Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-09-18 / 19. szám
NAGEL LAJOS ES A NAGEL KIADÓ Nagel Lajos, ismertebb nevén Louis Nagel legutóbb 1979-ben járt itthon. Jeles alkalom volt ez: ekkor kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést. Idén, néhány héttel öccsének, a Svédországban élő Nemes Endrének budapesti kiállítása után Nagel (Nemes) Lajos ismét egy hetet töltött Magyarországon. Mint mondja: magánemberként jött, de kulturális életünk számos vezető személyiségével folytatott beszélgetéseket. — A nevét viselő kiadó, a Nagel közismert a nyugati világban. Rendszeresen részt vesznek a Frankfurti Könyvvásáron, kiadványaik a világ számos országába eljutnak. Kérem beszéljen az életéről! Hogyan jutott el idáig? — Két háborút éltem meg, az elsőt, mint kisgyerek, a másodikat, mint felnőtt, akinek sajnos a legjobb éveiből veszett el hat év a háború miatt. Mindazt, amit meg akartam valósítani, ezekben az években nem lehetett. Tehát kényszerítve voltam: írtam, olvastam, néha börtönben ültem. — Miért került börtönbe? — Tudja, ha valaki egy fönnálló rendszerrel szemben föllázad, mert neki nem konveniál, azt a legtöbb államban börtönnel büntetik. Velem is ez történt. — Mi az oka annak, hogy ön olyan nagyon sok városban élt, fordult meg és több ország egyetemén szerzett képesítést? Itt elkezdte az egyetemet, ott folytatta, amott meg befejezte. — Ez hosszú és sajnos szomorú történet. Mikor Iglón az elemi iskolába iratkoztam, magyarul tanultam. De a környezetemben más nyelven is beszéltek: németül meg szlovákul. És ahogyan az első gimnáziumot elkezdtem, a tanítási nyelv a német lett. Édesapámmal együtt átjöttünk Magyarországra. Az öcsém is, én is itt érettségiztünk. Az apám azt akarta, hogy én orvos, az öcsém pedig, mivel jól rajzolt, hogy építészmérnök legyen. Beiratkoztam ugyan az orvostudományi egyetemre, el is végeztem hat szemesztert, de hát engem a filozófia érdekelt. Pontosan 23 éves koromban, amikor az orvosi doktorátust kellett volna megkapnom, én „Hegel politikai gondolatai” című disszertációmmal szereztem az orvosi helyett filozófiai doktorátust. Apám egy szép nap a Margitszigeten sétálva azt mondja nekem: „Hol van a diplomád, még meg se mutattad nekem.” Rettenetesen kínos volt, hogy tovább hazudjak apámnak, amit én sose tettem, mert a viszonyunk olyan volt, hogy nem volt rá szükség. Elmondtam neki az egészet, ő kétségbe volt esve, hogy hogyan fogok egy filozófiai doktorátusból megélni. Majd két-három év után, amikor öcsém is, és én is elég jól haladtunk előre, édesapám megnyugodott, hogy nem vagyunk elveszve és a jövőnk valahogy biztosítva lesz. — Ekkor már önnek egymás után jelentek meg cikkei a Korunk című folyóiratban. De hogyan lett önből könyvkiadó? — A véletlenen múlt. Amikor a kollégáim erről kérdeznek, mindig azt mondom nekik: én magamat dilettáns könyvkiadónak tartom. FOTO: GABOR VIKTOR Ugyanis másodéves orvostanhallgató voltam, amikor Bandi öcsém éppen leérettségizett és verseket írt. Egy nap elkértem tőle a verseket, hogy elolvassam őket. Nem tudom, hogy értettem-e húszéves koromban az irodalomhoz, de az volt az érzésem, hogy ezek nem amatőr művek. Kiadásra érdemesek. Volt egy öreg nyomdász ismerősöm, megmutattam neki az öcsém verseit, mire ő azt mondta: „Ezek jó versek, Lajoska, jó versek.” Ki fogjuk adni, együtt. Emlékszem kézzel szedte 'ki a verseket, a címlapot én terveztem meg. A fedőlap a legolcsóbb papírból készült, szalma színű volt, de a betűket feketével nyomtuk, és piros vonalakkal díszítettük. Nagyon szépen néz ki ma is. Ez a verseskötet volt könyvkiadásom első teljesítménye. Akkoriban már sokat írogattam folyóiratokba és magam is készítettem egy könyvet. Egy nap, már mint folyóiratszerkesztő, egy kéziratot kaptam Veres Pétertől. A címe ez volt: „Az Alföld parasztsága”. Elkezdtem olvasni és éreztem, a mű zseniális. Tulajdonképpen én voltam a könyv kiadója, annak ellenére, hogy folyóiratszerkesztőként tevékenykedtem, én rendeztem sajtó alá. A könyvet a rendőrség a megjelenés után rögtön betiltotta. Ekkor kerestem fel Bajcsy- Zsilinszkv Endrét, akinek a közbenjárására a könyvet engedélyezték. Így lett Veres Péter 24 óra alatt országos hírű író. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, nem tévedtem e két ember tehetségének a megítélésében. — Mi indította önt arra, hogy 1935 januárjában elindítsa a „Gon. dolat”-ot? — Akkoriban a Korunk volt a haladó szellemű magyar értelmiség kedvenc folyóirata. Nem a Nyugat, hanem a Korunk. Mindenfelől érkeztek cikkek a szerkesztőségbe: Magyarországról, Csehszlovákiából, Amerikából. A Korunkat egy szép napon kitiltották Magyarországról. Ez indított arra, hogy egy új folyóirat elindításának szándékával öszszehívjam magam köré Remenyik Zsigmondot, Molnár Eriket, Mód Aladárt, Veres Pétert, Bálint Györgyöt, Pálóczi Horváth Györgyöt, Sándor Pált, Madzsar Józsefet. Azt hiszem, jó folyóiratot csináltunk. — A rendőri zaklatásoknak végül is az lett az eredménye, hogy ön 1939-ben elhagyta Magyarországot. — A főkapitányságról egy rendőrtanácsos telefonált nekem. Megadta a címet, bementem és amikor becsuktam az ajtót, így szólt: a törvény nevében le van tartóztatva. Aznap este átvittek a Mária Terézia laktanyába. Mint utólag hallottam a fejemet akarták venni, csak nem tudták, hogy hogyan. Ez nem lepett meg nagyon, mert ezt megelőzően két ízben is beidéztek a kémelhárítóba, de semmi bizonyítékot nem tudtak felhozni ellenem. Tudja, jóban voltam a franciákkal, az angolokkal, és az akkori időben csak azok nem voltak gyanúsak, akik a németekkel voltak jó viszonyban, más mindenki igen. Később a törvényes kereteket betartva három heti kiutazási engedélyt kértem Franciaországba. Szerencsém volt: megkaptam. Dél-Franciaországban véletlenül belekeveredtem egy ellenállási szervezetbe. Akkor még meg volt a magyar királyi útlevelem és ez az útlevél nagyon hasznosnak bizonyult. Különböző missziókban vettem részt, amelyeket ma vakmerőnek tartok. Az embernek bizonyos pillanatokban bátornak kell lennie, ha hisz egy eszmében. Én akkor a szabadságban hittem. Egész jó konspirátor voltam, legalábbis egy ideig. Egy nap mégis letartóztattak. Ismét börtönbe kerültem. — Hogyan állt talpra a szabadulását követően? — A háború után két lehetőségem volt. Az egyik, hogy hazajöjjek és itt alapozzam meg a jövőmet, a másik, hogy Franciaországban maradjak. Találhattam volna különböző lehetőségeket, de nem akartam a függetlenségemet föladni. S ekkor egy szabad foglalkozás kínálkozott, amihez némileg értettem, a könyv. A Francia Szerzők Egyesületének elnöke Marcel Pagnol jó barátom volt, az ő segítségével kezdtem el a szervezést, összehoztam a szerkesztőségbe egy pár tehetséges embert, és 1945. január 2-án elindítottuk a Nagel Kiadót. Tíz nap múlva napvilágot láttak az első könyvek. Akkoriban négy könyvet adtunk kd minden héten. Négy-öt hét múlva az egész ország ismerte a vállalatuhkat, még az írók is. — Az ön kiadója legnagyobbrészt francia klasszikusokat jelentetett meg. Mi itthon úgy tudjuk, hogy a Nagel Kiadó a legnagyobb sikereket az útikönyvekkel érte el. — Nézze, megmondom magának őszintén. A könyvkiadó vállalat hírnevét nem az útikalauzok alapították meg, hanem azok a klasszikus filozófiai, szociológiai, irodalmi könyvek, amelyeket megjelentettünk: Montesquieu, Jean Paul Sartre és a többiek. Ami pedig az útikönyveket illeti: tavaly pontosan december 13-án a The New York Timesban volt egy nagy Cikk, amelyben az utazási irodalom egyik legjobb szakértője írt tanulmányt: „Karácsony jön — mondja —, tudjátok meg hová akarnak utazni a barátaitok, és ajándékozzatok nekik egy jó útikönyvet!” Készített egy világelemzést, egyes útikalauzokat, monográfiákat meg sem említve, másokat egyszerűen lecsepülve, azt írja: „Mindebben az irodalomban a Nagel a Cadillac.” BOKROS KATALIN „Egy ember, aki eljött Magyarországról, hogy segítsen az albanyi gyerekeknek megőrizni örökségüket, leckét adott nekik állhatatosságból is!” Ezzel a címmel közölt egy egész oldalas cikket a The Times- Picayune ez évi márciusi száma Galántai Ambrusról, aki tavaly az Egyesült Államokban tragikus autóbalesetet szenvedett, amelynek során mindkét lábát amputálni kellett. A 37 éves Galántai Ambrus két esztendővel ezelőtt azért utazott Albanybe, hogy a magyar nyelvre és kultúrára tanítsa az 1890 táján ott letelepedett magyarok leszármazottai! Akkor érte a baleset, amikor Magyarországról érkező felesége elé utazott New Yorkba. „Megpróbálok nem gondolni a lábam elvesztésére, mert az nem sokat segít. Megható ez a szeretet és gondoskodás, amellyel nemcsak az orvosok és ápolók vesznek körül, hanem az itt élő magyarok is. Például egy Columbusban élő magyar asszony elhozta hozzám a gyerekét, hogy hangversenyt adjon a betegágyamnál. Mindig volt valaki mellettem, hogy segítséget és erőt adjon” — nyilatkozta Galántai Ambrus a The Times-Picayune-nak. „Az albanyi iskola körül rámpát építettek az egyik legkedvesebb tanár számára, amely mintegy emlékműve annak a szimpátiának és respektusna'k, amellyel a louisianai magyar közösség egy ember bátorságának adózik” — fejeződik be a riport. Képünkön Galántai Ambrus tanár úr, akit a pedagógusnap alkal mából Budapesten, Kiváló pedagógus címmel tüntettek ki. Körkép * Ez év május 22-én Canberrában (Ausztfália) megemlékeztek Kodály Zoltán születésének 100. évfordulójáról. A csaknem 300 vendég jelenlétében lezajlott ünnepségen megjelent Molnár István, hazánk nagykövete és Mr. D. Anthony ausztrál miniszterelnök-helyettes és felesége. Képünkön jobbról: Molnár István, Mrs. M. Anthony, Mr. D. Anthony miniszterelnök-helyettes, 6
