Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-09-18 / 19. szám
Az első rész első napján egy öreg bácsi volt a betegem, aki öt fontot kapott az intézettől — ebből az alkalomból. Sokszor végigcsinálta már ezt a közreműködést. Komoly tapasztalatai vannak. Hozzám is volt egy pár megnyugtató szava. Érdekes foglalkozás. Alsó és felső fogsort kellett készítenem részére. A feladat valójában egyszerű volt, de a munka elvégzésénél olyan mértékű klinikai pontosságot követeltek, hogy abból a vizsgáztató tanár pontos megfigyelést és következtetést tudott levonni a vizsgázó tudását illetően. Rendkívül fontos körülmény volt a fogorvos magatartása a beteggel szemben a kezelés alatt. Egy ideges mozdulat vagy megjegyzés elégséges volt, hogy a jelöltet megkérjék, hogy jöjjön ismét három hónap múlva. Ügy éreztem, hogy a feladatot megoldottam és az elsők között hagytam el a termet. A második napon egy fantomon kellett egy kijelölt tömést elvégeznünk. A feladat — ez alkalommal is egyszerűnek látszott — mégsem volt az a sok apró részlet pontos klinikai kidolgozásában. Mikor ehhez a feladathoz hozzá akartam kezdeni — furcsa dolog történt. A fúrógép lábkapcsolója ott feküdt előttem a munkaasztalon, a fantom mellett és nem a földön. Mielőtt körültekinthettem volna, hogy mi is a helyzet a többi asztalokon, odalépett hozzám a professzor, és kérdezte, hogy talán valami problémám van? Én bizonytalankodva rámutattam a kapcsolóra — kétségtelenül kis vizsgapszichózissal. A professzor gyanúsan rámnézett és a kapcsolót szó nélkül a földre helyezte és továbbment. A munkát befejeztem és az elméleti részhez egy szomszédos szobába hívtak. — A bal felkő hatos fog kihúzásához vegye fel az asztalról a megfelelő fogót — szólt a professzor. Megtörtént. — Mi történik, ha húzás közben a fog beletördk? — Mérlegelem a törés mélységét és a további tennivalómat függővé teszem attól, hogy a gyökér eltávolítása megtörténhet-e anélkül, hogy a fog feletti sinus maxillarist megnyissam, vagy éppen a gyökeret az üregbe toljam — válaszoltam. Határozott válaszomra meglepetten figyelt fel és kezdett a kérdés komplexumába most még mélyebben behatolni. Ügy éreztem, hogy az elméleti vizsgám erősen kiemelt engem a vizsgázók tömegéből. A baj azonban most kezdődött! Jó érzésekkel hagytam el a vizsgázótermet. Az előcsarnokban már ott várt engem Duci s izgatottan várta beszámolómat. — Simán ment minden — szóltam röviden. Ugyancsak ott várt Franki Zoltán, pesti magántanár, aki majd egy későbbi csoporttal fog vizsgázni és eljött, hogy tőlünk vizsgatippeket kapjon. — Mesélte nekünk, hogy mialatt odakünn várakozott, a professzor kirohant a vizsgázóteremből — és rendkívül izgatottan mesélte a tanársegédeknek, hogy egy olyan tudatlan csoportot vizsgáztat, akik között olyanok is vannak, akik lábkapcsolót még sohasem láttak. Eszembe jutott a jelenet, amely a vizsga indulásakor a professzor és köztem lejátszódott. Űristen! Kiáltottam fel rémülten, ez a tudatlan alak én voltam és ebben a pillanatban összeomlott minden elképzelt reménységem. Most értettem meg a professzor meglepetésszerű vizsgáztatását az elméleti kérdéseknél. Két hét múlva következett a vizsga második, befejező része. Ez egy más klinikán, más tanárokkal lett megtartva. Ezen a vizsgán átadtak egy beteget kórtörténettel és röntgenfilmekkel. Csengővel beállított tíz perc állt rendelkezésemre a beteg megvizsgálásához. A csengő megszólalt s a professzor odalépett. A (betegről referálnom kellett, mit találtam klinikailag, mi a diagnózisom és milyen terápiát javaslok. Legnagyobb örömömre, a betegnél egy orthodociai fogsor rendellenesség dominált, egy ún. kereszt harapás. Ezen a területen elég erősnek éreztem magam és a referátumomat igyekeztem ilyen irányba vezetni. A tanár engedett egy néhány percig erről beszélni — de láttam, hogy nem erre kíváncsi. Mit lát még, mit lát még? Kérdezgette türelmetlenül. Én felelgettem, de csak nem tudtam eltalálni, mire gondol. Végre megkérdezte, hogy a röntgenkép nem mondott nekem valamit? Mint a villám ütött belém, hogy a képen egy jelentéktelen ritkulást láttam az egyik jobb felső rágó fogon. Ezt bemondtam — és szerencsésen eltaláltam a gondolatát. A „sors bona” itt is segített! A két vizsgát egybevetették, és ebből jött ki a vizsga eredménye. És most következett egy kéthetes izgalmas várakozás. Naponta telefonáltam Londonba a barátaimhoz és érdeklődtem, mikor lesz az eredményhirdetés. Zinner fogorvos barátom egy este betelefonált hozzánk, hogy holnap lesz a nagy nap. Ezen az éjjelen nem volt alvás, a szemünket sem hunytuk le. Reggel nem mertem személyesen átmenni a kórházba a postáért. Ez a kellemetlen feladat is szegény Ducira maradt. Én pedig az ablakból lestem a kórház melletti kis utcánkban, mikor fordul be Duci a sarkon. Ha lehet mondani, hogy vannak az életben sorsdöntő pillanatok — akkor ezeket annak kell neveznem. Lelkileg az események nagyon megviseltek bennünket, mélyponton voltunk. A felelősségérzet mint egy szörny ólálkodott körülöttünk. — A reménytelenség sokszor oly közel jött hozzánk, hogy kivándorlásunk helyességén kezdtünk meditálni. Mindent otthagytunk, nagyon sokat, és most sehol sem Vagyunk. Hogy valamit kapjunk a múltból, ahhoz elsősorban egy sikeres vizsga volt szükséges. — Sokszor nagyon sötéten láttuk a jövőt. Egyszerre csak mint a vihar, a sarkon hirtelen megjelent Duci, még ő nem láthatott engem az ablakban — kezeit a magasba kitárta, kezében lobogtatott egy nagy hírt, s boldogan kiáltozott: Kari, Kari. . . átmentéi. . . átmentéi!!! Ugyan mit gondolhattak az utcán járkáló emberek erről a magában kiáltozó izgatott nőről? Biztos, hogy azt nem gondolták, hogy ő a világ legboldogabb embere e pillanatban ... És íme! Csak egy pillanat és életünk ismét reményteljessé vált. Ismét teljes értékű orvos lettem és nyitva az út az új élethez. * London 1958. Hol kezdjünk hozzá? Londonban azonnal felkerestem kollégáimat, akiktől értesültem, hogy a vizsgázók hatvan százalékát visszavetették három hónapra — nagy volt az elkeseredés közöttük. A szerencsések kilátásai jók vol-. tak. Nagy-Britanniában nagy volt a fogorvoshiány. Rengeteg fogorvos élt azzal a jogával, hogy a Health Service területéről az eltöltött tíz év után visszavonuljon. Miután ez 1947-ben alakult meg most lett éppen tízéves. Asszisztenseket mindenütt kerestek — még kórházakban is. Én egy régen kinn élő magyar kollégánál helyezkedtem el. Mr. Ledermannak az Uxbridge Roadon volt a rendelője. Nagyon szerencsés voltam, szimpatikus főnököm sok gyakorlati tanáccsal látott el és megkönnyítette számomra az indulást. Reggel 9 órától 2 óráig dolgoztam Ledermannál. Egyidejűleg lakás után néztünk és ott nyitjuk majd meg a rendelőnket is. Szerencsénk volt, mert az első lehetőség már megfelelőnek látszott. Két lakás között kellett választanunk: az egyik a periférián, Muswell Hillen volt — a másik pedig a város közepén a Harley Streetet keresztező New Cavendish Streeten. Velem együtt mintegy 20 000 magyar jött Nagy-Britanniába. Elgondolásom az volt: ha periférián telepszem le, csak azon a részen letelepedett magyarokból remélhetek beteget kezdő praxisomhoz — ha pedig a rendelőm a város közepén lesz, akkor a szélrózsa minden irányából könnyebben megközelíthető leszek számukra. S így a New Cavendish Streetet választottam. A pacientúra megindulását — logikusan — a magyarokra kellett építenem. Csak jóval később tudtam meg, lépésem nem fedte a szokásokat. A Harley Streeti orvosi körzetbe — legfeljebb 20 évi londoni működés után merészkednek be a fogorvosok. Itt én melléfogtam — hála Istennek! Ilyenformán naponta délelőtt Ledermann kollégánál rendeltem, délután pedig az otthon berendezett rendelőmben vártam a betegeket, illetőleg Duci várta — szorongva várta a telefon csengetését. A délelőtti nagyon forgalmas rendelésen megkerestem a házbérünket és Mihály meglehetősen drága privát iskolájának költségeit. Kilenc hónap telt el és nem mentem többé dolgozni Ledermann rendelőjébe. Saját rendelőm kezdett benépesedni. Délelőtt, délután jöttek a betegek — szép számmal. Fizetési gondjaink napról napra csökkentek. Rendelőtartozásomat — amelyet öt évre kaptam — két év alatt letörlesztettem. Lassacskán kezdtek régi kultúrigényeink is előbújm, * Mindig nagyon örültem, ha a rendelőmben jelentős személyiségek látogattak meg. Ezt a megállapításomat nem a büszkeség hangján teszem meg. Ez nem hiúság volt részemről, bár lehet, hogy egy kicsit ez is közrejátszott. Ezek a találkozások kivételes lehetőséget nyújtottak számomra, hogy betekinthessek olyan emberek életébe, akik tőlem távol, sokszor ismeretlen, de színes világban élnek. A rendelő önkéntesen felajánlotta nekem ezt a lehetőséget és én ezt boldogan fogadtam el. Ezeknek a betegeimnek nemcsak a fogát kezeltem, ezekkel kierőszakoltam egy kis társalgást is, amelyek számomra mindig hasznosak voltak. Mint érdekességet említem Mr. Montpesat-t, aki a francia követségen dolgozott és innen lett kiválasztva királyi férjnek Dániába Margareth királynő mellé. Hangsúlyoznom kell, hogy Mr. Montpesat nem privát betegem volt, hanem ún. Health Service beteg volt, mint a többi követségi betegek. Mégis — úgy érzem, hogy kevés fogorvos állíthatja, hogy egy királyi férjet betegsegélyező alapon kezelt. Az íróvilág sok Londonban élő tagja járt hozzám. Tábori Pál, Pálóczy-Horváth családja, Aczél Tamás és Gyarmati Olga olimpikon, Vajda Albert, Halász Péter, Ignotus. Egy londoni látogatáskor Kellér Andor és még mások. A zene Londonban élő kitűnő reprezentánsai közül Vásáry Tamást említem. Ha ő betegnek jelentkezett, mindig kétszer annyi időre írtam be, mint amennyit a fogkezelés szükségelt — mert a fele időt elbeszélgettük. Nagyon élveztem Vásáry társaságát, aki nemcsak a zenében, de a művészetek minden ágában kitűnően tájékozott volt. Sok apró művészi titokhoz nyertem betekintést. Visszavonulásomkor egy dedikált lemezével ajándékozott meg. Pauk György hegedűművésszel barátilag is összejöttünk. Kedves közvetlen egyéniségét nagyon értékeltük. ö, hivatásának fanatikusa, aki életének minden percét a hegedűnek szentelte — más nem túlságosan érdekelte — legalábbis ezt így éreztem én. A művészek, igaz, egy tőlünk távoleső külön világban élnek, velünk igazán csak a pódium köti össze őket, az azonban nagyon szorosan. Fürst János, a belfasti filharmonikusok karnagya volt, majd Londonba költözött, főleg a Promenade koncerteken dirigált. A rendelőm évről évre népesedett és kezdett privát jellegűvé válni, ami nemcsak anyagi előnyöket jelentett, de drága minőségi munkák bekapcsolásával rendelőm nívója is emelkedett. Komoly pénzt mégsem gyűjtöttem — elvünk az volt, hogy a pénz arra való, hogy megvásároljuk a rövid élet felkínált örömeit. Káros szenvedélyünk nem volt. Nem ittunk, nem kártyáztunk, sőt még az egészségtelen dohányzást is elhagyta feleségem — én magam sohasem dohányoztam. Ezzel szemben jártuk a nagyvilágot, amikor erre alkalmunk nyílt és igyekeztünk értékes impressziókat szerezni. Mihály fiunk szilárd egyéniségét nem ingatta meg a körülötte tomboló, elferdült, új fiatal társadalom. Kötelességtudó szorgalmas, szülőtisztelő maradt és célkitűzéseit egy pillanatra sem vesztette el szem elől. Fogorvos akart lenni! Fogorvosi tanulmányait sikerrel elvégezte. Már az egyetemen megtalálta élettársát egy bájos, okos, értékes leányban. Egyszerre kapták meg a fogorvosi diplomát. Nagyon okos elképzeléssel külön rendelőt nyitottak. Mindkét rendelő kezdettől fogva erőteljes startot vett. Mihály kezében az én rendelőm új színt, fiatalos lendületet kapott. 19
