Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

Üzenet bronzban — Oláh Évától

Hasadó sejtrétegek, burkok repedése, tátongó bronzzsebek.

A születés-vajúdás pattogó fémhangjai. Arcunk vedlése, az ÉN gyötrelmes kialakulása és kitárulkozása.

Megszakadó, majd ismét felvillanó formák, puha görbület.

Alakulásunk megdermedt lenyomatai.

Testünk, lelkünk többarcúsága.

Képzeletünk tökéletességéből kihámozott megcsonkított valóság.

Melyik az igazi arcunk?

Vagy pusztán csak a szobrász virtuozitása?

Csak a viasz és a bronz alapos ismerete? Nem több, mint öntéstechnika?

A művészet önmagáért?

Nem. Az emberalkotta mű, az emberért van.

Az emberről szól. Mindannyiunkról: rólam, rólad, rólunk.

És az alkotóról. Arról az olasz— magyar szobrásznőről, aki valami olyat tud rólunk, amit mi nem.

Mi szebbnek, jobbnak látjuk magunkat. Mi nem ismerjük fel a magunk készítette maszk alatt igazi önmagunkat.

Mert így akarjuk. Ez a művészasszony azonban mindent tud rólunk.