Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
Történelmünk képekben 54. mncvnR hoiiuédezredes n BnimnusPLmzon Az a megilletődött férfiú, aki 1867-ben a budai Mátyás-templomban Ferenc József fejére tette Szent István koronáját, Andrássy Gyula volt. Előkelő főúri család sarja, a sors kegyeltje. Éppen 25 éves, amikor a forradalom 1848- ban Zemplén megye élére állítja. Részt vesz a szabadságharcban, ott van Sohwechatnál, és ezredesi rangra emelkedik, amikor Kossuth diplomáciai megbízással Konstantinápolyba küldi, a Portához. Az emigráció éveit jórészt Párizsban tölti, jólétben és fényben. Az, hogy otthon 1851-ben képletesen felakasztják, csak még vonzóbbá teszi „a szép akasztott embert” az előkelő társaságokban. A karcsú, délceg főúr, a bátor harcos, lovas, sportember, a lebilincselően szellemes csevegő, a világfi, akinek érdekes sápadt arcát romantikusan zilált, hullámos sötétbarna haj és szakáll keretezte, mindenütt népszerűséget szerzett magának, előkelő, gazdag rokonsága pedig császári amnesztiát. Andrássy már 1858-ban hazatért, s az alkotmányos kísérletezgetés éveiben tevékenyen bekapcsalódott a dinasztiával való megegyezés híveként, Deák oldalán, a közéletbe. Megnyerő modorával, diplomata képességeivel elbűvölte társait, magát Deákot is, sőt a császári párt is. Nem ok nélkül ajánlotta őt a miniszterelnöki posztra Deák, aki tető alá hozván a kiegyezés épületét, meghúzódott szerényen a hátsóudvarban, mert benne látta „az isteni kegyelemtől nekünk adott providenciális államférfit”. Miben állt Andrássy „gondviselésszerű” kiválasztása ? Bizonyára rátermett politikus és diplomata volt, bár kortársai közül sokan inkább csak zseniálisnak tartották, nem zseninek, sziporkázónak, nem világítónak, aki az alapos, rendszerezett tudást és az elmélyülést többnyire ötletes improvizációval pótolta. Legfőbb előnye az volt, hogy meg tudta nyerni a Burg rideg légkörében élő uralkodópár bizalmát, rokonszenvét. Nevezhetjük gondviselésnék is azt, ami mély vonzalmat ébresztett a fiatal királynéban Kossuth egykori tisztje, a „szép ákasztott ember” iránt. Erzsébet már a königgrätzi vereség másnapján ajánlotta felséges férjének, hogy Andrássyt nevezze ki Háza külügyminiszterévé, vagy legalábbis Magyarország miniszterévé, „hiszen most arra van a legnagyobb szükség, hogy az ország megnyugtattassék”. Az új miniszterelnök jól kamatoztatta a legfelső bizalmat. Keresztülvitte az ország területi egyesítését, Erdély és a katonai határőrvidék visszacsatolását, külön magyar honvédség felállítását. Nagy vívmány volt ez húsz évvel a szabadságharc után, mégha a másodkiadás külső jelvényeiben és szellemében messze fajzott is az 1848-astól, s ha felszerelése, harcértéke meg sem közelítette a „közös”, k. u. k. hadseregét. Az Andrássy-kormány tető alá hozta a kiegyezést Horvátországgal, megszervezte a polgári közigazgatást és igazságszolgáltatást, anyagilag támogatta a vasútépítést és a gazdaságfejlesztést. Különösen jelentős törvényalkotások fűződnek a tudós és író, Eötvös József kultuszminiszter ne- j véhez. Az 1868. évi nemzetiségi törvény, ámbár elvileg leszögezte, hogy az ország honpolgárai politikai tekintetben az „egységes magyar nemzethez” tartoznak, vagyis nem ismerte el a nem magyar népek nemzeti létét és jogát az autonómiához, a kor mércéjével mérve mégis liberális alkotás volt: biztosította a nemzetiségeknek a szabad nyelvhasználatot az alsó fokú bíráskodásban, a közigazgatásban és az oktatásban, biztosította a politikai és a kulturális szervezkedés szabadságát. Az ugyanebben az évben kiadott népiskolai törvény pedig kötelezővé tette és az állam ellenőrzése alá helyezte az elemi iskolai képzést. A kormány ugyanakkor leverte a jussukért perelő parasztok mozgalmait az Alföldön, a Dunántúlon, „hűtlenségi pert” indított a Párizsi Kommün mellett tüntető munkásvezetők ellen. Feloszlatta a demokrata köröket, megregulázta a 48-as szellemű honvédegyleteket, sőt még a száműzött Kossuth dicséretét is száműzni akarta a közéletből. Liberális, de a földbirtokosok és nagypolgárok érdekeit védő rendszert segített konszolidálni — és a Habsburg-birodalmat. Az uralkodó 1871-ben, a Német Birodalom megalakulása után, a Monarchia számára kényes helyzetben Andrássyt állította a külügyek élére. Régebben ezt Andrássy németbarátságával magyarázták. A tények azonban azt vallják, hogy az 1870-es évek elején Andrássy egyáltalán nem rajongott Bismarckért. A 48-as külpolitikai hagyományt őrző magyar miniszter a fő ellenségnek Oroszországot, a fő feladatnák a cári birodalom visszaszorítását tartotta, ami távol állt Bismarck koncepciójától. Andrássy először Angliában keresett szövetségest, sikertelenül. 12
