Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
I Az alábbi interjú, amint erre a cim is utal: szabálytalan. A kérdéseket ugyanis Budapesten tettem fel írásban, a válasz pedig a tengerentúlról érkezett kazettában, s csak fel kellett tennem a magnetofonra, hogy szobámban mep jólaljon a Kanadában élő, 192' _-an született Vámos Tamás filmoperatőr. (Amit mond: monológ. Saját kérdéseimet most utólag, lejegyzés közben szőttem bele a szövegbe.) Apró zavart köhögés, azután zörej, Vámos Tamás valószínűleg közelebb húzta a mikrofont, s úgy kezdte: — Itt ülök Montrealban a lakásomban az íróasztal előtt, és itt fekszik a levele. Válaszolok rá! — Akart e gyerekkorában filmes lenni? — Az én gyerekkoromban az ember nem akart filmes lenni. Első filmes emlékeim a háborús híradóképek, amelyek messziről jöttek, és ezek a képek azután egyre közeledtek, hogy végülis valósággá váljanak. Ezekkel az emlékekkel az ember nem akart filmes lenni. — Hogyan alakult fiatalsága? — Az én generációmnak nincs apja. Első kötelességem az lett. hogy édesanyámat eltartsam. Nem lehetett reményem, hogy főiskolára vagy egyetemre kerüljek. Ipari technikumba iratkoztam be, ott tanultam. — Tehát művészi értelemben nem hatott önre a film? — Inkább a színház. Már tizenkét-tizenhárom éves koromban rendszeresen jártam a Nemzetibe, az Operába, a Vígszínházba. Bátyám az utóbbiban dolgozott mint világosító. Egyszer bevitt magához a toronyba. Reflektorral kellett követnünk a színészeket. Borzasztó nagy hatással volt rám. Akkor nem is gondoltam arra. hogy életem nagy részét azzal töltöm majd, hogy színészeket „világítok”. — Hogyan került a főiskolára? — Azt hiszem a fotó vonzott a film felé. Technikai felkészültségem, fényképezési tehetségem az operatőri pályára predesztinált. 1957-ben vettek fel nyolcadmagammal kétezer jelentkezőből. Életem legboldogabb pillanata volt ez. — Hogyan került össze Szabó István rendezővel? — Vele való találkozásom nem szerencse kérdése. Azt hiszem van egy belső közösségünk. Most is, amikor New Yorkban vagy Montrealban látom a filmjeit, mintha a sajátjaimat látnám. Az Apa az én apámról is szól. A Szerelmesfilmet, mintha én csináltam volna. A Tűzoltó utca 25. a mi bérházunkról is szól. Bálint András (Szabó hős) egy kicsit én voltam. Szabó ott Magyarországon tulajdonképpen megcsinálta azokat a témákat, amelyeket nekem kellett volna, és megfordítva. Csak egy pár filmet forgattunk együtt (Koncert, Variációk egy témára, Te, Álmodozások kora), mégis húsz év után számomra ezek a filmek jelentik a legtöbbet, s büszkén gondolok' vissza rájuk. Ez a periódus meghatározta az egész életem! — Hogyan került Kanadába? — Egy párizsi utazás alkalmával a francia filmfőiskolán összetalálkoztam egy kanadai lánnyal, akivel 1965-ben Londonban összeházasodtunk. Miután kettőnk között országhatárok húzódtak, sőt a tenger is, dönteni kellett — hol éljünk. Döntésünk azzal járt, hogy elszakadtam Magyarországtól. Azt azonban elmondhatom, hogy úgy mentem el a magyar filmszakmából, hogy semmi bántódás nem ért. Minden kellemes volt. Emlékeim tiszták! — Hogyan építette ki ott egzisztenciáját? — Nem vagyok kalandvágyó, inkább a szívemre hallgattam. Azt is tudtam, hogy mindent, amit szakmailag felépítettem, újra kell kezdenem. 1965 óta dolgozom a Kanadai Állami Filmintézetben a francia részlegen. Jelen pillanatban rendezőként, de 13—14 éven át operatőr voltam. Az is igaz, hogy megérkezésem után öt esztendővel már játékfilmet forgattam, mint rendező. Mindig élt bennem egy ilyen vágy, de kezdetben bölcsen megmaradtam internacionális mesterségemnél, amivel az első időkben igen hasznosan be tudtam illeszkedni az itteni kulturális életbe. Amíg mások filmjeit fényképeztem, bőven maradt időm, hogy megismerkedjem új hazám társadalmi és kulturális problémáival. S lassanlassan annyit rendeztem, hogy már hivatalosan is annak tartanak. — Beszéljen munkáiról! — Bemutatkozó játékfilmem címe 1970-ben Száműzetés volt. (Semmi köze a kinnmaradásomhoz!) Egy újságíróról szól, aki megérzi azt a politikai légkört, amely egyre jobban veszélyessé válik számára, s megpróbál előle elmenekülni. Ez a munkám érdekes módon előérzete volt azoknak az eseményeknek, amelyek Kanadában nem sokkal később megrendítették a szolid demokratikus rendszert. 1975-ben rendeztem második játékfilmem (Virág a fogak között). Egy negyvenéves ember generációs problémáiról szól, jellegzetesen kanadai felvetésben. Ezután egy csomó dokumentumfilm került ki a kezem alól, amelynek nagy része a gyermek és a családi élet kapcsolatáról szól. E műfaj hozzájárult művészi megújhodásomhoz is. Ügy érzem, valóságélményeim feltöltötték az „akkumulátoromat” ahhoz, hogy az elkövetkező időkben ezeket a hiteles problémákat átvigyem dramatikai szintre. Utolsó rendezésem egy 12 perces rövid játékfilm. Érdekes, hogy egyre nagyobb a kedvem visszatérni pályakezdő korszakom e tiszta forrásához. — Foglalkozik mással is? — Igen, operatőri mesterséget is tanítottam a montreali Concordia egyetemen, nosztalgiával gondolva vissza a saját felejthetetlen főiskolás éveimre. — Lát-e magyar filmeket? — Mindent megnézek, amit lehet. Örülök annak, hogy milyen magas a művészi színvonaluk. Ha afelől faggat: mi tetszett a legjobban, elmondhatom, hogy számomra Szabó István filmjei jelentik a legtöbbet, de ez természetes is. S bár nincs általános képem, mégis megkockáztatnék egy megjegyzést. Engem csak az zavar, hogy az alkotók mennyire komolyan veszik saját magukat. Talán — ne haragudjanak rám — a közönséget kellene kicsit jobban tisztelni, figyelembe venni, annak biztosan jobban örülnének. Ez nem venne el semmit a művészi értékből! —- Milyen a kapcsolata Magyarországgal? — Nagyon szűk. Talán azért, mert úgy gondolom, teljes emberként kell átélnem az itteni problémákat. Bár nem olvasok magyar könyveket, Radnóti és József Attila mindig velem van, és persze Bartók muzsikája is. Amikor 1965-ben itt Kanadában letelepedtem, teljesen új életet kellett kezdenem. Nosztalgia nélkül. Függetlenül mindenféle értelmezéstől. Szerintem ha a világ nem volna felosztva országokra, nemzetekre, ideológiákra, vallásokra, akkor az ilyen elhatározásoknak nem lenne ekkora a súlya ... Zavart csend. Vámos Tamás Montrealban köhög, azután mintha széttárná a karját. — Nem tudom megelégszik-e ennyivel, de ez az én életem. ÁBEL PÉTER 15
