Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
LÁSZLÓ GYULA SIMON ISTVÁN Az ékezet tréfája Aminap, unokám füzetét nézegetve, látom, hol itt hiányzik egy ékezet a betűkről, hol ott. — Nincs ez jól — mondom neki, de ő csak legyint: — Nem olyan fontos az, nagyapa. — Már hogyne volna fontos. Tudod, hány baj, félreértés származott már abból, hogy egy ékezetet elhagyott valaki? — kérdem, némi szemrehányással a hangomban. — Ugyan — kételkedik. — Nem hiszed? No, akkor ülj ide mellém a kisszékre és figyelj. Halljad, milyen fontos szerepe van annak az írás közben olykor hanyagságból, feledékenységből elhagyott icipici ékezetnek. Volt egyszer egy diák, aki faluról került a városba, hogy kitanulja a tudományokat, de mivel csak észben nem szenvedett hiányt, egyébként nagyon szegény volt, hát igencsak szűkösen eresztették el hazulról. Kis motyóval, benne a legszükségesebb ruhadarabokkal, meg a lábán levő egy pár, újnak éppen nem mondható cipőben, tarisznyájában kakastejjel sütött, madárlátta kenyérrel vágott neki a nagy útnak. — írjál ám, fiam, ha valamire szükséged lesz — búcsúzott tőle könnyezve az édesanyja, s a kiskapuban állva szemmel kísérte, amíg az út végén el nem tűnt előle egészen. Ahogy múltak a hónapok, úgy okosodott, eszesedett a diák a városban. De úgy kopott, nyűvődött a lábbelije is, s mire beállt a tél, bizony nem sok védelmet nyújtott a hideg ellen. Az esővíz, hóié ugyan nem maradt meg benne, mert ami az egyik oldalon befolyt, az a másik oldalon kicsurgott, de nyilvánvaló volt, hogy nem húzza ki tavaszig. Nekibúsult a diák, kesergett egy ideig, de ettől nem javult meg a cipője. S mivel jól eszébe véste, mit mondott neki búcsúzáskor az édesanyja, egyik nap megírta, sürgősen kér egy cipőt. Futott vele a postára, hogy mielőbb megkapják otthon és küldjék, amit kért, mert igencsak fázott a lába. Az édesanyja percekig sem késlekedett, bár kicsit csodálkozott, amikor elolvasta a fia sietve írt levelét. Nyomban hozzá is látott, hogy teljesítse a kívánságát. Másnap hajnalban kelt, s délben már ment a gondos anyai szeretettel készített csomag a városba. Hogy fog örülni a fiam — örvendezett már jó előre az asszony, s szinte maga előtt látta a fiát, amint kibontja a várva várt csomagot. ILLUSZTRÁCIÓ: TOPERCZER MARIANNE Ugyancsak elámult volna, ha valóban látja, miként nyúlik meg a diák derűs képe, amikor a várt cipő helyett egy barnára sült cipót talált a csomagban. — Ö, én kelekótya — kapott a fejéhez —, a nagy sietségben egy ékezet lemaradt az őről. A cipót jóízűen megette, de cipő hiányában a lába továbbra is fázott. Tetszett az unokámnak a történet, de hogy biztosabban okuljon az elmondottakon, sort kerítettem egy másikra is. Tiszán innen, Dunán túl, élt egyszer egy gazdag földesúr, akinek annyi pusztája, tanyája volt, maga sem tudta, mennyi. Évekbe telt, mire sorra mind végigjárta őket. Maga helyett csak a leveleit küldözgette a birtokait igazgató gazdatiszteknek, azokban utasítgatta őket, ha eszébe jutott valami, vagy pénzre volt szüksége. . Hallotta egyszer, hogy a máknak igen nagy ára van. Gondolta, miért ne vettethetne be akár ezer holdat is mákkal, hadd gyűljön a pénz, legyen mit elmulatni, ha kedve tartja. Nem mintha addig is nem számolatlanul költötte volna a parasztjai által megkeresett aranyakat, de a sok mellé még többet akart. Nosza nyomban levelet íratott, hogy egyik birtokán ezer holdat vessenek be mákkal. Akárcsak máskor, a maga rendje, módja szerint most is végrehajtották a parancsát. Telt, múlt az idő, s a földesúrnak egyszer eszébe jutott, hogy már régen meg kellett volna kapnia a mák árát, elhatározta hát, hogy személyesen néz utána a késedelemnek, úgyis régen járt már azon a birtokon. Befogatott a négylovas hintóba, meg sem állt a gazdatiszt házáig. Amerre elhaladt, megsüvegelték a parasztok a ritkán látott vendéget, noha a háta mögött sokat elégedetlenkedtek a rossz bánásmód miatt. Még a gazdatiszt is meggörbített háttal köszöntötte, bár nem örvendezett túlságosan a szokatlan látogatásnak, nem tudta, mi lesz a vége. Már az ajtóban nekiszegezte a földesúr gazdatisztjének a kérdést: — Mi van a mák árával? A gazdatiszt csak állt, fogalma sem volt róla miféle mák árát kérik tőle számon. — Levélben utasítottam, ezer holdat vessenek be mákkal — emelte meg a hangját a földesúr. — Annak az áráért jöttem. — Nem kaptam ilyen levelet — hebegett fejét rázva a gazdatiszt. A földesúr már vörösödött, félő volt, hogy dühében megüti a guta, amikor a gazdatiszt fejében derengeni kezdett valami. Csakugyan kapott egy levelet, de abban szó sem volt mákról. Veszi elő, teszi a földesúr elé, olvassa a saját szemével, milyen utasítást adott neki. Nézi, olvassa a földesúr a levelet, ez áll benne: „Vessenek be ezer holdat makkal.” Szépen kikelt már akkora a makk, sajnálták kiszántani. A várt haszon elmaradt, de az ország északi csücske gazdagabb lett egy elmaradt ékezetnek köszönhető, hatalmas tölgy erdővel. Unokám egy ideig elgondolkodva, szótlanul ült mellettem. — Koszi, nagyapa — mondta végül, s otthagyott. A ház előtti parkban pajtásai rugdalták a labdát. Azt hittem, oda ment. Egyszer csak ismét ott állt előttem. — Nézd, nagyapa — tartotta elém a füzetét —, most már egy ékezet sem hiányzik. Havas erdő Az erdő megőszült, haja hófehér. Állnak a fák s köztük barangol a tél. Sudár törzsek s lengő fehér koronák, dereng csak az erdő a friss havon át. Mint gyerekek rajza, kúsza vonalak, fehér a táj s rajta sok sötét alak. Szellősre, jó tágra ritkult a vadon. Magas fák kék árnya fekszik a havon. Minden, hová nézel, jeges, zuzmarás. S hideg fegyverével durrog a vadász. Futna őz, nyúl, róka, futna, de hova? Kíséri a hóba süppedő nyoma ... CSANÁDI IMRE Disznópörkölő Disznó rí, — mi éri? vesztét érzi, azért rí. Rí, rí... Szerteszét zeng a hajnali sötét. Tél-tűi tűz lobog: tündér földi csillagok. Serceg a siska, szegény, száll a pernye feketén. A farka, a füle — piszkáljuk meg: jól sül-e? Meleg gyűszű a körme, — ki-ki húzza körmére! SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Zörget a hideg Kinézek az ablakon, szinte látszik a hideg, besüvít a réseken, az erdőt köd üli meg. Hova lettek a csigák, a békák, a bogarak? ' Hol zümmögnek a legyek, a szúnyognép hol maradt? A zord hideg, a halál leselkedik odakint, bezörget az ablakon, jeges szeme rám tekint. Csak a fák nem félnek ott, a szél bárhogy hegedül, titkuk őrzik, a tavaszt, együtt, mégis egyedül. 23
