Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
RÁKOSI VIKTOR (1860-1923) EGY PÁR CIPŐ Nem tudom, ki volt az a barátaim közül, de valaki azt a tanácsot adta, hogy két pár cipőt vigyek magammal Olaszországba. Nekem szeget ütött a fejembe, hogy valaki nyugodt, komoly arccal ilyen, az ostobaságig egyszerű tanácsot merjen adni, olyan embernek, mint én vagyok, aki sokat utazik, és meg is üti az ország okossági átlagát. Hiszen mindenki két pár cipővel utazik, én is annyit szándékoztam elpakolni, hát mért tanácsolja? Vagy ő szamár, s csak ilyen tanácsokat képes adni, vagy engem néz szamárnak, hogy még ilyen tanácsokat is be mer nekem adni. Az első eset kedvezőtlen fényt vet rám, hogy én ilyen ostoba embereket számíthatok barátaim közé, a második eset meg kedvezőtlen fényt vet rá, hogy ilyen ostoba embereket, mint én, számíthat barátai közé. A föntebb említett szeg addig forgott ideoda a fejemben, míg végre elhatároztam, hogy azért is csak egy pár cipőt viszek az olaszországi utamra. És ezt az egy párt is a lábamra húzva fogom magammal vinni. Ügy tettem. És most jön a történet. Szicília keleti tengerpartján robogtam végig Katániából Messzinába a hetedik számú gyorsvonaton. Egyedül ültem a kupéban, s pokolian szenvedtem a hőségtől, mert nem tudtam, hogy ilyen esetben mi a helyi szokás. Taorminában beült egy elegáns úr, aki alig indult el a vonat, levetette a kabátját, azután levetette a cipőjét, majd lefeküdt aludni. Hála isten, tehát a szicíliaiak éppúgy tesznek, mint a magyarok. Levetettem a kabátomat, lehúztam a cipőmet — de nem feküdtem le aludni. Ügy tudom, az alvás nem kötelező hőség esetén. Így már kellemesebb volt az utazás. Egyik állomáson nyílik az ajtó, s egy szurtos képű ember szól be, egyúttal a két pár cipőt összeszedi. Nem tudok ugyan olaszul, de a szicíliai dialektust nem értem. Másrészt szégyellem, hogy nem tudok olaszul, s ha valaki megszólított, mindig helybenhagyólag szoktam biccenteni. Most is így tettem. Ez bizonyosan egy repülő csizmatisztító lesz, aki a vonaton rendezte be üzletét. Otthon is mindig támogattam a kisipart, mért ne tegyem Szicíliában? A szurtos alak eltűnt a cipőkkel, halkan betette az ajtót, a vonat továbbrobogott, útitársam aludt. Valami három-négy állomást elhagytuk, a cipőtisztító nem jelentkezett. Egyszerre fölébredt az útitársam, Nagyot ásított, megevett egy narancsot, és rágyújtott egy cigarettára. Azután gépiesen a cipőjéért nyúlt. Nem találta. Kérdőleg nézett rám. — Elvitték tisztítani — mondám nyugodtan és francia nyelven. — Kicsoda? — kérdé ő bámulva. — Egy ismeretlen, aki azt mondta, hogy vasúti cipőtisztító. — Ostobaság. Ilyen mesterség nincs a világon. S ön engedte a cipőket nyugodtan elvinni? — Miért ne? A magam cipőjével tehetek, amit akarok ... — Igen, de az én cipőim! — kiáltott az idegen. — Bocsánat, ön nem mondta nekem, hogy ne adiam oda, ha bejön valaki értők .. . — Hallatlan szamárság! — kiáltott az útitárs, ezúttal olaszul, de én mozdulatlan maradtam. Oly kellemes, ha az emberrel idegen nyelven gorombáskodnak. Nem köteles megérteni. Még néhány állatot említett, ha jól emlékszem, a bivaly és az ökör is köztük volt, és nem kellett sok fantázia annak a kitalálásához, hogy ezeket a szarvasmarhákat velem kapcsolatban emlegeti. Ugyanezeket az állatneveket én magyarul intéztem hozzá, s ezzel az ügy lovagiasan el volt intézve. Az idegen kinyitotta a táskáját, elővett egy második pár cipőt, és a lábára húzta. — Hogyan — mondám rámeredve —, önnek még egy pár cipője van? — Persze; ki olyan ostoba, hogy egy pár cipővel utazzék? Én meg tudtam volna neki mondani, hogy ki olyan ostoba, de hallgattam. Ha az ember mezítláb van a melegség miatt, az egészen kellemes állapot, de ha mezítláb van azért, mert nincs cipője, ez nagyon kellemetlen. Csinos szürke útiruhában voltam. Fejemen fehér angol sipka. Karomon egy drága esőköpenyeg. A kufferem angol vörös bőr, acélcsatokkal — de mit ér mindez, mikor mezítláb vagyok? Az idegen kiszállt, magam maradtam gondolataimmal. (Szép kis társaság!) Hirtelen határoztam. A legközelebbi állomáson kiszállok, cipőt szerzek, s úgy utazom tovább. Nem vonulhatok be mezítláb Meszszina városába? Mielőtt a vonat megállt, még egy ötletem támadt. (Mert ötletem nekem mindig több van, mint cipőm.) Ha férfi vagy, légy férfi, ha mezítláb vagy, légy mezítláb. Millió és millió szegény paraszt jár mezítláb, de harisnyában senki. Tehát levettem a piros harisnyámat is, s mikor a vonat megállt, a peronon termettem. Intettem, a hordár kihozta a pakkomat. Az állomásfőnök köszönt, és mylordnak szólítva tudakolta, hogy nem parancsolok-e fölvilágosításokat. A lábamat mintha észre sem vette volna. Rövid habozás után elmondtam neki az esetemet, és cipőt kértem tőle. ö kijelentette, hogy neki csak egy pár cipője van, több hivatalnok itt nincs, a baktemek meg a szolgának pedig sose volt cipője életében. — Hát húzzon papucsot, míg én a városba megyek a cipőjében, cipőt venni magamnak. — Nincs papucsom se. — Még csak papucsa sincs? — mondám megvetőleg, ami meglehetősen impertinens dolog egy olyan embertől, aki hazájától kétezer kilométernyire van — mezítláb. — így csak nem mehetek be a városba? — Miért ne? Az angoloknak mindent szabad. (Nem mondtam meg neki, hogv magyar vagyok. Hátha azoknak nem szabad minden.) Az lett a vége, hogv elindultam a városba, a Hotel du Globe felé. Elöl ment a fakino a poggyászommal, utána én sétaoálcával, fehér angcJ siDkában, szürke esőköpenyeggel. úri grandezzával — de cipő nélkül. Az emberek megálltak, és mutogattak rám. A gyerekek csoportosultak, és utánam sorakoztak. Az asszonyok kötényük mögé búitak. és úgy nevettek. És az egészben az volt a legmulatságosabb, hogy mindnyájan mezítláb voltak. A Hotel du Globe tulajdonosa földig hajolva fogadott, mylordnak szólított, s legszebb szobájába vezetett, melynél csúnyábbat kévéséit láttam. Amint a szobában voltam, így szóltam hozzá: — Padrone, kerítsen elő nekem egy susztert. — Susztert? Minek?... — Minek ... teringettét... még azt kérdi, hogy minek?... Hát tudja, egy pár goromba cipőt akarok tőle venni... Sajnálom itt a hegyek közt a finom londoni cipőimet... — Helyes, mylord, de Sorrondóban nincs suszter. — Mit beszél? Nincs suszter? — Nyomorult fészek ez, uram, itt harmincnegyven embert kivéve mindenki mezítláb jár egész esztendőben ... Vegyen Messzinában, mi is ott veszünk. Le voltam sújtva, székre hanyatlottam. Kopogtattak az ajtón. Három fekete kabátos úr vonult be. Mind a három mezítláb. — A polgármester és a tanács tagjai — súgta a vendéglős —, ők is kint hagyták a cipőiket. Ezek a derék polgárok úgy okoskodtak, hogy ha a mylord az utcán is mezítláb jár, mennyivel inkább megkövetelheti, hogy a látogatók az ő szobájában fedetlen lábbal jelenjenek meg. A polgármester azért jött, hogy az előkelő idegent üdvözölje, s meghívja a municipióba feketekávéra. Lábamra nem is került a sor. ők elfogadtak így, ahogy vagyok, sőt alkalmazkodtak hozzám. így már elő sem mertem hozni, hogy ez nekem nem rendes állapotom, hanem kivételes balesetem. A feketekávé, Erven Lucas Bols-féle szeszneműekkel keverve, kitűnően sikerült. Az egész intelligencia mezítláb jelent meg. Oly szeretettel néztem rájuk, mint Krisztus az ő tanítványaira. Ily fogékony hívekre még nem találtam. A vasútra is kikísértek, persze (a fiáker nem lévén Sorrondóban föltalálva) gyalog és mezítláb. Ott érzékenyen elbúcsúztam tőlük, s az állomásfőnök szobájába siettem, mert megint ötletem támadt. — Uram, örömmel látom, hogy ön fekete cipőt visel. — Azt. — Tehát suviksz is van a háznál. — Van. — Uram, hívja be a hordárt, és suvikszoltassa ki a lábamat. — Szívesen. De mialatt a szolga a lábamra kent suvikszot kefélte, lelkifurdalások kínoztak, s úgy éreztem, hogy Sorrondó derék intelligenciáját elárultam, ők lelkesen sorakoztak a cipőtlenség zászlaja köré, s én, íme, dezertálok. De mit törődtem vele. A messzinai vonat berobogott, fölugrottam és tovarobogtam. Végigfeküdtem az üléseken, s boldog voltam. A kalauz jött be. — Kérem, mylord, ha végigfekszik az ülésen, vesse le a cipőjét. Ez a szabály. Hogy vessem le a cipőmet? Könnyű azt mondani. Bután nézhettem rá, mert így folytatta : — Parancsolja, hogy lehúzzam? Erre magamhoz tértem. — Soha! Távozzék! — kiáltottam energikusan, s a kalauz megdöbbenve kihátrált. Ülve elszundikáltam, s csak Messzina előtt ébresztett fel egy kínos álom. Azt álmodtam, hogy kisfiú voltam, Mikulás estéje volt, és anyám fölszólított, hogy a cipőmet tegyem az ablak közé... majd Mikulás bácsi reggelre megtölti cukorral... A cipőmet... Ah ... 63
