Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-02 / 20. szám
1 TABI LÁSZLÓ KETTEN BESZÉLNEK A nők természetéről — Nézzen rám, uram ... Csont és bőr vagyok, teljesen tönkrementem. Gyomorszűkület, állandó viszketegség, általános idegösszeroppanás. Mi lesz velem? Mi lesz velem? — Ennyire szereti? — Belegebedek. Nőt ennyire még nem szerettek. Este, midőn lefekszem, halkan kiejtem a nevét, és sírógörcsöt kapok. — Rettenetes. — A múltkor megláttam őt az utcán, a másik oldalon ment, úgy mostak fel, jó emberek. — Férjes asszony? — Csudákat. Szabad, mint a madár. De nem kellek neki. Már akkor sem kellettem, amikor még egészséges és erős voltam. Most pedig, hogy így tönkrementem miatta, kacag. Kacag — érti? — Megvallotta már neki, hogy szereti? — Hahahahaha. Hogy megvallottam-e? Azzal kezdtem, hogy száz szál vörös rózsát küldtem a lakására. Decemberben! Még most is fizetem az OTP-t. És a rózsák mellé két sort. Csak ennyit: „Meghalok, ha nem lesz az enyém. Fergács.” — Mi az, hogy Fergács? — A nevem. — Ja úgy. És ő? — Még csak nem is felelt. Válaszra sem méltatott. De én nem csüggedtem. írtam ekkor hozzá egy verset. Egy lázas, szenvedélyes költeményt. Száznyolcvan sort tett ki. Tudja maga, hogy nekem száznyolcvan sort írni micsoda munka? — Képzelem. — A szívem vérivel írtam. A legtöbb helyen még rímelt is. És elküldtem neki a verset külön futárral. — És? — Semmi. Még csak nem is felelt. Még csak azt sem mondta, hogy menjek a fenébe. Semmi. Mintha nem ember volnék, hanem egy kutya. Vagy egy tárgy. Vagy még az se. Ettől kezdve fogyni kezdtem. Uram, én fél év alatt harmincöt kilót fogytam miatta. — Nézze, pusztán fogyással nem lehet megfőzni egy nőt. — Tudom. Volt egy kis apai örökségem, pénzzé tettem, és vettem egy gitárt. Minden este elmentem az ablaka alá, szerenádot adni. — Hol lakik a hölgy? — A Népszínház utcában. A harmadik emeleten. De én énekeltem minden este kilenc órától reggel hatig. Fagyban, hóban, szélben — énekeltem. — És? — Egyszer gyertya gyulladt az ablakában. De kiderült, hogy csak rövidzárlat van a házban. Más nem történt. És most itt állok, tönkremenve. Gyomorszűkület, állandó viszketegség, általános idegösszeroppanás. Bele fogok pusztulni. Nem tudok élni nélküle. Mondja, mit tegyek? — Van telefonja a hölgynek? '— Van. — Hívja fel. Mondja meg, hogy szívesen látja este fél kilenckor, italról és magnetofonról gondoskodott, hozzon pizsamát és fogkefét. — így? — Persze. Határozottan, fölényesen, könynyedén. Szedje össze magát. — Ember! Most már csakugyan siralmasan néz ki! Mi történt? Mégsem hívta fel? — De igen. Ügy, ahogy maga mondta. — És nem jött el? — De igen. Fél óra múlva ott volt. — De hát akkor, mi a baj? — Nem tudom kitenni a lakásomból. Jólesik beszélgetni — Tiszta tizenegyes volt! — Nem volt tizenegyes! — De tizenegyes volt. — Nem volt tizenegyes. — Pavlinka felvágta Sinkót. — Az esze tokja. — Felvágta. — Nem vágta fel. — Akkor maga nem ért a futballhoz. — Ha maga azt mondja, hogy nem értek a futballhoz, akkor maga nem ért a futballhoz. — Talán Sinkó vágta fel Pavlinkát? — Ügy van. — Maga hülye. — Én nem vagyok hülye. Maga hülye. — Esküszöm a drága jó édesanyám emlékére, hogy tizenegyes volt. — Dehogy volt tizenegyes. Sinkó belerúgott Pavlinkába. — Barom.- — Én? — Maga. — Hát maga szerint Pavlinka vágta fel Sinkót? — Igen. — Idióta. Sinkó vágta fel Pavlinkát. — Nem. — De. — Pavlinka belerúgott Sinkóba. — De előbb Sinkó rúgott bele Pavlinkába. — Hülye. — Aki mondja. Ló. — Maga. Marha. — Én? Tökfej. — Pavlinka felvágta Sinkót. — Nem igaz. — Esküszöm. — Én is. — De én jobban esküszöm. — Sinkó kezdte. — Pavlinka kezdte. Tizenegyes volt. — Nem volt tizenegyes. — De. — Nem. Hányas villamossal megy? — A hatvanhetessel. — Jöjjön a negyvennégyessel. Akkor még eldiskurálhatnánk egy kicsit. Psszt! — Szeretnék magának elmondani valamit Csopakinéról . . . — Lekötelez vele. Holnap este néhány, barátom látogat el hozzám, ha a történet érdekes, azzal fogom- szórakoztatni őket. — Ne tréfáljon. Szavát kell adnia, hogy amit mesélek, nem mondja tovább. Senkinek. — Erről szó sem lehet. Sőt. Biztosíthatom afelől, hogy mindenkinek elmesélem. — Kényes természetű ügyről van szó. Ha továbbadja, családi dráma lehet belőle. Nos? — Nyíltan beszélek: lehet, hogy ismeretlen embereket fogok megállítani az utcán, s azoknak is elmondom Csopakiné történetét. — Szóval nem kíváncsi rá? — Dehogynem. Alig várom, hogy belefogjon. — Tehát hallgatni fog? — Amíg maga beszél. Aztán tovasietek, és mindenkinek elmondom. — Akkor nem mesélem. — Ügy is jó. Hát akkor a viszontlá ... — Várjon. Nem érti, hogy visszakerülhet a dolog Csopakiné fülébe? — Persze. Jómagam fogom elmondani neki. — Nagy ég! S azt is megmondaná, hogy tőlem hallotta? — Hát persze. — Különös ember maga. Lemond egy izgalmas, bizalmas és érzéki történetről? Ígérje meg, hogy legalább egy fél évig nem meséli el senkinek. — Sajnos, nem ígérhetem meg. Még ma terjeszteni kezdem. — Miért viselkedik ilyen idétlenül? — Őszinte vagyok. Mások diszkréciót fogadnának, de ők is elmesélnék. — De hát így végül is nem jut hozzá Csopakiné történetéhez! —> Alighanem téved. Magának nem az a fontos, hogy én ne meséljem el senkinek, magának az a fontos, hogy maga elmesélje nekem. Halljuk. — ígérje meg, hogy legalább az Eximpex dolgozóinak nem mondja el... — Hahaha! Ha tudni akarja, ők lesznek az elsők. — Lehetetlen alak maga. Legalább nőknek ne mesélje. — Ugyan kérem. Egyenjogúság van. Nőknek is mesélni fogom. — Szörnyű, hogy mit művel velem. Tébolydába akajr juttatni életem delén? Tudja, mit? Adja szavát, hogy szőke nőnek nem mondja el. — De elmondom. Szőkének is. — De szőke, elvált asszonynak nem. Helyes? — Szőke, elváltnak is. — Miért kínoz? Mit vétettem magának? Ide hallgasson! Ha megígéri, hogy nem meséli el olyan szőke elvált asszonynak, aki a jobb lábára egy kicsit biceg, akkor elmondom. — Csakhogy én elmesélem. El bíz én. No halljuk. — Hát nem! Nem! Csak akkor mondom el, ha szavát adja, hogy legalább Makovnik Alizkának nem mondja el. — Nem is ismerem. Hol lakik? — Pata utca hetven. — Várjon, felírom. Ügy, köszönöm. Neki is elmondom. — Még neki is? — Neki is. Bizony, neki is. — Kétségbeejtő. Ki vagyok szolgáltatva magának. Szóval ide figyeljen ... Tegnap délután hatkor Csopakiné .. . Hallatlan! — A szervezetlenség a mi legfőbb bajunk, kérem. Higgye el... Csak egy fél óráig nézzen ki itt a gyorsvonat ablakán, és tapasztalni fogja a fejetlen szervezés tetejét. — Igazán? Érdekes, nekem nem tűnt fel semmi. Pedig már Budapesten kezdtem kinézni, s mindjárt megérkezünk Pécsre ... — Nem tűnt fel semmi? Ne mondja. Ezen nevetnem kell. — Árulja el, mi tűnt fel önnek? — A szomszéd vágányon minden tíz percben elrobog mellettünk egy szerelvény. Pest felé. Nem vette észre? — De igen. És? — És ezen a vágányon, Pécs felé, meg csak mi megyünk. 29
