Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
Az Akadémia főtitkárai DÖBRENTEI GÁBOR Másfél évszázada az akadémiai „Alapszabályok” a tudós testület főtitkáráról — akkori nevén, a titoknokról — szűkszavú és kevés érdemi feladatot körvonalazó paragrafust tartalmaznak. A 37. § csakis arról rendelkezik, hogy a titoknokot (és a segédjegyzőt) a rendes tagok közül hatéves mandátummal választják, a 43. § pedig csupán megemlíti a fizetést húzó tisztviselők sorában. A munkakör részletezésére egyetlen paragrafus elegendő. Ennek lényege, hogy a titoknok „a Társaság minden rendbeli gyűléseiben előterjesztői hivatalt visel, jegyzőkönyveit, levelezéseit viszi ..Az egyéb adminisztrációs teendőket illetően a segédjegyző — később: levéltárnok — működött együtt a főtitkárral, sőt a gyakorlatban a levéltámokok a főtitkár helyettesévé és társává léptek elő. Azt hihetnénk tehát, hogy a régi Akadémia főtitkárai a kor tudományos közéletében csak mellékszereplők voltak, formális munkásságuk jegyzőkönyvírásra és különböző előterjesztések megfogalmazására korlátozódott. A látszat azonban ezúttal is csal. Magyarországon a fizetésből élő tudós kategóriája a XIX. század első harmadában eleve rendkívül szűk körű. Közéjük csakis jelentős személyiségek kerülhettek. A „tudós” fogalma is meglehetősen kialakulatlan és képlékeny még: a szerveződő Akadémia egész egyszerűen nem talál elég tudóst hat osztálya, a művelni kívánt hat nagy tudományterület tagsági helyeinek betöltésére. Ha végigtekintünk az „ős-akadémikusok” névsorán, szembetűnik a sok író neve. Még a „matematikus” Bitnicz Lajos, a szombathelyi prépost is csak azért tűnhet fel a „Mathézis” osztályában, mert egyéb nyelvészeti munkái mellett, egy algebra tankönyvet is lefordított. A nyelvművelésre szánt Magyar Tudós Társaságnak az 1848—49. évi forradalom és szabadságharc előtti története a testület gyermekkorának is csak kezdeti szakasza. Ám éppen ezért játszanak nagy szerepet az időszak titoknok-főtitkárai. A köztudat az Akadémia-alapítás legnevezetesebb dátumának, 1825. november 3-át tartja: Széchenyi nagy adományának napját. Az már kevésbé ismert, hogy e nagyszerű és társadalmi mozgalmat is kiváltó tett csak a születés folyamatát gyorsította meg. Az „Alapszabályok” legfelsőbb jóváhagyására csak jóval később, 1831-ben került sor. Eszerint öszszesen 42 tagot lehetett volna meghívni, de több éves tájékozódással is csak 23 tagot találtak. Az első nagygyűlésre — a tudós testület munkája legfontosabb, egyúttal alapvető fórumának megszervezésére — csak 1831 februárjában kerülhetett sor. Az „alapítótagok” és az új tudósok immár egységes testületé a karzaton szorongó pesti közönség figyelmétől kísérve Döbrentei Gábort választotta titoknokává. Megválasztása — ahogy ez már lenni szokott —, előcsatározások eredménye, de a személyével kapcsolatos viták a beiktatás után csak fokozódtak. Döbrentei ellenfelei kétségbevonták kompetenciáját és személyének népszerűtlenné tételén buzgólkodtak. Fáradozásuk sikerrel járt, Döbrentei akadémiai "működésével kapcsolatban bizony, kevés pozitívumot jegyzett fel a szakirodalom. A „hivatalos” akadémiatörténeti kézikönyv az eseményt így minősíti: (a jelöltek közül) „... e fontos feladatra a legalkalmatlanabb került”. Ki is volt tehát, Döbrentei Gábor? Döbrentei a Veszprém megyei Nagyszöllősön született 1785-ben. A szülői házat a protestáns puritanizmus jellemezte, amely egész életére meghatározó magatartásforma lett. Tanulóéveiben Wittenberg, Jéna professzorait hallgatja. Németországban nyílott alkalma Napóleon és győzelmes serege szemrevételezésére. „Láttam őt, láttam seregeit, és magyar létemre örülnöm kellett” — irta Kazinczynak. A kor írófejedelme segítette, támogatta, ő szerzett neki nevelőtanári állást az erdélyi gróf Gyulai családnál. 17 évig nevelősködik, gyermekpedagógiai könyveit itt szerzett tapasztalatai alapján készítette el. Tudományszervező kvalitásait az „Erdélyi Múzeum” című folyóirat megindításával bizonyítja, mely Aranka György Nyelvmívelő Társasága óta először keltett széles érdeklődést a nemzeti nyelv és műveltség iránt. Az Akadémia-szervezés idején Döbrentei írói sikerei, személyes kapcsolatainak kiterjedtsége, népszerűsége, alapos és széles nyelvismerete, a nyelvújítási mozgalomban tanúsított mérséklete, nyilvánvaló vezetői erényei Döbrentei akadémiai titkári jelöltsége mellett szóltak. Szóba jöhető versenytársai közül Kazinczy már idős, Kölcseyt rendíthetetlen ellenzékisége és visszavonult életmódja tette esélytelenné, Horvát Istvánnak pedig nem voltak főúri támogatói. Döbrentei mellett — többek között— maga Széchenyi tette le voksát, így a titoknokválasztáson aratott győzelme nem is forgott komoly veszélyben. Hanem, amikor munkához látott volna, szembetalálta magát a sértett ellenfelek támadásával. Elsősorban az öreg barát és egykori mester, a csalódott Kazinczy követett el mindent, hogy a „hűtlen” Döbrentei érdemtelenségét bizonyítsa. Csatlakozott hozzá a pesti irodalmi élet három nagy vezéregyénisége, Vörösmarty, Bajza és Toldy is. Kazinczy és Döbrentei párviadalában azután a kor csaknem minden magyar írója részt vett, kevesen maradtak érdek nélküliek, még kevesebben tárgyilagosak. Az ellenfelek személyeskedésbe torkolló polémiájukról levélben egymás táborát is bőséges információkkal látták el, így a Kazinczy—Döbrentei viszály a kor irodalmi közéletének alapkérdése lett. A vita eredetére persze, rövidesen a vitázók sem emlékeztek. Döbrentei tulajdonképpen Kazinczy halála után (1831) bukott el. Vörösmartyéknak sikerült az Akadémián belül és kívül is teljesen lejáratniuk személyét, megszüntetni befolyását, és bizalmatlanságot keltettek tevékenységének értékét illetően is. Tény, hogy Döbrentei szerette eltúlozni saját szerepét: Széchenyi Hitelének sikerén felbuzdulva például, széltében-hosszában terjesztette, hogy a híres könyv stiláris javítása és átdolgozása az ő érdeme. Nem csoda, ha Széchenyi is levette róla a kezét. Ügy vélte, hogy az általános Döbrenteiellenes hangulatban helyesebb, ha ő sem ragaszkodik tovább a népszerűtlenné vált személyiséghez. Döbrentei 1835-ben vált meg akadémiai hivatalától, és ennek ő maga örült a legjobban. Nyugalomra vágyott. Tudományszervező és tudománypolitikai vágyaival felhagyott, mint írót a reformkor nagy alkotói kirekesztették maguk közül. Vörösmarty önti az utolsó cseppet a keserűség poharába „Döbrentei Gáborra” című gúnyos epigrammájában: „Ködben emelkedtél, s a köd nimbusz vala fődnek: Szállj le, verőfény van, s hajdani nimbusz oszolj!” Döbrenteit, a tehetséges és munkabíró tudóst élc-célpontul használta az irodalmi és tudományos közélet. Döbrentei persze, úgy védekezett, ahogy tudott, de minthogy okkal — ok nélkül mindenfelől támadták, egyedül maradva, vaktában vagdalkozott. Meg is sértett barátot, jóakarót, pártfogót, magára haragította egykori harcostársait is: saját helyzetét tette lehetetlenné. Csak legjobb barátja, Bölöni Farkas Sándor írta: „Nekem nincs bajom vele, mint tudóssal. Gyávaság lenne őtet elhagynom, mint annyian elhagyták. Csak erkölcsi hibát ne tapasztaljak benne — s azt soha nem tapasztaltam —, el nem fogom hagyni.” És Döbrentei szinte teljesen egyedül kezd újra dolgozni. Saját költségén adja ki 1842- ben Berzsenyi Dániel összes munkáit, s ez fél évszázadon át a legjobb Berzsenyi-kiadásnak számított. Az Akadémia megbízásából szorgalmasan járja az országot régi magyar nyelvemlékek felkutatására. Két évtizedes gyűjtőmunka eredménye a „Régi Magyar Nyelvemlékek” négy kötete. Az ilyen jellegű gyűjtőmunka úttörőjének tartjuk. 1810 és 1830 közötti tudományszervező tevékenysége, a Berzsenyi-kötet és a nagyszerű nyelvemléktár avatja őt tudománytörténetünk klasszikusává. A forradalom és szabadságharc bukása után már nem bántották, és ő sem hadakozott tovább. Megbékélt. Végrendelete tanúsítja, hogy tragikus sorsában is önzetlen és nagylelkű ember készült utolsó útjára. Nem érzett elégtételt akkor sem, amikor nagy ellenfelei, Vörösmarty, Bajza, Széchenyi — megrendült elmével — sorra elhallgattak. Az aprómunka jegyében fogant főtitkárságának emléke — minden bajának okozója — feledésbe merült. Talán jobb is így. Halálakor (1851) az Akadémia nevében az egykori ellenfél, a titoknoki székben utódja, Toldy Ferenc mondott fölötte sírbeszédet. SZ. GY. 6
