Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
ind Nagy merészség kell ahhoz, hogy késő őszszel nyissanak meg egy szabadtéri múzeumot! — gondoltam, olvasván annak idején a hírt, hogy október 18-án avatják föl a szentendrei skanzen új részlegét, a kisalföldi tájegységet. Ilyenkor már komor-barátságtalan az időjárás; ki fogja megkockáztatni az utat, a fagyosikodást, esetleg a megfázást, hogy néhány öreg parasztházat megnézzen?! Nagy merészség kellett hozzá? Tévedtem. Akkor, ősszel, már kora reggel tízezrek igyekeztek — autóval, busszal vagy gyalogszerrel — a szabadtéri múzeum felé, hogy le ne maradjanak valahogyan a nagy látványosságról. A szentendrei HÉV-pályaudvarról induló autóbuszok éppen ezért — akadályoztatva a tömegtől és az úttest két oldalán több kilométer hosszan parkoló gépkocsiktól — kénytelenek voltak leállni vagy 'két-három kilométerre a skanzentől, ott öntötték ki magukból az utasokat, és fordultak vissza az újabb és újabb százakért, ezrekért. * Szenzációnak számított tehát, méghozzá nemcsak helyi szenzációnak, a szentendrei szabadtéri múzeum új részlegének a megnyitása. És most, hogy végre-valahára kitavaszodott, s újra megnyílt a skanzen, ismét özönleni kezdtek a látogatók. Sokan közülük a Rába- és Szigetközből, a Mosoni-síkságról, a Sukoró-hegység tövéből — tehát Győr-Sopron környékéről — indultak, ahonnan ezeket a házakat ideköltöztették, ahol a porták berendezését — a bútorokat, edényeket, lámpákat, pármaciháfcat, szentképeket, munkaeszközöket — vásárolták, összeszedték. Szenzációnak számított Megyesi Miklósnak és családjának is ez a skanzen, pedig ők nemrégiben még lakták azt a házat, amelyet a múzeum vásárolt meg (kerek 75 000 forintért), és épített föl, rendezett be itt újra, eredeti alapjától vagy 150—200 kilométernyire. A házaspár és a három lány csak nézték egykori házukat. Bámulták, gyönyörködtek benne. — Minden ugyanolyan, mint eredetileg volt — állapította meg nem titkolt meghatottsággal az asszony. (Képünkön.) — No, nem egészen — igyekezett tárgyilagos maradni a férje, már csak az elérzékenyülést leplezendő is. — Amikor mi laktuk, a veranda helyén egy nagy szoba volt, az ajtók is szürkék voltak, nem pedig barnák. És neki van igaza, mert a múzeológusok egy korábbi állapot szerint építették föl újra a házat. Ilyen lehetett a porta 1874-ben, amikor — egy gerendába vésett évszám tanúsága szerint — Megyesi Miklós ősei a rábaközi Bogyoszlón felhúzták a falait. A megnyitón — és bizonyos jeles napokon manapság is — a berendezést is használatba vették-veszik. Ló kerül a mosonszentmiklósi tiprómalomba, szőlő a győri Káptalan présébe, tüzes csillagokat szikráztat a kovács a szilsárkányi patkolóműhelyben. Időnként perecet készítenek Megyesiék egykori perecverő padján is. — Fiatal menyecske voltam, amikor ebbe a házba kerültem, és ilyen pereoet meg kea skanzen nyeret utoljára akkor sütöttem, amikor a legkisebb leányommal voltam terhes — emlékezik Megyesiné csöndesen. — Nyitott kéménynél forraltam akkoriban a tejet, csak úgy hullottak reám a koromcsomók. És látja, mégis könnybe lábad a szemön, hogy a vén házat újra láthatom ... Sajnálom, hogy elmúltak azok az esztendők, meg örülök is, hogy ennyi ember megcsodálja ezt az öreg házat, hogy ennyire tetszik mindenkinek! * Nem nagy ez az ősszel megnyílt új részleg : négy porta, a hozzátartozó gazdasági épületekkel, meg néhány műhely. De súlyos milliókba került mindezt megvásárolni, idetelepíteni, újra fölépíteni. Sokba került még akkor is, ha — ahogyan a táj részi eg múzeológus „gazdája” elmondja — nem jött el úgy teherautó Bogyoszlóról, Rábatamásiról vagy máshonnan, hogy ne lett volna rakományában jóval több tárgy, mint amennyi a „kiadás” rovatban szerepelt. „Ezt vigyék csak úgy, ajándékba!” — mondták az emberek egy-egy csuporra, mángorlóra, székre, párnára mutatva, tudván, hogy múzeumba kerül a holmi. És amit eladtak, annak az árát sem tartották megfizethetetlenül sokra, pedig nem egyről tudták: egyedülálló darab, megfizethetetlen ritkaság. De nézzük csak: valóban nem nagy ez a részleg? A porták maguk: egy teljes utcasor! És mennyi a látnivaló! Itt egy 1841-ből való monogramos kovácsoltvas ajtó gyönyörködteti a szemet, ott az Űjkérről áttelepített harangláb, amott a Csepregről hozott tizennyolcadik századból való Nepomuki Szent János. És ugyan ki gondolná, hogy a manapság oly divatos és nem kevésbé praktikus fölnyitható-lecsükható bútorok egyik őspéldánya éppen egy jánossomorjai porta középfolyosóján, a kapubolt alatt lelhető föl?! Aztán van itt egy ház Harkáról, amely a Sopron-vidéki német nemzetiség jellegzetes építkezési módját-stílusát mutatja be. Padlástere — ez kívülről is látszik a sók apró padlásbejáróról — a tűzvédelem miatt többszörösen megosztott, s ugyancsak a tűzvédelem okán, homlokzatán helyet kapott egy kicsiny Szent Flórián is. Benn, a szobában pedig megcsodálható az eredeti „Himplet”, azaz a mennyezetes ágy; fölötte szentképek és színes-díszes porcelánbögrék sorakoznak, ahogyan valaha a valóságban. És ha mindezt már láttuk, akkor hátravannak még a műhelyek, a pajták, a kocsiszínek, amelyeken ugyancsak van mit bámulni. * A szentendrei szabadtéri múzeum kisalföldi együttese azonban még korántsem befejezett mai állapotában. A műemlék utcácska tovább növekszik majd, lassan a másik oldala is beépül. Az építőanyag, a sokat élt és utazott gerendák, ajtók, bútorok és egyéb felszerelések nagyrészt a skanzen területén várják, hogy ismét házzá, színné, istállóvá ácsolják, és korhűen berendezzék hozzáértő, gondos kezek. — ami 17
