Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FOGFÁJÁS Vacsorázik a násznép. A kis udvarban az uborka, a bors és a vanília illata érzik. Patkó alakú hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt, százhúszan. Az első pohárköszöntőt az országgyűlési képviselő mondja. Utána az éneklőkanonok emelkedik szólásra. Lila övvel a hasán, kezében pezsgőspohárral, az élet igazi mélységéről, a szenvedésről beszél. Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek szavára, hogy leteszik a kést-villát. Ekkor fájdul meg a vőlegény foga. Tudja is, hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely — különösen időváltozáskor — rakoncátlankodni szokott. Már többször gondolt rá, hogy tömetni kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön — meglepetésszerűen, mint roham —, bele is sápad. Lehajtja fejét. Nyelvét próbálja fogán tartani, de mindhiába, se lát, se hall. A kanonok még mindig a legszebb körmondatokat keríti. A vőlegény felé mosolyog, s a vőlegény is igyekszik viszszamosolyogni rá. Bámulja a vendégeket, kiket egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat, a piros és sárga borok közt, a ponyvát fönn a friss lombokat és a nemzetiszín zászlócskákat. 1 2 Vacsora után kiszalad a sátorból az ecetfák közé. Szeretne felbőgni a csillagos nyári égre, úgy szenved. Mire visszatér, arca krétafehér, homloka verejtékes. Elhatározza, hogy úri hidegséggel uralkodik magán. Leül menyasszonya mellé. Egy árva szót se szól. Aztán odasúgja menyasszonyának, megmondja, hogy nem bírja tovább. 3 Mennek a leányszobába, ahova nem hallatszik a cigánymuzsika, s a lakodalmas lárma. Itt minden csupa pillangó és csipke, csupa ibrik és selyemfestés, csupa illat, aranypiros táncrend, csiricsáré. Az asztal döcög, az ágy keskeny, a dívány szűk, a szék kicsiny. Aki megmozdul ebben a babaszobában, az biztosan összetör valamit. » A bútorok a vidéki költészet őrületét lehelik. Egy bronz házinyúl gyomrában keltőóra ketyeg, a kefék hátán tükrök, az éjjeliszekrényen két siró angyal. Mind a ketten leülnek zavartan. 4 Tulajdonképpen alig ismerik még egymást. Télen találkoztak először, egy bálon, a farsangot áttáncolták, néhányszor együtt mentek társaságba, a lány párszor éjjeli zenét, virágot kapott, jegyajándékul pedig a gyémántgyűrűt. T etszett neki a vőlegénye csikós selyem gallérvédője meg az aranyórája, melyet csuklóján viselt, karkötővel. \ menyasszony pedig szép volt, mint egy bábu. Most keble viaszsárga, és füle — mint kot rubin láng — lobog a türelmetlen ábrándoktól. 5 Szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után, és mindjárt szenvedniük kell. Künn gomolyog a tánc. A vőlegény könynyedén összehajtott, friss zsebkendőt tart az arcához. Másképpen képzelték mind a ketten. Hiszen ők szívesen szenvednének. Főképp lelki okok miatt, mint a regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfüzek alatt. Erre azonban nem voltak elkészülve. — Fáj? — kérdezi a menyasszony. A vőlegény nem felel, csak szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy fájdalma lefestésére minden emberi szó gyarló. — Annyira? Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljenek róla. — Nem múlik? — faggatja a menyasszony. A vőlegény egész testével tiltakozik. Egy korty rumot vesz fogára. Az se segít. Csák archúsát marja véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtózkodni az aranybársony babaszéken, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőr karszéket, melyben délutánonként az ipa szokott szundikálni. Abba süpped bele, lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt is, melyre aratólányok, búzavirágok vannak hímezve, s a csupasz asztalra ráteszik a rumot és poharat. Fejét a bőr karosszék támláján nyugtatja, bandzsít a lámpára, zsong a bal arca, lüktet és viszket a gyulladt ínye. Néha pár pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása, kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az alattomos szünet után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan tekergőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly. 6 A menyasszony izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára, könyökig felgyürlkőzik, s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszóket állít a bőr karosszék elé, ezekre helyezi a mosdótálat és a kék mázas kancsót. A vőlegény öblögeti fogát. Eleinte szája elé tartja kezét. Később már nem is tartja oda. Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át fejét. Semmit sem ér. A fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd fogában, szaporán és tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan. Nincs többé maradása. Összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikéri magának, így nem tud szenvedni, továbbmegy, és mint tébolyult házizsarnok folytatja sétáját, egyedül, a fájdalmával. 7 Erre a menyasszony sértődötten leül a díványra, szárítja könnyeit, első könnyeit. De a vőlegény is sír. Potyognak a könnyei a fájdalomból. Fél négy felé eszébe jut, meg kellene próbálni a meleget. Sót melegíttet a konyhában, ahol már a hajnali fánkot sütik a vendégéknek. A menyasszony tűt, cérnát, ollót hoz. Varrja a lámpa alatt a kis zsákocskát, melybe a meleg sót teszik. Elharapja a cérnát, öltöget, mint az asszonyok, akik pólyát varrnak. 8 A leányszoba üvegajtaja egész éjjel egyenletesen világít le az udvarra, csöndes, rózsaszínű fénnyel. Gyakran föl-fölnéztek a mulatók. Az anyák bámulják a puha ködben mozgó árnyékalakokat, s az örökre elmúlt fiatalságukat idézik, a boldogságra gondolnak meghatottam s öreg szemük héja nedves. A két násznagy kövéren, zömökén ül egymással szemben. Nehéz ivóik, kemény magyarok, elázottan hallgatnak. 1849-ről beszélgetnék, arról, hogy áruló-e Görgey, vagy sem. Aztán az ajtóra mosolyognak mindnyájan, hogy fiatalság bolondság. 9 öt órakor a leányszobában is dereng. Hamuszín fény surran az öreg családi bőr karszékre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a mosdótálra, a bádogkancsóra, s a vizes törülközőre, mely a szoba közepén hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcsöppek mellett egy gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy szinte rá se ismer reggel, de minden rendetlenség ellenére is úgy veszi, hogy így kényelmesebb. Mikor a nap a júliusi lombok közt fölbukkan, már indulnak a fogorvoshoz fogat húzatni. Kilépnek a vad verőfénybe. A menyasszony arca kék. A vőlegény arca zöld, s bal szeme bedagadt, oly pirinyó, mint egy sündisznóé. Meg se csókolták egymást, de már házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár óra alatt. Cipelik magukkal a kis sózsákot is, melynek hasznos, gyógyító hatását fölismerték, ez kíséri első útjukra, mint valami, mely a szenvedések éjszakáján született meg. Nincsenek többé egyedül. Vidéki bérkocsi várakozik reájuk, két beteg gebével. Arra szállnak fel, rang szerint. 10 Előbb a férfi, aki szenvéö, összetörve s elhasználtam a kenyérkereső, az úr. Utána pedig az asszony, a szolgálóleány, a cseléd. (A SZERZŐ ÉLETRAJZA A 18. OLDALON) 29
