Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-02 / 20. szám
nKülönben nem történt semmi. (3.) Ökrös Lajos angol-amerikai úriszabó A Magyar Rádió számára a fenti cim alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort, akik az 1941-es és az 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve a háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. (Patinás ház a Belvárosban, a Váci utcában, nagyjából szemben az Üj Városházával. Ötödik emeleti kellemes, csendes lakás, amelyhez a szomszéddal közösen birtokolt tetőterasz is tartozik. Ezen dús növényzet. A házigazda magában él itt, szívesen lát vendéget, bennünket is kávéval, sörrel, süteménnyel várt, s a rekkenő nyárban csak kedvünkért utazott fel a leánya balatoni villájából. Kedélyes, kiegyensúlyozott, csak időnként szomorodik el tűnődve : elmúlt az idő . ..) — Még dolgozom, de nagyon keveset. Öt éve nyugdíjban vagyok. Legfeljebb szórakozásból dolgozom egy kicsit magamnak, a családnak. Megszoktam a munkát ötvenkét év alatt. 1940-ben jöttem ide, ebbe a lakásba, májusban. Azóta itt élek. Jobban mondva a Váci utcában már kilencszázharminc óta, mert azelőtt is itt voltam állásban egy cégnél. Harminchatban lettem önálló, a műhelyem is itt volt fönt a lakásban. Közben fölneveltem két gyereket, így éltem le az életemet. Tegyem még hozzá, kilencszázhatvanban bementem a szövetkezetbe. Az Ekisznél voltam bent, tőlük kaptam egy üzletet. Üzletvezető voltam, előbb itt, a Váci utcában, később pedig a Móricz Zsigimond körtéren. Onnan is mentem nyugdíjba. — A háború előtti vevői közül, emlékszik még valakire? — Közülük már nem sok él. . . De sok érdekes embernek dolgoztam .. . — Mondana közülük valakit? — No, például a törökszentmiklósi főszolgabíró, azt hiszem, doktor Szarkának hívták. Ritka érdekes ember volt. Azt mondta. Ökrös, ha lejön hozzám, adok magának egy szobát, és itt vállalhat magának munkát. És akkor bizonyos időközönként, mondjuk két hetenként, vagy három hetenként lementem oda, fölvenni a megrendeléseket, majd megint lementem próbálni. Az egész környék velem dolgoztatott, fővárosi szabóval. A főszolgabíró egész rokonsága is. Persze, az ilyen lehetőség ritka volt. Mert, teszem azt, ha tisztviselő embernek csináltunk ruhát, részletre csináltuk, a diákoknak szintúgy. Volt akkor még öt pengős részletfizetés is. — Megítélése szerint, ön, mint Váci utcai szabó, drágán dolgozott a szakmához viszonyítva? — Hát olcsón nem dolgoztam. Ráadtam az időt a minőségre, de olcsón nem dolgoztam. Inkább azt mondtam, legyen kevesebb munkám, de legyen neki értelme. Igaz, többnyire olyan vevőim voltak, akik megengedhették maguknak, hogy egy jó fazont kifizessenjk. — S nem fordult elő, hogy valakitől mégsem kapta meg a tartozását? — Dehogynem! Tudnék sorolni egy egész csomó esetet rá! — És akkor mit lehetett csinálni? — Ha a megrendelőnek nem volt pénze, akkor semmit. Ha nem volt mit rajtuk megvenni. De azért megmondom, egész önállóságom alatt, talán háromszor, vagy négyszer fordult elő, hogy valakinek ügyvédi felszólítást kellett küldeni, hogy fizessen. Én igyekeztem a vevőket úgy magamhoz dédelgetni, hogy visszajöjjenek. Nem úgy kezeltem őket, mint vevőket, hanem, mint jó ismerőst, vagy barátot. Némelyikből később az is lett, barát. — Volt olyan vevője, akinek a nevét ma is ismerik? — Hát például, a régi időben, Jávor Pálnak is csináltam dolgokat. Amikor divatba jött, hogy az urak amerikai nadrágban járnak, neki is olyat kellett készítenem, s bizony arra nagyon finnyás volt, hogy amikor a színpadon így beállít, az a nadrág nehogy megtörjön hátul, hanem álljon, ahogy elő van írva. Hát én megcsináltam neki úgy. Elég sokat dolgoztam számára, de más színészeknek is. Például Csortosnak, de ő nehéz ember volt, nem szerettem. Megmondom őszintén. Kicsit lekezelte az embert... Hogy mondjam? Olyan „fellengős” volt. — Tessék mondani, de őszintén, egy öltöny gondos megvarrásához mennyi idő kell? — Ha az ember hagyományosan csinálja, harminchat óra. — S ha valakinek sürgős? Meg lehet gyorsabban? — Mindent lehet, ha az ember akarja. Nem volt ritkaság, hogy még éjjel háromkor is kint voltunk a műhelyben. Ha valaki dolgozott az életében, én sokat dolgoztam. Szerettem is dolgozni, nem kíméltem az órákat. Többet kellett dolgozni, mint nyolc órát. ha azt akartuk, hogy legyen. Két gyereket is fölneveltem, iskoláztam, sok pénzbe van az! De én nem sajnálom, hogy az élet így leforgott. Ha újra kezdhetném, csak ezt csinálnám. De mondok valamit: Régen, ha kimentem a korzóra, hátulról megismertem a ruhámat! Amit én csináltam. FOTO: NOVOTTA FERENC — Tényleg: ruha teszi az embert? — Száz-százalékig, azt nem mondhatnám. Is — is. De azért, ha valaki egy szép ruhát fölvesz, az mutatós. Mutatós. Én mutathatok önnek egy zakót, amit magamnak csináltam, hetvenhat éves koromra, a tavasszal, azt érdemes megnézni. Ha érdekli, igazán megmutathatom. Egész szép. (Megnézzük a zakót, valóban nagyon szépen simult rá.) — Hogyan csinálja meg saját magának a hátát? — Megcsinálom. Megvan hozzá a snittem és megoldom. Valamikor azt mondták, hogy cipésznek nincs jó cipője, szabónak nincs jó ruhája. Bizony, én igényes voltam arra, hogy magam is jó ruhát viseljek . . . — De az öltöny megy ki a divatból. Az emberek pulóvert hordanak, meg kardigánt. Megérzi ezt a szakma? — Igen, lezserebbek az emberek. Régen például még az sem fordulhatott elő, hogy ne csináljunk mellényt a ruhához. És nem fordult elő, hogy valaki kinyissa az inggallért, és nyakkendő nélkül járjon. Most már lezser, elmegy egy kardigánban, nadrágban és fel van öltözve. Jó ez a testnek. Jó, mert levegőzik. Csakhát az iparosság. Habár, most a kisiparosokat felkarolják, mert szükség van rájuk. És ha szükség van rájuk, akkor a baj mégsem akkora. Akkor mégis csak kell az öltöny is. Meg azután a konfekció nem tud mindent megcsinálni. Mert teszem azt, vannak extra méretek, egyéni kívánságok, az ilyenekkel csak a kisiparosokhoz mennek. Vannak barátaim a szakmából, akik önállóak, és van dolguk elég. Ha még aktívabb lennék, s nem hetvenhat éves, énnekem annyi lenne, amennyit csak győznék. De most már, tessék mondani, minek? — Most mivel telik el egy napja? — Ellátom a háztartásomat, egy-két órát azért eldolgozgatok, magamnak, vagy a családnak csinálok valamit. Aztán lemegyek sétálni, elmegyek az ebédért, mert azt készen hozom haza, előfizetem. Valamikor régen, legénykoromban nagyon szerettem a cigányzenét, hát el is jártam sokat. De most, hogy korosodom, úgy vagyok vele, hogy nincs kedvem felöltözni, inkább nézem a tévét, vagy olvasok. Elmegy a nap . . . — Barátok? Társaság? — Az van, hogyne, az van. Sok barátom. Van egy napunk, a pénteki, amikor összejövünk, ilyen régi. öreg fiúk. régi futballista barátok. A múlt évben már annyira volt, hogy már voltunk vagy tizenöten is. Az már sok volt, sok, hiányzott belőle a meghittség. De ha néhánvan vagyunk, összejövünk, elborozunk kicsit, elbeszélgetünk ... — Hol? Vendéglőben? Klubban? — Nem. Itt nálam. És az a legérdekesebb, hogy majdnem mindegyik nős és mégis itt szeretnek nálam lenni. Még az asszonyok is. Csakhát, amikor elmennek, odaállhatok mosogatni, s azt nem szeretem. Persze, nem haragszom. Valahogyan én olyan nyugi-ember vagyok, nem tudok igazán boszszankodni. Valahogy úgy érzem, hogy mindenki olyan, mint én vagyok. Bennem nincs rosszindulat, pedig értek csalódások engem is . . . Amíg bekerültem a közösségbe, sose tudtam, hogy az emberek olykor tudnak mások is lenni, mint amit kifelé mutatnak. — Az ebédet, ha meghozza, egyedül költi el? — Az egyik unokám, amíg nem érettségizett le, idejárt hozzám és együtt ebédeltem vele, ami nekem hát, jó volt. Nem voltam egyedül. Most már nem jár, mert leérettségizett, megnőtt. Csak ritkábban jön. — Nem jó egyedül? — Nem. Nem jó. Nem jó . . . BOGÁTI PÉTER 10
