Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-10 / 14. szám
A Fatornyok bemutatója a Várszínházban A ZILAHY-LEGENDA Hogy is vagyunk mi most egymással, magyarok, kintiek és bentiek? — kérdezi Illyés Gyula, s ha Zilahy Lajosra gondolunk, bizony zavarba kerülünk. Furcsa és különös írósors az övé, jellegzetesen huszadik századi magyar életút. Nagyszalontán született, 1891-ben, vadászpuskás és cigánybandát dirigáló ősök utódaként, alig egy „jó kőhajításnyira” Arany János házától. A háború utolsó esztendeiben tűnt fel, harctéri versekkel, novellákkal. Volt ügyvédbojtár, lósorozási elnök, végrehajtó, írt divatos dalokat, provokáló vezércikkeket, exportdrámákat. Látszatra a Horthy-rendszer minden fordulatára megírta a maga válaszát. A „Két fogoly” és a „Szibéria” szerelmi háromszögtörténetéhez a hadifogoly-romantika szolgáltat hátteret, a „Leona” a Tanácsköztársaságról alkotott úri közvéleményt tükrözi, a „Süt a nap” (1924-ben született, első kirobbanó sikere) a vitézi telkek, a kisgazdapárt propagandája, „A fehér szarvas” a szomszéd államokból menekült úri magyar középosztály beilleszkedésének tragédiája. „A szökevény” a bethleni konszolidáció regénye és még a legendássá vált „Fatornyok” című drámában sem nehéz felfedezni a Kállay-féle „kettős politika” megfontoltságát. „Jobbra és balra pillog” — mondja róla Bóka László, majd így folytatja — „Zilahy bizonyára nem kap a magyar irodalomtörténetben külön fejezetet... de egy »-Szenteljünk naponta tizenöt percet érvényesülésünknek«-szerű műben nagy fejezet illetné”. Valójában másról van szó. Zilahy egész életében hűséges maradt osztályához, s mindvégig abban a hitben élt, hogy a nemzet jövőjének kialakításában döntő történelmi szerep vár a középosztályra. Egész életében erről a történelmi szerepről írt; a középosztály pusztulása ellen küzdött. Miközben megpróbálta széttörni egy elmúlt világ délibábos, átokszerű illúzióit, nem egy művében meghirdetve a munka apoteózisát; a lerongyolódott középosztály ne az „úriember” hazug fogalmát kergesse, mint hősei: kisiparost akart faragni a nádorválasztók sarjadékaiból, de légüres térbe érkezett. Innen elszakadt, amoda nem fogadták be. Egyedül maradt, mint a feldobott kő, s mire visszahullott, már más talaj fogadta. Talán ezért is kapott bele mindenbe. Lapot szerkesztett (1934- től 1936-ig a „Magyarország”-ot, az Est-lapok délutáni napilapját, 1940-től 1944-ig saját hetilapját, a „Hid”-at, 1945-ben a „Szabadság”^) ; Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, hogy megújítsa a hazai filmgyártást, vagyonát felajánlotta a magyar királyi kincstárnak, hogy pénzét szegénysorsú, kiváló népi tehetségek nevelésére fordítsák, hiszen „a magyar faj, de elsősorban a magyar nép azokon a helyeken, ahol a sorsát intézik, ijesztően kis számban szerepel”, meghirdette az Űj Szellemi Frontot, hogy a szellemi élet friss erőit egyesítse a Gömbös-féle reformeszmékkel, írt, fordított, beleszólt minden vitába és minden divatos áramlatba ; műveit technokrácia-elmélete éppúgy áthatja, mint a fajnemesítés, a freudizmus, az amerikai New Deal (az 1932-es USA- beli új gazdaságpolitika) gondolata vagy a munkahadsereg-mozgalom, az őstehetség-vita, a doktor-ezermester mozgalom. Egyre híressebbé vált, elért mindent, amit író csak elérhetett (Kisfaludy-társasági tagság, PEN Club elnöki tiszt, Corvin-koszorú, Vojnits-díj stb.), mégis egyre többen félreértették. Gyanakodva figyelték. Nem csoda, ha sokszor ma is tanácstalanok személyével és életművével. Hiszen szédítő az életút, amit bejárt. Alakját, szellemét hitelesen megidézni szinte reménytelen. Tudja ő is, amikor Chateaubriand-ra hivatkozik: „Nem olyan vagy, amilyen vagy, hanem amilyennek én látlak.” Nevének már puszta említésére is működésbe lép egyes kritikusok reflexe: megpróbálják kiradírozni a magyar szellemi hagyatékból. Mások hamis mítoszt fonnak köréje (és a kézirathalmazok alól vélt értékeket kapirgálnak elő bizonyságul). Hegedűs Gézának mondta egyszer Bledben, egy írótalálkozón: „Amerikában engem kommunistának mondanak, ti otthon reakciósnak neveztek; hát nem tudom, melyik a nagyobb marhaság ...” Meglepő az indulat, amely végigkísérte életét. Való igaz, fél évszázadon keresztül támadták mindkét oldalról. „A tizenkettedik óra” című pacifista színdarabját Sztójay Döme tábornok, a náci megszállás miniszterelnöke tiltotta be, a „Halálos tavasz” filmváltozata ellen (Karády Katalinnal és Jávor Pállal a főszerepben) az Actio Catholica Országos Elnöksége indított hajszát, mert a film parázna jelenetétől, úgymond, „megborzadtak az egészséges győri leventék”. „A Dukay család” című regényciklusát (amelyben remek fejezetek váltakoznak összecsapott fércműrészletekkel), a jobboldali emigrációs sajtó támadta. Egy kanadai lap többek közt azt írta: 3 „Kötelességünk, hogy ezt a Zilahyt elnémítsuk!” Az Üj Szellemi Front miatt egész életében magyarázkodnia kellett („Eladta a népi írókat Gömbösnek!”), a „Fatornyok” miatt bújkált, Híd című hetilapját 1944 tavaszán betiltották. 1962-ben, a londoni Népszavában köszöntő verset írt Illyés Gyula születésnapjára. Ez a meghatóan szép és őszinte vers, amelyben „elveszett anyanyelvét” siratta, hisztérikusan felfokozott gyűlöletet váltott ki egyes emigráns magyar körökben. Szemére vetették elnöki tisztét a Magyar Szovjet Művelődési Társaságban, vezércikkét, amelyben 1945 januárjában a „Krisztus-arcú” felszabadító szovjet katonát köszöntötte, s leszögezték, ez a vers árulás, „halk kopogtatás a vasfüggönyön”. Itthon már régen hazavárták. „Hazát veszteni több, mint szülőt, gyermeket, testvért” — írta fent említett verse első soraiban. A hetvenes évek elején többször járt Magyarországon, filmet tervezett Jancsó Miklóssal, rendszeresen belátogatott a Gyarmat utcai Hunnia Filmgyár műtermeibe, 1973. október 1-én beadta hazatelepedési kérelmét is, 1974 tavaszán lapokat böngészett az Országos Széchényi Könyvtár hírlapolvasójában. De a végső döntést illetően még habozott. 1974. december elsején halt meg, váratlanul, Újvidéken. „Fatornyok” című drámájának felújítását a Várszínházban, ez év tavaszán mutatták be. VINKÓ JÓZSEF A Magyarország c. lap nyomán. Képeink a Várszínház Fatornyok-előadásán készültek 1. Jelenet az előadásból 2. Balról: Rubold Ödön főiskolai hallgató, Kálmán György Szakács Eszter és Fonyó István 3. Rubold Ödön és Kálmán György FOTO: GABOR VIKTOR 20
