Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
azzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektívből álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére.” — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elállták a Hét liter nevű, hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. »Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!« — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebújban tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki . ..” Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhány an az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — »Ez a lány sírba visz engem« — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — »Egyszer úgyis belevágom a bicskát!« — hördül fel mellette az apából az alkohol. Mint hallucináció zendül sorra a fülembe: „Igazolja magát!” „Agyag Pál.” „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában?” „Egy esztendeje.” „Lesz az kettő is. Miből él?” „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad.” „No, álljon be a sorba.” „De kérem, én nem csináltam semmit.” Ekkor valaki közbebődül: „Ne pofázz, az anyád keserves ...” — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt. — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronzsárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát, fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronzsárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a fel-Nagy Lajos (1883-1954) A Duna bal partján fekvő Apostag község határához tartozó Tabáni-telek egyik vályogfalú, nádfödeles cselédházában született - házasságon kívül. Anyja, Nagy Júlia, cselédlány volt egy pesti családnál, apja, egy korán elhalt esperes fia, feléje se nézett, soha életében nem találkozott vele. Hatéves korában anyja magához vette, s Pesten járt iskolába. Kitűnő tanuló volt, s daliás alkatú sportoló, akiben a rendkívüli testi erő már a kamaszkortól kezdve szenvedéseket okozó, neuraszténiás idegrendszerrel párosult. Jogi egyetemre járt, közben alkalmi munkákból élt; dolgozott ügyvédi irodában, magántanítványokat vállalt, s többek között a dúsgazdag Jankovich-Bésán család szlavóniai birtokán is nevelősködött. Gorkij novelláinak a hatására alakította ki azt a művészi meggyőződését, amely élete végéig anynyi összeütközésbe sodorta, hogy nem szépet, hanem jót akarjon írni, rögeszmés igazmondóként „csúnyán” kimondva az igazat. Fütyült a szokványos olvasói igényekre, ami nemcsak a polgári olvasóközönségtől távolította el, hanem a Nyugat szerkesztőjétől is. A szociáldemokrácia napilapja, a Népszava is idegenkedett írásaitól, mert az akkoriban kötelező, érzelmes nyomorirodalommal ellentétben Nagy Lajos „nem hatódott meg a szegénység láttán - ahogy Illyés Gyula jellemezte őt -, hanem fölháborodott... Félelmetes - köz- és önveszélyes - emberismerő volt. Nemcsak kora társadalmáról volt lesújtó véleménye, hanem kora embereiről is. A szegényekről is.” Az örökké „különvéleményen” levő, a sorsába sunyin és szolgaerkölccsel belenyugvó szegényt is kíméletlenül ostorozó íróból így lett a tízes évektől kezdve a második világháború végéig állástalan és „tábortalan szabadságharcos" (Illyés Gyula); ötvenéves koráig önálló lakással sem rendelkező, „kávéházi" író. Az írók írója, mert csak pályatársai olvasták és becsülték érdemük szerint „a tagolatlan valóságot” szinte eszköztelenül, de rendkívüli erővel megidéző írásait - ahogyan József Attila jellemezte a magyar irodalomban szinte új műfajt teremtő író-szociográfiáját, a Kiskunhalom c., 1934-ben megjelent könyvét, amely nagy hatást gyakorolt aztán a népi írók valóságfeltáró írói munkásságára. 1934-ben Illyés Gyulával együtt részt vett a szovjet írók I. kongresszusán, de útibeszámolója miatt a mozgalomban is fenntartásokkal kezelték. A háború után egyre súlyosbodó neuraszténiája mellett szervi bajok is gyötörni kezdték, s bár életkörülményei is rendeződtek, az élete alkonyán jött hivatalos elismerés már nem változtathatta meg az ő régi, évtizedeken át meggyökeresedett élesen ellenzéki beállítottságát, amelyről különben ő is érezte, hogy nem egészen alkalmas az új társadalmi valóság tárgyilagos ábrázolására, ezért saját múltjába fordulva, A lázadó ember és A menekülő ember két kötetében írta meg pályájának záródarabját, egyben a háború utáni memoárirodalom irodalomtörténeti jelentőségű művét. D. M. nyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam, és — puszta volt az út véges-végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mamuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen, a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! — Ugyan! Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronzsárkány alatt vonultak el. A bronzsárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózótermetek. A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A kabátujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, s fölöttük a szúró, kegyetlen szemek. —1 Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. 18
