Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 10. szám
Az Akadémia főtitkára TOLDY FERENC Toldy Ferenc 1805-ben született, jómódú budai német polgárcsalád gyermekeként. Neve, pontosabban névváltoztatása utal arra, hogy magyar érzelmű környezetben nőtt fel. Eredeti neve ugyanis Schedel volt. Hét-nyolc éves koráig magyarul egyáltalán nem tudott, azután is sokáig akcentussal beszélte nyelvünket. Toldy Ferencet a tudománytörténet a múlt századi magyar műveltség legfontosabb szereplői közé számítja. Élete négy-öt „korszakhatáron” ívelt át. Művelődésügyünk legkülönbözőbb áramlataival élt együtt, hol az ellenük, hol a mellettük folyó, mindenkor erőteljesen politikai színezetű küzdelmekben. Toldy és az Akadémia egy időben csaknem rokonértelmű jelentéssel bírtak: alapításától tagja, 1835-től huszonöt éven át(!) titoknoka (főtitkára) volt a Tudós Társaságnak. Toldy — mint Széchenyi — azt vallotta, hogy a tudomány anyanyelvisége, színvonalának kérdése a politikai haladás eszköze és feltétele. Miután a XIX. század elején nyelvi közeg hiányában az irodalom és a nyelvtudomány került a tudományművelés homlokterébe, Toldy Ferenc is ezekben az ágazatokban fejtette ki munkássága nagyobbik hányadát. A századelő politikai töltésű nyelvmozgalmának elindítói Révai Miklós, Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly voltak. Révai az egyetem nyelvi tanszékéről 1802-től hirdette, hogy „nem tudunk magyarul”. Nyelvtanával a helyesírás szabályozása, a nyelvtörténeti és összehasonlító módszerek alkalmazása révén egész nyelvünk fejlődésére serkentőleg hatott. Kazinczy tovább ment, az értelmiség tőle tanult nemcsak helyesen, hanem szépen is beszélni, írni. Nyelvújítása minden túlzása ellenére a magyar kultúra döntő fontosságú eseménye volt. Kettőjük vívmányainak elterjesztését pedig Kisfaludy Károly Auróra-köre vállalta. Toldy Ferenc ezeknek a mozgalmaknak az életben tartására, majd a tökéletesítésre, később pedig az eredmények meggyökereztetésére vállalkozott. És immár nemcsak az irodalom és nyelvészet, hanem egész hazai tudományosságunk érdekeinek védelmében. Már egyetemi évei alatt bejáratos volt a költő Virág Benedekhez, a történész Horváth Istvánhoz. Levelezett a „széphalmi vezérrel”, Kazinczyval, személyes ismeretségbe került Kisfaludy Károllyal, Vitkoviccsal, Döbrenteivel. Bajza tanulótársa volt, akivel együtt rajongva olvasták Révai tudós műveit. Az Akadémiára kerülve Toldynak oroszlánrésze volt abban, hogy nyelvtudományunk a Révai által kijelölt úton indult el, magáévá téve és országos normává emelve a helyesírás Révai által javasolt szabályrendszerét. Révai hatása nyomán kezd a régi nyelvemlékek feltárásához is. 23 éves sincs, amikor „Költői régiségek” címen kéziratos verseket publikál. Ettől kezdve negyedszázadon át magas színvonalon foglalkozik nyelvemlékek kutatásával, közreadásával és értelmezésükkel, ő szerkesztette Vörösmartyval az Akadémia német—magyar és magyar—német szótárt, amely a megújított magyar nyelv legelső szótára volt. További szótárirodalmi vállalkozásai közül kiemelkedik a Bugát Pállal közösen készített orvosi szótár, majd a tudományos „műszótár”. A tudományos szakkifejezések magyarítása a tudományművelés létfontosságú feladata volt. A híres Vörösmarty—Bajza—Toldy „triumvirátus” beltagjaként az Auróra hasábjain „terelgette” kultúránkat a magasabb szintekhez elvezető ösvényekre. Toldy maga is kísérletezett szépprózával, költészettel, de önnön korlátaiba ütközve, idejében felhagyott ezzel, és inkább kritikai, esztétikai írások kerültek ki keze alól. Különösen Vörösmarty nyelvi és poétikai teljesítménye nyűgözte le. Magyar és német folyóiratokban lelkesen ismertette barátja művészetét, fordíttatott verseiből is. Vörösmarty halála után költészetünkben erős hanyatlást látott — ennek írásaiban hangot is adott. Így „érdemelte ki” a „konzervatív” irodalompolitikus, a „haladásra képtelen” tudománypolitikus címkéit. Tény, hogy még Petőfit és Aranyt is Vörösmarty epigonjainak nevezte. Költészeti kézikönyvének utolsó kiadásában — újraolvasván a régi és az új költőket, írókat — mégis lelkesülten fedezi fel a kétségtelen haladás vonulatait, a fejlődés jól érzékelhető lépcsőfokait. Szubjektivizmusát készséggel levetkezve, az új kiadás előszavában Petőfit és Aranyt is teljesítményüknek megfelelő megvilágításba helyezi. Toldy mindenekelőtt irodalmár, mégis a magyar tudományos közélet egésze tekintett rá vezérként. Az 1825-ben megszülető Akadémia még a „költészet, a nyelv akadémiája”. Éppen Toldy aprólékos és szívós munkája kellett ahhoz, hogy az alapítók eszmei örökségét „megszüntetve-megőrizve”, kinyissa a „nyelvakadémia” nehezen és csikordulva forduló kapuit a tudományok „egyeteme” előtt is. Arra törekedett, hogy magyar nyelven — és közérthető stílusban — minden tudományszaknak legyen világszínvonalú kézikönyve. Maga Toldy járt elöl a példával. Bugát Pállal már 1828-ban megindította az Orvosi tárt, majd a Tudománytárt. Ezek a rendszeres megjelenés igényével fellépő magyar tudományos szaksajtó első olyan jelentkezései, amelyek — hála Toldy szervezőkészségének — nem voltak halva született vállalkozások. 1837-ben Bajzával és Vörösmartyval megalapította az „Athenaeumot”. Volt „saját” orgánuma is: a „Figyelmezőt” egyedül szerkesztette. A hazai és külföldi tudományoskulturális élet első magyar tallózó-recenzáló folyóirata tehát Toldy nevéhez fűződik. És fáradhatatlan működése nyomán lassan az Akadémián, majd az egész országban átalakult a tudomány, a tudósok és a „széles” közvélemény közötti bonyolult viszonyrendszer. Divatba jött a felolvasás, és az előadást követő eszmecsere, a nyilvános tudományos vita. A szakemberek kezdték figyelni egymás eredményeit, és az Akadémián közös otthonra és fórumra találtak. Maga Toldy személyesen és fáradhatatlanul küldözgette a meghívókat. Nagyobb vállalkozásokhoz — kiterjedt kapcsolatai révén — mecénásokat kutatott fel. Az ő indítványára 1847-ben Magyarországon is megkezdődött a szervezett régészeti kutatómunka, az első eredményeket közlő kötetet is maga Toldy szerkesztette. Sürgetésére — és szintén az ő szerkesztésében — kiadták a „Magyar történelmi tár” füzeteit. Nagy szerepet játszott az Akadémia saját, tőkés jellegű vállalkozása, a Könyvkiadó Vállalat (a mai Akadémiai Kiadó jogelődje) megszervezésében is. Segítette és támogatta az Akadémiával szinte ikertestvérként együttélő Kisfaludy Társaságot, melynek szintén alapító tagja volt. A Kisfaludy Társaság kiadványát is ő gondozta. Megtaláljuk őt az orvosi, természettudományi és történeti tudományokat tömörítő tudóstársaságokban is. Ezekben is alapító és irányító szerepkört töltött be. A forradalom után a betiltott társaságok tagjai Toldy lakásán titokban gyülekeztek, és a nehéz sajtóviszonyok között Toldy „Űj Magyar Múzeuma” hasábjain találtak maguknak és tudományos kérdések megvitatásának alkalmas fórumot. Minden jelesebb költőt, írót — mint Gyulai Pál mondta — „testvérnek, rokonnak érzett”. Kötelességének, lelkiismereti parancsnak tekintette az elhunyt irodalmárokról való méltó megemlékezést, a hátramaradt családtagokról való gondoskodást, ö vezette be az évfordulós ünnepi tudományos ülések gyakorlatát. Elfeledett írókat, tudósokat adott vissza a nemzeti közgondolkodásnak. Példátlan aktivitását mutatja, hogy élete során szinte minden fontosabb író, költő életműkiadását az ő gondozásában kapta kézhez a magyar olvasó. Óriási anyagot gyűjtött irodalomtörténeti nagymonográfiája számára, de idejéből csak tényleges felkészültségét, felkutatott forrásai mennyiségét alig tükröző, vázlatos munkára tellett. Ez a produkciója is elegendő jogalap azonban arra, hogv őt tartsuk „a magyar irodalomtörténetírás atyjának”. Amikor 1875-ben meghalt, a magyar tudományos világ legjobbjainak torokszorító hiányérzete támadt. Számba véve életművét, ellenségeinek is meg kellett állapítaniuk, hogy még apró elvtelenségei is elvhűségét, a magyar tudomány iránti önfeláldozó elkötelezettségét bizonyítják. Élete utolsó hónapjait pályakezdéséhez útravalót adó nagy mestereinek, Kazinczynak, Révainak szentelte. 70 évesen — életében először — akadémiai pályaművet készült írni a nyelvújításról. A halál így, tollal a kezében, íróasztalánál érte az egykor mindenható második akadémiai főtitkárt. Nemcsak a tudományos gondolkodás iránti igény felkeltését, hanem e „palánta” erős fiatal fává nevelését is neki köszönhetjük. Sz. Gy. 10
