Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-09-18 / 19. szám

Amikor a július közeledik, egyre­­másra kérdezgetik tőlem ismerősök, ismeretlenék: jönnék-e megint az amerikás gyerekek? — meséli Ka­­neschütz Lajosr.é, a sárospataki tanács mű­velődésügyi osztályának és egyben a pata­ki nyári nyelvi kollégiumnak a vezetője, mintegy bizonyságául annak, hogy ez a há­romhetes tanfolyam milyen mélyen beépült már a nagy múltú kisváros életébe. Nem is csoda: ez, idén, a tizenegyedik kurzus a magyar származású gyerekek számára, akik­re, ha a kezdetek kezdetén valóban illett is az „amerikás’’ kifejezés, ma már nemigen találó, hiszen ők, hatvanketten 15 országból valók, és az igazi amerikások már csak a kisebbség. Persze, azért maradtak. Amerikás példá­ul, ha nem az Egyesült Államokból való is, a Várpalotai testvérpár, Marianna és Juli­­ka Észak-Kanadából, de Weisz Linda már Norvégiából jött, Felice de Gerando Teleki pedig Franciaország szívéből, Párizsból. — És vannak itt kívülük — ezt már Lin­da mondja el — NSZK-beliek, svédek, Nagy- Britanniából és máshonnan érkezettek, és ez nagyon jó. Hogy mi a jó benne? Lindának például az, hogy ő már tavaly is volt itt, s akkor összeismerkedett egy sereg fiúval, lánnyal, akik közül jó néhányan az idén is itt van­nak. A Várpalotai ikreknek, akik most először járnak Magyarországon, az a jó, hogy meg­beszélhetik-megismerhetik: a különböző or­szágokban hogyan élnek az emberek, első­sorban a fiatalok. Ehhez Julika még hozzá­teszi: — És sok gyerekkel nincs közös nyel­vünk, akkor pedig elő kell venni a magyar tudásunkat, és talán így tanulunk legtöbbet. Az igazság különben az, hogy Marianná­nak és Julikénak van a legkevésbé szüksé­gük arra, hogy magyarul tanuljanak. Mind­ketten hibátlanul beszélnek, csak az akcen­tusuk idegenes egy kissé. Weisz Linda azon­ban erősen töri a magyart, kezdetben gyak­ran szükség van Mariannára, hogy kérdései­met áttegye angolra, vagy hogy Linda vála­szait tolmácsolja. De Linda — tanárai leg­alábbis így mondják — tavaly, első ittléte alkalmával, még egy szót sem tudott magya­rul (vagy talán, ha tudott is, a nyelvhasz­nálathoz szükséges bátorság hiányzott be­lőle), idén meg, lám ha nem is folyékony, de azért érthető magyarsággal meséli, hogy édesapja magyar, édesanyja született nor­vég, meg hogy otthon leginkább németül, angolul és norvégül szólnak egymással, az-* tán hogy laktak Németországban, Kanadá­ban, Angliában, s hogy ő maga is Albionban született. És minél inkább belemelegszik a beszélgetésbe, annál kevésbé van szüksé­günk Marianna segítségére, s amikor föl­ajánlom, hogy — pihentetőnek — folytassuk beszélgetésünket németül, kerek perec kije­lenti: — Nem. Magyarul jobb. Nos, kalapot le a pataki nyelvi kollégium intézménye, tanárai és hallgatói előtt egy­aránt, ha a 18 tanítási napon, napi három nyelvóra révén, ilyen eredményeket sikerült elérniük! — Fogékonyak és érdeklődők, ezért érünk el eredményeket — hárítja át a dicséretet a növendékekre dr. Kovács Dániel, aki „ci­vilben” a pataki Comenius tanítóképző fő­iskola oktatója, nyaranta pedig — két esz­tendőt nem számítva — a nyári tanfolyam nyelvtanára, illetve szakmai vezetője. Ez a kurzus különösein izgalmas-érdekes az ő szá­mára: egy kezdő csoporttal dolgozik (a hat nyelvi tanulócsoport közül három kezdő), és így kipróbálhatja azt a tankönyvet, amelyet ő maga állított össze. Az új tankönyv sajá­tossága, úgy is írhatnám, újszerűsége az, hogy pataki. Hatvanketten - tizenöt országból — Sárospataki témákra épül — mutatja Kovács Dániel. — Azokra az élményekre, ame­lyeket itt átélhetnek, azokra a látnivalókra, amelyeket itt láthatnak, azokra a szituációk­ra, amelyekbe itt kerülhetnek. Elképzelé­sünk az volt, hogy a tankönyv témáinak és az élményeknek az azonossága megkönnyíti majd a nyelvtanulást. Most meglátjuk, be­válnak-e a reményeink. A „remények beválása” azonban nemcsak a tanárok és a tanulók igyekezetén, a tan­könyveken és általában a szó szoros értelmé­ben vett tanfolyamon múlik, hanem a tá­­gabb miliőn, az úgynevezett nyelvi környe­zeten is. A Várpalotai ikrek rokonai példá­ul Tatán laknak, s ők — mielőtt Patakra ér­keztek — ott töltöttek egy kis időt, meg­fordultak eközben Esztergomban, Visegrá­­don, Budapesten. De nekik odahaza, Kana­dában is vannak magyar barátaik a ma­gyar klubokból és a tánccsoportból. Azt hi­szem, a legtöbben, akik az úgynevezett ha­ladó csoportokba járnak, így vannak ezzel. Persze, kivételek is akadnak, Kovács Dáni­el például emlékszik egy Pinna Gábor ne­vű tanítványára, aki az első évben egy szót sem tudott magyarul, a harmadik alkalom után pedig már József Attila verseit olvas­ta, s mi több: élvezte. De azért az élő nyelvi környezet nagyon­­nagyon sokat adhat. Az egyik haladó cso­port tagjai például lelkendezve beszéltek ró­la, milyen jól érezték magukat tanárnőjük lakásán, aki leánya születésnapjára invitál­ta meg őket otthonába. Ez egyébként nem kivétel, a kézimunka tanárnő — „Éva néni” — rendszeresen meg szokta hívni a gyere­keket, s odahaza megmutogatja nekik, ho­gyan lehet a lakást a magyar motívumokat hordozó kézimunkákkal ízlésesen díszíteni. Egyébként nagyszerű nyelvi környezet maga a kisváros: Patak. Olyan, mint egy ékszerdoboz, gyönyörű. Emellett, mivel ki­csiny, körbejárható, megismerhető, hangu­lata van. Ahogyan Kanesehützné mondja: — Benne van a levegőjében a magyar történelem és a kultúra. így igaz. Mert lehet-e elevenebb magyar­­ságismeret-órát tartani valahol, mint a pa­taki Rákóczi-várban, a Bodrog partján? És a gyerekek nemcsak itt jártak, hanem el­mentek a mézeSkalácsos műhelyébe, a ke­rámia üzembe (megtapasztalni, hogy megy nagyban és „igazándiból” az, amit ők ki­csinyben és játékként a kerámia szakkör­ben művelnek délutánonként), kirándultak Karcsúra, megnézni a román kori templo­mot, és belátogattak Cigándra, a háziipari szövetkezetbe, ahol ők is szőhettek a valódi szövőszéken néhány sort. De azért... De azért, azt hiszem, hiány­zik a kortárs nyelvi környezet: legalább egy-egy magyar leány vagy fiú egy-egy szobába, egy-egy kis közösségbe. Méghozzá „igazi” magyar, tehát idevaló, ha lehetséges pataki, mondjuk a tanítóképző első-másod­éves hallgatója, vagy pedagógusnak készü­lődő harmad-negyedéves gimnazista. Hason­ló javaslat egyébként elhangzott Pécsett, az anyanyelvi konferencián, s szinte bizonyos, hogy valóra váltása, azaz a belső és kortársi nyelvi környezet megteremtése nagyban nö­velné a magyar nyelven folyó beszélgetési alkalmakat, s ezzel a tanfolyam hatását. A tanfolyamra egyébként így is csak di­cséretet hallottam. Amit néhányan bíráltak, 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom