Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 9. szám

BESZÉLGETÉS CZIFFRA GYÖRGGYEL KÉT BUDAPESTI HANGVERSENYE KÖZÖTT

Cziffra György első hangversenyét március 21-ére hirdették a plakátok, amelyekre kiragasztásuk napján fölkerült a szalag: „Minden jegy elkelt! A művész három nappal a koncert előtt érkezett Budapestre, erre a 72 órára azonban megközelíthetetlenné vált: telefonja néma maradt, szállodai szobája ajtaja pedig zárva mindenki számára. „A művész űr gyakorol - mondta el óránként ki tudja, hányszor az éppen szolgálatos telefonközpontos meg a portás szíveskedjék

majd 22-én ismét érdeklődni!"

Ügy is mondhatnám: prófétaként fogadták már akkor is, és ha egy vidéki városban így volt, nem lehetett másként a fővárosban sem.

— Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy igaza van. Ez tényleg nagyon érdekes. Furcsa, hogy eddig nem gondoltam erre. Tény azonban, és ez a fontos, nem pedig az én fogadtatásom, hogy a magyar művészeti élet hallatlanul gazdag múltra tekinthet vissza. így tradíciója van annak, hogy Magyarország — véleményem szerint — az európai államok között kulturális szempontból az első helyen áll, és ezt mindenki respektálja is. Különösképpen így van ez zenei, zeneművészeti vonatkozásban. Egészen bizonyos vagyok benne, bár nem élek itt, mégis, hogy a mai magyar zenekultúra méltó is marad a nagy magyar zenei tradíciókhoz. A Zeneműkiadótól a fiatal magyar zeneszerzők minden új kompozícióját megkapom, és ha csak a tíz százaléka megmarad

annak, amit alkotnak, már az csodálatos eredmény lesz. De nem az én generációm, hanem a következő nemzedék vagy nemzedékek ítélik majd meg ezeknek a műveknek a maradandóságát.

Cziffra György az ifjú előadóművészek munkásságát is figyelemmel kíséri — és nemcsak a magyarokét. írtunk már róla: Madame Cziffra felkutatott és megvásárolt egy francia kisvárosban, Senlisban egy ősöreg gótikus templomot, romosat, amelyet már rég fészerként, majd garázsként használtak. Az épületet helyreállíttatták, berendezték koncertteremnek, amelyben nyolcszáz főnyi közönség előtt játszhatnak a tehetséges fiatalok. Ez a Fondation Cziffra, a Cziffra-alapítvány, a hangversenyterem pedig az Auditorium Franz Liszt.

— Itt van, tessék, az április harmadikétól június huszonhatodikéig tartó műsorfüzet: tizenkét koncertet szerveztünk ebben az időszakban a kezdő tehetségeknek. A legtöbbjük persze, francia. De látja, itt, tizenkettediknek, június 26-án, délután négy órakor „Perspective du piano Hongrois” — címmel egy magyar főiskolai hallgatónak, Kassai Istvánnak lesz szólóestje. Van egy fiatal festőművészünk, Kürthy Hanna, akit a Magyar Hírek olvasói még csodagyerek korából jól ismernek, s aki azóta felnőtt, és egy francia fiúhoz ment feleségül, méghozzá éppen Senlisban telepedtek le, ahol mi vagyunk. Nos, néki a párizsi Grand Palais-ban rendeztünk kiállítást, ami igen nagy dolog! Visszatérve azonban Senlisba, oktatni is szeretnénk a fiatal művészeket. Azt tervezzük, hogy az alapítvány tanácsa meghív szovjet, amerikai, olasz és magyar neves művészeket, akik kurzusokat vezetnének. Én többek között, magyar részről, Kocsis Zoltánra, erre a valóban csodálatos tehetségű fiatal pianistára gondoltam, hogy a zongora mesterkurzust vezethetné. A hegedűs kurzust Kovács Dénes professzor adhatná, a csellószakot pedig a fiatal Perényi vállalhatná.

Furcsa — vagy talán éppen természetes? —, hogy Cziffra György a beszélgetés során viszsza-visszatér Magyarországhoz. Igaz viszont az is, hogy a honi közönség igen-igen nagy szeretettel fogadta a művészt. Nagy volt a „konkurrencia”, a Tavaszi Fesztivál tíz napja alatt, megszámláltam, pontosan 199 programot kínált a főváros, ebből 25 komoly zenei hangverseny és hét balettest volt, mégis a két Cziffra-estre elővételben elkeltek a jegyek. Vajon érezte-e a művész ezt a megbecsülést és szeretetet? És egyébként is: hogyan érezte magát újra itthon?

— Itthon? Erre egy kicsit nehéz felelni, mert én már odakinn, Franciaországban vagyok otthon. Mi már 25 éve franciák vagyunk. De hogy az érzéseim magyarok maradtak, azt egyetlen pillanatig sem tagadom, nem is lehetne letagadnom, de szükség sincs rá, hogy tagadjam. A feleségem nem magyar születésű, egyiptomi, aki Itáliában látta meg a napvilágot, de ő is magyarrá vált mellettem. Azt éreztem, hogy mint visszatért hazánkfiát a közönség talán kicsit melegebben ünnepelt, mint másokat. Ami a Tavaszi Fesztivált illeti, én eddig nem juthattam el egyetlen hangversenyre sem, csak a programot olvastam, ezt viszont rendkívül jónak tartom. Nagyon színes a műsor, nagyszerűen van megkomponálva. Ezt kicsit büszkén mondom, hiszen védnöke vagyok a fesztiválnak. Amikor annak idején a véleményemet kérték, egy éjszakán át gondolkodtam magán az ideán és a részleteken, aztán rögtön másnap táviratoztam is, telefonáltam is: mindenben benne vagyok, tessék, mehet. Az az érzésem, hogy nem tettünk rossz lóra, hogy sikerült a dolog, és hogy a következő években, évtizedekben csak fejlődni fog.

— De ne csak hangversenyekről beszéljünk mindig: az az érzésem, hogy az emberek megváltoztak, hogy közelebb állnak egymáshoz, mint valaha. Azelőtt valahogyan hajlamosabbak voltak arra, hogy összemarakodjanak, ha kellett, ha nem, egymásnak ugrottak. Most ilyesmit nem láttam. Igaz, nem túl sokat jártam az utcákat, de mégis az az érzésem, hogy az emberek sokkal, de sokkal jobban megértik egymást, mint régebben. Lehet, hogy ez csiszolódás és intelligencia kérdése, de mindenesetre én ezt csodálatosnak tartom. És úgy látom, optimistábbak itt az emberek, mint voltak azelőtt. Én magam is így vagyok vele, őszintén be kell vallanom. Sokkal optimistább vagyok, mint voltam. Nem mintha most erre személy szerint túl sok okom lenne, hisz összetört bennünket a fiam tragédiája. És mégis: ha nézem az emberek tömegét — nem, nem a koncertteremben, hanem az utcán! —, mást látok, mint valamikor régen, amikor elhagytam az országot.

GARAMI LÄSZLÖ

15