Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-08-21 / 17-18. szám

sinit tizenegy esztendeje, azaz születése óta ismerem, de igazi barátok csupán öt-hat éve vagyunk. Akkoriban még egymással szemben laktunk: ők az emeleten, mi a földszinten.

Ennek a szintbeli eltérésnek jelentős szerepe volt barátságunk kialakulásában. A dolog úgy kezdődött, hogy én földszinti ablakunkból kihajolva ciccegtem kóbor kedvű kandúrunknak, hogy hazacsaljam, Csini pedig, az emeleti ablak függönye mögött megbújva, formás kis nyávogásokat hallatott, majd nagyokat kacagott, amikor én, az utánzást igazinak vélve, kirohantam a kertbe, hogy nyakoncsípjem azt a csavargó, engedetlen macskát.

Néhány hét (vagy talán hónap?!) után aztán elunta Csini az ugratást, és áttért az aktív segítő együttműködésre. Onnan, föntről gondosan szemrevételezte a kert füveit, bokrait, fáit, s egykettőre fölfedezte és kézzellábbal mutogatta, hol rejtőzik az a magát minden csalogatásra süketnek tettető Buksi cica.

Csini ebben az időben még nem volt kulcsos gyerek, mert akkor élt még és vele volt a nagymama. Édesapja, Wigner László nyugodtan járhatta kamionjával a világot, édesanyja is — aki beszerző a Lakásépítő Vállalatnál —, végezhette a maga dolgát, mindketten tudva-tudták: jó kezekben van a kislány, van aki gondozza, fölügyel rá, ellátja akkor is, ha ők, a szülők, nincsenek odahaza.

Azóta azonban sok minden megváltozott. A nagymama két éve meghalt, Wignerék átköltöztek a Gyöngyösi úti új lakótelep egyik négyemeletesébe, amely a régi háztól ugyan csupán száz méternyire áll, de azért mégis egészen más. Egyrészt, mert összkomfortos, másrészt mert Csininek itt külön szobája van, harmadrészt pedig azért egészen más, mert Csiniből itt lett igazi kulcsos gyerek.

*

Csini édesapja, írtam már, kamionvezető. Ez a 36 éves fiatalember többet látott már a világból, legalábbis a Közel- és Közép-Keletből, mint egy utazó diplomata. Azt hiszem, jobban ismeri Irán és Törökország, Kuvait és Irak országútjait, mint a hazaiakat. Két-három-négy hétig járja a Keletet, aztán hazatér egy napra vagy két hétre, s indul tovább.

De mielőtt továbbindulna ismét, felesége süt, főz, csomagol. Csavaros üvegekbe pörköltet készít, olvasztott zsírba sült húst merít, aztán a téli disznóölésből való száraz kolbász, szalámi is kerül még a kamionban levő hűtőgépbe. Wigner László elindulhat hát a hosszú útra, vele az elemózsia, van gázpalackja, főzőlapja, hálózsákja, rendben a motor, fönn a rakomány... És mindig vele a remény és az aggodalom, hogy az otthoniakat épségben, egészségben találja majd visszatértekor. Csini meg édesanyja szintén aggódik, talán még indokoltabban, hisz annyi, de annyi hírt hallani közúti karambolokról, kamionok megtámadásáról, a félelmes afrikai és ázsiai fertőző kórokról. Az igazság mégis az, hogy — eddig legalábbis — Wigner Lászlónak volt több okajoga az aggodalomra.

— Mert velünk mindig történik valami! — panaszolja a felesége. — Most is mire jön a papa haza? Arra, hogy nekem sínben van a kezem, Anikónak pedig tegnap este 40 fokos láza volt!

.*

Csiniből ugyanis időközben Anikó lett. Ötödikes, önálló kapu- és lakáskulccsal rendelkező családtag, aki szigorú beosztás szerint, önként vállalt fegyelemben él kulcsos gyerekként.

Édesanyja reggel fél nyolc tájt megy munkába, négy óra felé jön haza, aztán takarít, ha nem is mindennap, a főzés viszont már rendszeres esti tennivaló.

És itt hallom az első és egyetlen panaszt Anikó-Csinire az édesanyjától:

— Az az igazság, hogy az ifjú hölgy egy kicsit finnyás.

— De amikor a napköziben olyan rossz a

kaja! — védekezik a kislány. — Egy ilyen picike húson egy ekkora nagy zsír van, hát én azt nem eszem meg. És olyan a főzelék is, hogy azt senki meg nem eszi!

— De veled egy étterembe se lehet beülni, ott sem eszel, csak kritizálsz!

— Az anyu főztjét viszont annál jobban szeretem! — vallja Csini, és már támad: — És az igazsághoz tartozik az is, hogy apucika se szereti a vendéglőt, ha itthon van, meg maga anyu se. Mondd csak meg, anyukám, hogy így van!

Viszont, ha így van, akkor főzni kell, és akkor be kell segíteni a házimunkába Csininek is. Amióta kerékpárja van, azóta ő jár önállóan vásárolni, sokat és szépen mosogat, aztán az ablakpucolás is részben az ő feladata, s végül a szemetet ő viszi le a kukába.

És a dicséret:

— Mindenben nagyon tudok rá számítani. Legfőképp abban, hogy Anikó megbízható.

*

Mit jelent, hogy egy tizenegy éves kislány megbízható? Először azt, hogy nála a hat óra hat órát jelent, a fél nyolc fél nyolcat. Másodszor azt, hogy szabad idejében — és ilyenkor, nagyvakációkor, minden idő szabad idő — nem csavarog, édesanyja mindig tudja, hol és kivel van. Ha strandra megy, ha kerékpározni, ha vásárolni, ha a haverokkal traccsolni — mindig ott a cédula az asztalon vagy kívül az ajtón: mikor ment el, hová, kivel, mikorra tér haza. Harmadszor pedig azt, hogy ha otthon egyedül van, akkor senki — se haver, se ismerős, se felnőtt, se gyerek — nem jöhet be a lakásba a családtagokon kívül.

— De ha anyu idehaza van, akkor egészen más — siet eloszlatni a komor képet Anikó. — Olyankor fölhozhatom akár az egész osztályt, olyankor meg' van engedve minden. Bekapcsoljuk a Hi-Fi-tomyot, a diszkóvilágítást, amit apucika szerelt föl, diszkózunk, dumálunk, olvasunk.

— Akkor hát végül is jó vagy rossz kulcsos gyereknek lenni? — faggatom.

— Azt hiszem, inkább jó, mint rossz — vall színt Csini, és közben, fél szemmel, édesanyjára sandít, nem sértődik-e meg. — Mert nagy az önállóságom, akkor jövök-megyek, amikor akarok. És az is nagyon jó, hogy anyuék mindent megbeszélnek velem. Én elmondom, ami nekem fáj, ők is megosztják velem a gondjaikat. És ami rossz, azon megpróbálunk változtatni.

— És anyukád nem félt, hogy egész napon át egyedül vagy?

Anikó buzgón rázza a fejét, nem is annyira nekem, mint inkább édesanyjának jelezve: mit válaszoljon. De Wignemé befolyásolhatatlan.

— De féltem. Hogyne félteném. De azért nincs is olyan nagyon sokat egyedül Anikó. Van egy jó sógornőm, a közelben lakik, oda mindig fölmehet. Én pedig munka után igyekszem gyorsan hazajönni, a hétvégeket — a szombatot és a vasárnapot — mindig együtt töltjük, most például éppen a Vidám Parkból jöttünk haza.

— Mire ültél föl?

— Az űrrakétára, aztán voltunk a mesebarlangban, meg még sok más helyen.

— A hullámvasúton is?

— Ott nem. Nem engedett föl az anyu. Ő nagyon félt az ilyenektől, mert a múltkor majdnem kiestem, az utolsó pillanatban fogott meg az apu.

— Akkor talán jobb lenne, ha édesapád állandóan itthon lenne, nem?

— Igen is, nem is — mondja hosszas töprengés után Csini. — Azért jó, hogy kamionos meg hogy külföldön jár, mert rengeteg mindent hoz nekünk.

És mutatja a hálóban a csodálatosan szép kék perzsát, a fali tékában a cizellált keleti kancsókat, a föstött egyiptomi bőröket. És mutatja a cipőt, amit az NSZK-ból, a papucsot, amit Hollandiából és a kockás nadrágot,

25