: velünk ebédelt Mari nagyszámú szerelmeinek egyike, Karcsi. Pesti nevén doktor Bőrös Károly ügyvéd. Nagyon otthonos hangulat volt. Sorra vettük az összes közös ismerőst, pletykát cseréltünk, azután ránktört az értelmiségi bú. Mit is tehet otthon egy fiatal értelmiségi: lehet-e pénze, sikere, esélye a karrierre? Pedig ritka hónap volt. amikor Karcsinak nem jött össze a tíztizenöt ezer forint.-- Nem fárasztó a meló? — kérdezem. — Karcsi elhallgat, tudja, hogy mire célzok. Arra, hogy — a szükséges márkákat előteremtendő — Karcsi feketén egy filmkereskedőnek dolgozik: éjszakánként szállítja vidékre a tekercseket. Nem nehéz munka, csak kicsit fárasztó a kialvatlanság. Nappal tanulás: nyelvet kell tanulni, letenni a különbözetiket, és akkor talán — majd egyszer — elismerik a németek is a diplomáját. Marival sokszor kitárgyaltuk már, mindketten tudjuk, hogy Karcsi, ha túl jutna is a német vizsgák dzsungelján, soha nem válna jó ügyvéddé. Mindezt, persze, Karcsi is érzi. Még délután kiderült, hogy iskola, éjjeli munka, Mari mellett arra is jutott ideje és energiája, hogy komoly szerelembe keveredjék egy szőke német asszonnyal. A hölgy nem túl fiatal, viszont társtulajdonosa egy jól menő kiskocsmának. Ha sikerülne egy házasságot összehozni, meg volna alapozva Karcsi sorsa. Legföljebb nem ügyvéd lenne, hanem kocsmáros. Vagy, ha nem sikerül, még mindig marad egy újabb kiút: Ausztrália, Amerika? — Értsd meg, itt nem lehet csak magyarok között maradni. Ha valami akarsz lenni, akkor kompromisszumot kell kötni: fölfelé csak a németeken keresztül visz az út. * Egy E. Pintér nevű svájci pszichiáter írja ..Wohlstandsfüchtlinge” (Jóléti menekültek) című könyvében, hogy a disszidensek első évtizedében három korszak különböztethető meg. Az első, a rövid „ígéret-korszak", amelynek jellemzője a rácsodál kozás. Ezután jónéhány évig eltart az „anzix-korszak”: amikor a disszidens öntudatlanul úgy jár-kel a világban, mintha ideiglenesen volna csak itt, s gyűjti, mint az anzixokat, az élményeket. Azzal a tudat alatti bizonyossággal, hogy egyszer majd, sokára, elmesélhet otthon barátoknak, szeretteinek, mindezt. És otthon lehet világotjárt, tekintélyes ember. És öt-hat év múlva tör rá a harmadik szakasz: a válság, a „beletörődés kora”, amikor kénytelen belülről is tudomásul venni, hogy kintléte végleges — és esélyei behatároltak, előrébb, feljebb már nem juthat. Pintér úr statisztikai adatok tucatjaival bizonyítja, hogy ilyenkor telnek meg a disszidensekkel a pszichiátriai klinikák. El is hiszem neki. * Zsuzsát Pestről ismertem, az első pillanatban nem is tudtam, hová tegyem, mikor Kölnben felhívott. (Pestről hív? Turistaúton van?) Azután Frankfurtban találkoztunk. — Nézd, neked megmondom őszintén, Jóska meg én kalandvágyból disszidáltunk. Kicsit untam már az áruforgalmi irodát, a főnököm hülyeségeit, a háromévenkénti turistautakat. Kijöttünk, a német hatóságoknak lehazudtuk a csillagot is az égről, hogy elismerjenek bennünket politikai menekültnek. Manapság ez nagyon nehéz: azt mondják, volt lakásunk, útlevelet kaptunk, miért kellett menekülnünk? ... Szerencsére Jóskának egyszer elutasították az egyetemi felvételi kérelmét, ezt a papírt magával hozta, én meg azt mondtam, hogy a munkahelyemen nem tudtam előbbre jutni, mert vallásos vagyok. Tudod, mikor voltam én templomban? A keresztelőmön, azt hiszem. Mindegy, egyszer elutasítottak, megfellebbeztük, s a múlt héten megkaptuk a menekültjogot. Most a németek fizetik a szállásunkat, nyelvtanfolyamra járunk és feketén dolgozunk egy jugoszláv étteremben. Ha majd elvégezzük az iskolát, megpróbálok valami rendesebb állást kapni. Lehet, hogy elválok Jóskától. Meg utazni akarok, rengeteget utazni... Zsuzsa mondja, mondja megállíthatatlanul. Ö még az első, az ígéret-fázisban van. Mondok valami kifogást és csendesen eltűnök. * Ági, Karcsi, Zsuzsa — és ahogy így Marival a nátriumjodidban sárgálló várat nézzük, kicsit messzinek tűnik Magyarország. Hosszúkat hallgatunk, azután Mari megszólal: — Azt mondták először, hogy a német állampolgárság mellett megtarthatom a magyart is. Most meg, hogy beadtam a kérvényt, felvilágosítottak, hogy ebben a tartományban előbb a magyar állampolgárságból való elbocsátást kell bemutatnom, s azután kapom csak kézhez a németet. Én meg nem akarok lemondani a magyar állampolgárságról. Magyar vagyok. Ezt nem értem. Jóideje ismerem már Marit, igazán nem az a háromszínű kokárdás-típus. Mi értelme van ennek most, tíz évi németországi élet után? Mari hallgat, én meg próbálom végiggondolni és megfejteni az ő életútját. Nagykátai illetőségű parasztlányka, 14 éves korától fogva önállóan él, albérletekben és nővérszállásokon alszik, ápolónő. Mint annyian, ő is két kézzel kap a németországi házasság után. És mint csaknem mindenkinek, neki is kiderül az első évben, hogy tévedett. Szerencséje van: a férj nem veri, nem házicselédnek tartja; csendben szétköltöznek. Mari elég erős, hogy megálljon egyedül is a lábán. Barátokkal és barátnőkkel beutazza Európát, berendez magának egy kis lakást. Felvilágosult, emancipálódott nő, mindenről véleménye van, illatszerekről és életstílusokról, politikáról és emberi jellemekről. Igaz, éjjel-nappal ömlik hozzá az információ. S a véleményét meg is kérdezik. A munkahelyén a főnöke nem dönt nélküle, a városi elöljáróság hozzájárulását kéri az utcakép átalakításához. És Mari mindennap mérlegel és hallatja véleményét. Én nem szólalok meg, ő bírja kevésbé: — Na, jó. Szóval orvoshoz járök, meszesedik valamelyik gerinccsigolyám. Ez most még elmegy, de mi lesz öt év múlva? Magyarországon tíz év munkaviszonyom volt, azt itt nem veszik figyelembe. Ha hazamegyek, anyagilag a nulláról indulok és az itteni időm számít semmisnek. Most kezdjem számolgatni, hol kapok tíz fillérrel több táppénzt, rokkantnyugdíjat? Kinek fontos az én életem? A kis színes tévében a híreket mondják: újabb munkanélküli hullám; megszigorították a külföldiek munkavállalási feltételeit. A pálinka elfogyott. Mari kiabál a konyhából, francia vagy spanyol vörösbort kérek-e. Majd kimegy a fürdőszobába, fölkeni magára amerikai és francia komzetikai csodakrémjeit. Meg kell adni a módját, ha meghív egy „otthoni” magyart: külföldi magyarnak kötelező a siker légkörét árasztania. Nézem a konyha falát: fölakasztva egy füzér otthonról hozott friss fokhagyma. SÓS PÉTER JANOS Ebben az írásban többen szükségtelenül magukra vagy másra vélnének ismerni: ezért a neveket, helyszíneket, jellemző tulajdonságokat megváltoztattam. 15
