Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 10. szám
GALGÓCZI ERZSÉBET MAMA ÖLTÖZIK A postavonat szikrázó zakatolása, vadgalamb-búgás az ablak előtt, utcai villanyfény hintája a falakon, vérként áramló öröm a fejben, a bordák alatt, a hastájékon — valaha a szerelem született ott — az öregasszony arra ébred, hogy él. Már kétszer az orvos injekciója támasztotta föl fényes délelőtt: tiszta hálóing, személyi igazolvány, szappan, evőeszköz, szemüveg, mentők, kórház — istenem, csak többet ne! Elbocsájtáskor azt mondták, ha nehéz is, mozogjon sokat, erőltesse, mert a hetvenhét évesnek halála az ágy, ha többet van benne, mint lábon. Este hét óta feküdt az ágyon — s nem fordítva —, mégis őt gyűrte össze az ágy. Bot a keze, derekában rozsdás csigolyák, a visszerek csatornáin akadozik a vér. Húzza az ágy, nem eresztené, lebegtetné az idők végeztéig. Mintha tömött búzászsákot hengergetne odább, az olvasólámpáig való félfordulat olyan. A tej üveg f ényben m egszületik a szobasarok: cserépkályha, ruhásszekrény (félig takar egy ajtót, mely a szomszéd szobába vezetett), bordó szőnyeg az ágy előtt, a szőnyegen zsámoly és a lábbeli. Az éjjeliszekrényen kicsi fénykaréj alatt könyv, benne szemüveg, mellette lantlábú mahagóni állóóra, nyolc naponként felhúzandó; üvege nincs, mindegy, mit mutat, neki elég, hogy éjjel háromkor megy a postavonat, ahhoz igazítja. Mérnök lánya hozta aranylakodalmukra — reggelente erről jut eszébe az ura. Már nem boszszantja, mint éltében és nem is hiányzik, mint holta után egy-két évig a szomszéd ágybéli hortyogás, krákogás, harákolás, hurutos torokreszelés és nyomban utána a gyufasercegés, az első szivar bűze. Hét évvel volt idősebb az ura. Nem akarja számolni az éveket, de a halál napján született, reggeltől estig itt ugrándozó unokája emlékezteti: eddig hat évvel élte túl az elhunytat. Kezével ülő helyzetbe egyensúlyozza magát, dagadt lábát kihúzza vastag dunyhája alól, lelógatja és megpróbálja közelebb piszkálni a zsámolyt, de csak nagyujjával érintheti. Kikotorja fogsorát a párna alól, meggyérült kontyából kiveszi a körfésűt, elegyengeti feje tetején az átlátszó kócot. (Második agyvérzése után menyét szólította: A fogam ... ? A gyerekek ... ? A pénzem ... ?) Este fürdött, a tiszta hálóingben, tiszta bőrében majdnem jól érzi magát, csak ne volna nehéz, mint a sár. Háromszáz búcsújáró közt a legfiatalabbként zarándokolt Máriacellbe tizenhét évesen. Aranyhímzésű, nagy rojtú, villogó fényű zászlók és feszület alatt meneteltek mezítláb, zsolozsmák hullámzottak végig a hosszú meneten, áradtak a júniusi mezőkre, nem ugyanabban a ritmusban kígyózott az ének, ahogyan a kántor jelezte, még a szöveg is megmásult, nem is a szöveg vagy a dallam segítette az áhítatot, hanem a magafeledkezés gyönyöre, az éneklésé, a nagy létszámú sokaságban. A processziót záró szekereken elemózsiás bátyúk, nyomorékok, nyavalyatörősök, öregek, fájós lábúak. A hétcsévéjű kutat ma is látja, egy délután letanyáztak ott, itták vizét, mosták lábukat. Ahol a bámészkodó falusiak csak németül beszéltek, tudni lehetett, hogy elhagyták a történelmi Magyarországot. Akkor még monarchia volt. Egy osztrák kocsmáros, meg vastag, bánatos felesége örökbe akarta fogadni a kétasszonynapi lányt, csitrit, fruskát, mezítlábas tücsköt, akit egyetlen este láttak mindössze, de talpraesettsége elbűvölte őket, amint a fájós lábú öregek fekhelyéhez térült-fordult a vacsorával. Sokszor elgondolta, amikor terhek roskasztották és egy gond éjjel hét másikat ugatott föl, miként alakul élete, ha a kocsmároséknál marad? A rémületesen magas hegy a tetején ágaskodó templomban gyermekét ölelő Istenanyából csak térdroskasztó hála, ámulat, suhogó pompájú főpásztorok, a tömjónfüstben és Hallelujában úszó templombelső káprázata, mint egy millió gyertyájú hatalmas karácsonyfa melegítette emlékezetét és mélyült kiirthatatlan vággyá, eljutni az igazi forráshoz: Jeruzsálem! A Szentföld! Centiméterenként kászálódik az ágyról, tenyerét a cserépkályhának támasztja, s megrezzenti az öröm: langyos. Ízületei roszognak, mint homokkal eltömődött fogaskerekek. A rakodó szekrényben polctól polcig ér az öszszehajtogatott tiszta ruha. Friss hálóingéhez mosott alsóneműt keres. Egy szobája és konyhája van az öregaszszonynak, a ház többi traktusát családjával a fia lakja. Háromszobásnak épült a harmincas években — legnagyobbként az utcában — de a menye szűknek, ügyetlen beosztásúnak ítélte s mihelyt megmelegedett, a fölismerhetetlenségig átalakította; ha az öregember föltámadna, nem találna haza a temetőből. Neki már fürdőszoba is kellett, meg huszonötezer forintos motor, mert a faluban nincsen csatornázás. Van vízcsap menye konyhájában, a kút mellett, a régi istállóban, ahol most szenet, fűtőolajat tárolnak és tömik a kacsákat, csak az ő konyhájába nem vezették be. Vigyen tőlem mama, ajánlotta menye, hiszen közös verandára nyílik a két helyiség. De minek? Jó őneki az udvari, vagy télen az istállói csap. Különben is, napközben egyedül van itthon és bár menye sokszor megmutatta, hol tartja a kulcsokat, ő nem vetemedik arra, hogy kinyisson egy bezárt ajtót. Mért csak az ő konyhájából maradt el a vízcsap? Persze, ha ő meghal, azzal a parányi térséggel megtoldhatják a szobájukat. Ezt csak a legnagyobb lányának panaszolta, aki hetente látogatja tömött szatyorral: bor, sült tészta, füstölt kolbász, kókuszos csokoládé, menye mégis megneszelte valahonnan s nem átallotta a szemébe hazudni: De mama, hisz maga nem engedte beszerelni, mert félt, hogy kétezer forinttal hozzá kell járulnia. A zsámolyra roskad és hosszan vesződik, míg visszerektől deformált lábát és jóltáplált, a férfibolondító övét még őrző csípőjét belegyömöszöli a kiszemelt bundanadrágba. Hátát a csempékkel melengetve a zsámolyon felejti magát: ötvenhárom éve, Máriacell óta dédelgetett álmát csak az ura halála után merte hangosan kimondani: a Szentföld! Mióta beléptek a termelőszövetkezetbe, birodalma az ablak előtti virágoskertre zsugorodott, rákapott az olvasásra: s mert tudta, hogy repes az ős-zsidók, ó-keresztények világáért, menye hordta neki a Bibliát, A zsidó háborút, Ben Hurt, Quó vadis?-t, a József és testvéreit, a Megszabadított Jeruzsálem-et, féltucat Jézus életét más-más szerzőtől, a Római katakombákat — ennyi érzelmi merénylet felszínre lökte a céllá vált rögeszmét. És mi történt? Lányai, vejei, fiai, felnőtt unokái, menyei nem döbbentek meg, nem torkollták le, nem is legyintettek: Izrael? a szomszédban van és az Ibusz mindent elintéz. Garam néni tavaly volt Japánban a fiánál, egyedül: Moszkva—Vladivosztoknak repült s mert ezt az utat már ismerte, India—Törökországon keresztül jött haza: anyanyelvén is csak a tósziget—csilizközi dialektust beszéli, mégsem érte semmi baj, csak Budapesten tévedt el: a Ferihegyi repülőtérről nem talált el a Keleti pályaudvarhoz. Mérnök lánya kísérőjéül szegődött volna, anyja húszezer forintja a takarékban fedezi az utat. De ő habozott: sírkő is kell az urának. Nemrég nyitottak új temetőt, az első sor sem telt még be az erdő felől, de legnagyobb lánya és fia, a család tekintélyének örökösei, elérték, hogy apjuk tetemének új parcellát kezdjenek. Ura most a második sor legelején, közvetlenül a ravatalozó mellett nyugszik, úgyszólván díszhelyen, akármilyen síremlék nem állhat ott. Húszezer forintját erre akarta áldozni. Most érintésközeibe került az Olajfák hegye, a Genezáret tava, a jeruzsálami templom, amelyben a tizenkét éves gyermek beszélgetett az írástudókkal, Szűz Mária sírja ... Sok hónapi fontolgatás, egyik javára sem tudott dönteni, mígnem döntött helyette a történelem: kitört az Izrael—Egyiptomi háború. Fia tegnap szőnyeget porszívózott, az öregasszony mezítláb csoszog az ablakhoz, és kinéz a novemberi virradat-előttbe. Tulajdonképpen csak arra kíváncsi, milyen az idő, hány bugyi, rékli, alsó- és felsőszoknya, mellény, pulóver, kiskabát, bekecs bugyolálja fázékony testét kielégítően — de fölfigyel a vadgalambok panaszos búgására. Unokái tőle tudják, hogy a vadgalambok Jézust siratják: Megölték, megölték, szegényt. Az ablak előtti daliás fenyőfa tetejéről jön a hang: nyakát hiába csavargatja, az utcai lámpa fénye sem a fészket, sem lakóit nem mutatja. Miben lehet hiányuk? Étekben semmiképp, róluk is gondoskodik morzsolt kukoricával, akár a tyúkjairól. Visszahuppan a zsámolyra, fölcibálja fekete harisnyáját, bundabéléses hosszúszárú cipőjét. Unokái megúnhatatüan foglalatossága a nagy cipő ki- és befűzése. Igyekezetükben taszigálják egymást, és úgy összegubancolják, hogy nagyobb fáradalom kibogozni, mintha hozzá sem nyúlnak. Cipőfűzője hosszabb egy álmatlan éjszakánál. Többször ellankad, s derekát nekifeszíti a csempéknek. Az olvasólámpa bevilágítja a szobát — hígulna már a kinti sötét? Az ágyak fölött két Munkácsy-nyomat: Krisztus Pilátus előtt, Krisztus az Olajfák hegyén. A háború alatt cserélte őket fel disznóért egy menekült erdélyi úriasszonytól, akinek őrnagy fia másnap az Iparcsatornába fulladt. Ideköltözése előtt a menye két kiürített szobát törtfehérre festetett, szegélycsíkok nélkül, hogy a saját holmijával rendezze be. Nászajándékát, a két műértéket visszaakasztotta a hófehér falra — ő is kapott anyósától egy Mária- és egy Krisztus-fejet, színüket a padláson eszi a nap — az új asszony még át setm öltözött, a teherautót csak félig rakták le, de már leemelte a képeket, ide hozta az ő szobájába: Ne haragudjék, mama, beleőrülnék, ha a gyerekem már a pólyából egy megkorbácsolt és egy keresztrefeszített embert bámulna. A szenvedésre, másokéra is, élég ideje lesz, ha megnő!. — S teleaggatta a falakat cifra szőttesekkel, szőnyegekkel, mázas tányérokkal, templomos metszetekkel, tarka fali naptárokkal, láncon csüngő egyiptomi királynőkkel. A könyvek közé téglaszínű szobrocskákat dugott. A cserepes kaktuszokkal és vázákkal megterhelt polcok bármikor a kisgyerekek fejére szakadhatnak. — Az öregasszony elképzelte, menye azt is megtiltja majd, hogy a gyerekekkel megcsókoltassa az égszínkék köpenyű Máriaszobrot és a szentkarácsony legendáját elmesélje. Ez elmaradt. A két gyerek mesefogyasztása a nagybélű ember étvágyához hasonlított, aki együltőre százhúsz szilvásgombócot megevett. Apjuk gyerekkorából megőrzött meséit a fiatalasszony pótolta meg a könyvekbe gyűjtött magyar, székely, csángó, bánáti, baranyai, csallóközi földolgozásokkal. 20
