Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
dik, egyre inkább saját fajtája, az elszegényedő-elzüllő dzsentri ellen fordul. A századelőn írt nagyregényei — A különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város — már gyakran szatirikus erővel mutatják be a hajdan erős magyar — a magyar nemes — romlását, társadalmunk polgárosodásának eszményi alakjait és fonákjait. Virult a romantika a színpadon 7 H 1 _M 1 b m Bfc By b TT ~ rí I ír ■? Bt It i Ir» f rk A KÄ 1 A Wll Bt Hí Ili 1 IvCf —*Jr — | HUH r .i^| JUT'- (t | RTT « T > fB u I Bwj_ j£1 1 |tBj i k W* ^ j f 'i _______- r —jjr- f 1. A Magyar Tudományos Akadémia épülete, 1862-65 2. Erkel Ferenc 3. Blaha Lujza 4. Liszt 1873- ban, pályája 50. évfordulójának ünnepén 5. Mikszáth Kálmán 6. Jászai Mari 7. Az Operaház FOTO: DOBOS LAJOS 8. Munkácsy Mihály: Siralomház SZVOBODA FERENC REPRODUKCIÓI is. Nemcsak a Nemzetiben, drámai hangvétellel, hanem a népszínházban is, a népszínmű kedvelt műfajában. A népélet rokonszenvező bemutatása már a kezdeményezők, Szigligeti Ede és Szigeti József kései műveiben — A cigány, A lelenc, illetve az A vén obsitos és fia, A huszár — a romantikus népi idill felé hajlik. Az 1870-es években a népszínmű a paraszti polgárosodás megrekedését valaminő látványos műnépiességben elsimító, táncos-dalos paraszti „musical”-lé válik. Annyi érdeme azért volt, hogy benne tűnt fel a „nemzet csalogánya”, Blaha Lujza, aki hírben-fényben vetekedett a nemzet tragikájával, Jászai Marival és Márkus Emíliával. Madarász Viktor, Székely Bertalan, Than Mór, Benczúr Gyula jeles történelmi tablói három évtizeden át nagy festői erővel ébresztették a történelmi múlt iránti hazafias rajongást, de a romantika vonzereje lassacskán a festészetben is hamvadni kezdett. Nem véletlen, hogy a kiegyezés utáni kor kedvelt nagy festője a naturalista eszközöket használó Munkácsy Mihály lett, aki népi zsánerképein — Siralomház, Tépéscsinálók — vallásos és történelmi tablóin — Krisztus Pilátus előtt, Milton — megragadó, realisztikus elemeket villantott fel. Kései munkáiban — A magyarok bejövetele, Ecce Homo — a fölényes festői tudás nem rejti már el a késő romantika üres színpadiasságát. A századvég valóban modern festője az akkortájt alig ismert Szinyei Merse Pál, aki nagy képein — Majális, A csalogány, — a francia impresszionizmus mestereivel szinte egyidőben fedezte fel a levegőt, a fényt, a színek látomását. Zenekultúránk szerencséje, hogy még élt és alkotott a kor nagy géniusza, Liszt Ferenc. Magyar rapszódiái, magyar arcképei és a Csárdások világszerte ismertté tették a magyar dallamot és előremutattak a népi dalkincs műzenei feldolgozására. Alkotott még a kor kezdetén Erkel Ferenc is, de új operái — a Dózsa György és a Brankovics György — nem váltak népszerűvé. A századvégen a zenei élet stagnált, nehezen tudott kijutni a nyugatias zenei műveltség és a „magyaros” műdalos nótázás hamis dilemmájából. A 19. század utolsó harmadának művelődési képe egyenetlen. A tömegművelődés jelentős eredményei, a kulturális intézmények kiépülése ellenére, sok területen a pangás és a hanyatlás jeleit mutatja. Igaz, az előző korban indult kimagasló tehetségek. Jókai, Erkel, Munkácsy és kiváltképp Liszt magas művészi színvonalat honosítottak meg és tartottak fenn, de a kultúrát hordozó osztály, az egykori birtokos nemesség — és vele együtt a nemzeti romantika — lehanyatlott. A romantika csillogása az alkonyi nap visszfénye volt. Nagyvárossá nőtt Budapest, felnőtt a polgársága, az európai látókörű értelmisége, a munkássága. őket már nem elégítette ki a történelmi palástba öltözött nemesség elavult ízlése, kiürült kultúrája. Ahogyan a századelő nagy robbantója, Ady mondta: „Minden: változásért és újért kiált itt.” HANÁK PÉTER 15
