Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN Három anekdota A korlátfa Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik. A községi bíró észreveszi, s így szól magában (azaz, hogy tegyük fel, mintha így szólna): — Itt könnyen bedűlhet valami részeg fuvaros lovastul, kocsistul, ezt nem veszem a lelkemre. S jelentést tesz az elkorhadt korlátfáról az útibiztosnak. Az útibiztos fölterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, ha csakugyan el van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy igenis, a korlát el van törve. Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a költségvetést, s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol keresztülmegy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén) kiadja a számvevőségnek. A számvevőség jóváhagyja a költségvetést, s újra visszaküldi a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A vármegye kitűzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre tárgyalást tűznek ki. Letárgyalás után megbízatik valamelyik vállalkozó, hogy haladéktalanul csinálja meg a korlátot. A vállalkozó magával visz a helyszínére egy hasáb fát, kifaragja, és beilleszti az elkorhadt korlát helyett. És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a korlátfa meg van csinálva, s nincsen többé vele semmi gond. Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró őkigyelme jelenti a szolgabírónak, hogy a korlátfa elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak. Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi a kollaudálásra egy emberét, aki megvizsgálja és beterjessze, ha a beillesztett fadarab megfelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy megfelel. Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését, hogy minden rendben van, s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát. Megállapítja a fizetendő összeget, és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás végett. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. A számvevőség jóváhagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az adóhivatalt. A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát, és most már folyóvá tétetik az összeg. A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenőr és pénztárnok aláírják a megbélyegzett nyugtáját és kifizetik. .. . De most már csakugyan véget ért a szerencsétlen korlátfa curriculuma — fogják önök mondani. Ohó, uraim — most jönnek a mellékkiágazásai. Az államépítészeti hivatal két megbízott embere, az egyik, aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt s a másik, aki kollaudálni járt az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és napiSzázhuszonöt éve született Mikszáth Kálmán, aki a századfordulón - a magyar prózairodalom egyik kimagasló alakjaként - irodalmi rangra emelte az anekdotát. Jókai nyomán ő hódította meg végleg a magyar elbeszélő próza számára ennek a népi művészetnek, a szóbeli hagyománynak nagy múltú válfaját. díját. Az államépítészeti hivatal fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. Vegyük a rövidebb eljárást és mondjuk, hogy a számvevőség helybenhagyja és visszatérjeszti a minisztériumhoz. A mintisztérium leküldi a megyéhez és értesíti az adóhivatalt. A vármegyei értesíti az államépítészeti hivatalt, az a költségszámlát ellenjegyző a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol a napidíjaikat kifizetik. És most valahára lekerül a napirendről a közigazgatási fórumok tömkelegében vándorló korlátfa. Csakhogy mit ér? mert noha a legrövidebb eljárást vettük, annyi idő telt ebbe bele, hogy azóta ismét elkorhadt, s ezt ismét jelenti a bíró a szolgabírónak, a szolgabíró az alispánnak, az alispán az államépítészeti hivatalnak és így tovább-tovább ... örökkön-örökké. Ámen. Kölcsön a királynak Néhol sok a fölségsértési pör, nálunk ritka. Itt legfeljebb az adó miatt adja ki mérgét az ember. De azért még adóhistória is akadt mulatságos, a „kölcsön a királynak”. A nép így nevezte el, mert a nép azonosítja az államot az államfővel. S így szebben is csengett ez az adónem. Van abban valami tetszetős, hogy a szegény ember ad kölcsönt a leghatalmasabbnak. Az ingerelte a becsei parasztokat is, mikor a tisztviselő felszólította, hogy írjanak alá őkegyelmeik mennél többet. — Hát csakugyan rászorult volna a király? — kételkedőnek a parasztok. — Ügy ám — felelte a mezőbíró. — Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megrepedt, s az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak! Ne hagyjuk a királyt! Nagy lett erre a lelkesedés Becsén, s aláírtak vagy tízezer forintot. A tisztviselő maga is megsokalta: — Talán kevesebb is elég lett volna? — Meg nem árt az, kérem! — vélekedék Dorogi uram, az öregbíró. — Elkel ám a pénz ő felségének, mert tetszik tudni, minden ilyen dolognál sok az apró kiadás, amire az ember nem számít. Tudjuk mi már azt. Denique aláírták a tízezer forintot, de nagy szemeket meresztettek, mikor aztán tavaszkor jött a rendelet, hogy fizessenek. — Nem lehet az! — felelte a bíró. — Majd eligazítjuk mi azt másképp. Az adóhivatal azonban nem késett, még keményebben sürgette meg másodszor a kölcsön befizetését. Visszaírt a bíró megint, hogy másképpen szándékoznak eligazítani az ügyet. Ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal. De biz az hovatovább még jobban nyugtalankodék, megindult tehát a becsei deputáció a székvárosba, az adóinspektorhoz. — Nos, mért nem akarnak fizetni? — formed az rájók. — Akarunk, kérem alásan. — Hol hát a pénz? — Hol vennénk mi annyi pénzt? — Minek ajánlották akkor a kölcsönt? — Hogy a felséges királynak öröme legyen! — felelte Dorogi uram, áthajítva a szűrt az egyik válláról a másikra. — Na és miképpen akarják kifizetni? — Hiszen éppen e miatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a tekintetes stajeramt. Ügy gondoltuk akkor, kérem alásan, hogy mi a tízezer forintot, ő felsége iránti tiszteletből, apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy naponta öt forint, kérem alásan . . . Az inspektor dühösen kergette ki a szegény becseieket — pedig a királynak pénznél is becsesebb hódolatot hoztak. Csodálatos metamorfózis A múlt tavasszal egy borjút vágattam otthon és egy frisling sertést ölettem. Minthogy kétfelé lakik a família, a velem született méltányosságnál fogva a két néhai állat felerészét otthon hagytam, felerészét pedig magammal hoztam Pestre. Az állomásnál megcsíp egy finánc, kibontja a két állat földi maradványait, s arcára kiül a mogorvaság. — Tudja-e kérem, hogy állatokat csak egészben szabad szállítani? — Nem tudom. — Tehát tudja meg! — Miféle bolond szabály ez? — Azért van, hogy a mészárosok ne károsodjanak. — Ügy? Értem. — De már most mi az ördögöt csináljak? — vakarta fejét a finánc. — Hát vegyük a két felet egynek — szólt a finánc kissé megkönnyebbülve — csakhogy milyen állatnak vegyük, mikor az egyik fele borjú, a másik fele sertés? — Hát vegyük az egészet borjúnak. — Nem lehet. Nem engedhetem. Mit szólna ahhoz a borjú? Egy darabig így kötekedtünk egymással, szilárdan állva mindenki a maga propozíciója mellett, miközben megkínáltam a fináncot egy jó szivarral, miközben ő ismét megkínált a dohányzacskójából szűz gálócsi dohánynyal. (De fölséges dohány volt, de nagy bánata lehetett, akitől elvette!) A sok huzavona közt megbarátkoztunk, megkérdeztem, hova való fi, ő is visszakérdezett, mire aztán odáig jöttünk a diskurzusban, hogy kár két eleven magyar embernek indulatba jönni két holt állatnak a mineműsége iránt. — Bánom is én! — szólt. — Nos, én se bánom, ön is enged, én is engedek, hogy valami dűlőre jussunk. — Tessék hát megmondani, mi legyen? — Tudja mit. Vegyük a két féloldalt egy egész báránynak. A bárány úgyis szelíd állat. Nem lesz semmi kifogása ellene. — Üsse meg a kő! Legyen hát bárány. S bejegyezte legott ebben a minőségben. . . . így lett hivatalosan a sertés és a Manci borjú ártatlan bárány a holta után. 28
