Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

Szülöföläiink kHz — méter: 21525 = 13,94; 17710 = 16,94; 15220 = 19,71; 15160 = 19,79: 11910 = 25,19; 9835 =» 30,50; 9585 = 31,30; 7200 = 41,67; 7155 = 41,93; 6110 = 49,10; 6025 = 49,79; 6000 = 50,00. A REFORMÁCIÓ - II. RÉSZ (Május 31. — hétfő) Részlet Károli Gáspár „Mi lehet az oka hazánk romlásának” című írásá­ból: Ez az ország setétség­­ben és bálványimádásban volt. Az Istenek evangéliu­ma nem prédikálhatott. Minden ember gondolja meg, ha mostan a próféták élnének, mit mondanának ez nagy kegyetlenségről és telhetetlenségről, mely az országban és nemzetségben vagyon és az fejedelmek­ben? Vétkes az magyar nemzet, uzsoraságban, csa­lárdságban, tolvajlásban, paráznaságban, hamis es­­küvésben, mely az magya­rokban felette igen ural­kodók. Ezekből megtetszik, hogy mi vagyunk okai, hogy az Isten ezideig el nem vette rólunk a pogá­­nyokat. (Szerkesztő: Kősze­gi Ábel) A kolozsvári református templom szászéke RÓMAIAK PANNÓNIÁBAN (Június 2. - szerda) Idézet a műsorból: Űjra meg újra felhangzik a jelszó: És mondd el, sírom felett: „Legyen neked köny­­nyű a /öld.” És örökké fülünkben cseng a római temetések refrénje: „Have pia anima” — „Isten veled, drága lélek.” Az emberi fájdalom örök szavai ezek, s nem haltak meg az ókorral, hanem tovább hangza­nak, amíg emberek élnek és meg­halnak a földön: „Have pia ani­ma. ..” (Szerkesztő: Horváth Gita) — (Az 1981. szept. 23-i adás ism.) fii óbudai katonai amfiteátrum SZENT GELLÉRT (Június 7. - hétfő) Gellért püspök nem akart végleg megtelepedni Magyarországon. Ta­lán István királlyal való találkozá­sa érlelte meg elhatározását, hogy mégis maradjon; a király ugyanis rábízta fia, Imre herceg nevelését. De még ennél is többet nyomhatott a latban, hogy a király segítséget kért tőle. egy római mintájú egyház szer­vezéséhez, iskolák, püspökség alapí­tásához. Ez pedig igazán olyan missziós feladat volt, amilyenre Gellért vágyott. Mezey László tör­ténész azt írja róla: „Gellért püspök olyan férfi volt. aki ugyan idegen földről jött Magyarországra, de egész életével és sorsával azonosul­ni tudott ennek a népnek az akkori jelenével és későbbi jövőjével. (Szerkesztő: Fazekas János) — (Az 1981. okt. 28-i adás ism.) Gellért püspök halála a Magyar Anjou Legendárium miniatúráján ÍGY éltek Műsorunk címét akár fordítva is megfogal­mazhatnánk: lovagi mó­don éltek-e elődeink? Vagy feltehetnénk a kérdést: volt-e egyálta­lán magyar lovagkor, olyan, mint a spanyo­loknál, a franciáknál vagy a németeknél ? Henne am Rhyn német szerző, a lovagvilág ne­ves szakértője azt írta a múlt század végén, ELŐDEINK: A MAGYAR (Június 9. — szerda) LOVAGKOR hogy „csaknem hiányoz­ni látszik a lovagi kul­túra Magyarországon és Lengyelországban”. Mai műsorunk ezekre a kér­désekre válaszol. (Szer­kesztő: Kőszegi Abel) — (Az 1981. nov. 18-i adás ism.) XIV. századi vitéz a Képes Krónika miniatúráján MI FÁN TEREM? Burokban született „Te lángész! Te burokban született! Te szerencse fia” — áll Jókai egyik regényében. A kiemelt, babonás eredetű kife­jezést az ország legtöbb részén ismerik, és olyan emberre mondják, akinek minden sike­rül, aki hallatlanul szerencsés. Megfelelői más nyelvekben is megvannak. A szólás alapjául szolgáló ba­bonának — mint számos más népi hiedelemnek — félreér­tett, helytelenül magyarázott természeti megfigyelés az alap­ja. Elő szokott ugyanis fordul­ni, hogy a magzat azokban a hártyákban születik meg, me­lyek a méhen belüli életében is takarták. Ezek a hártyák, me­lyeket együttvéve buroknak neveznek, a magzat táplálását és oxigénnel való ellátását biz­tosítják. Mikor azonban ezek leszakadnak a méhről, megszű­nik a magzat táplálása és leve­gővel való ellátása. Ha soká tart a szülés, vagy a megszületés pillanatában nem távolítják el azonnal a burkot a magzatról, az újszülött igen könnyen meg­fulladhat. A burokban születés tehát tulajdonképpen igen ve­szélyes jelenség, és valóban szerencséje van annak a burok­ban született embernek, aki e veszély ellenére is életben ma­radt. Ezt a szerencsés véletlent a népi hiedelem kedvező elő­jelnek tekintette, és azt a ba­bonát formálta belőle, hogy aki burokban születik, azt nem fogja a golyó, meglátja a föld­­ba elrejtett pénzt, vagy szeren­csés lesz egész életében. Hogy maga az ember is te­gyen valamit szerencséje érde­kében, kitalálták, hogy a mag­zatburkot nem szabad eldobni, az oltár leple alá kell tenni, hogy misét mondjanak fölötte, aztán pedig magával kell hor­dania a tulajdonosának. Élel­mes emberek elterjesztették azt a hiedelmet, hogy nemcsak a burokban született ember szerencse fia, hanem az is, aki jó pénzért megvesz egy dara­bot az ilyen burokból, s azt amulettként magánál hordja. Angliában még a múlt század hatvanas éveiben is valósággal kereskedtek az ilyen burokkal, különösen az ügyvédek és a hajósok. Azt, hogy burokban született, eredetileg tehát csak azokra mondták, akik a méhben a magzatot körülvevő hártyával vagy hártyákkal együtt jöttek a világra. Mivel az ilyen em­bereket rendkívül szerencsé­seknek tartották, a burokban született a keletkezése alapjául szolgáló babonás hiedelem­től elszakadva, függetlenül at­tól, hogy ki hogyan jön a vi­lágra, általában nagyon szeren­csés embert kezdett jelenteni, és ezt jelent ma is. Ne vigye el az álmunkat l A hellyel kínálásnak, a szí­ves marasztalásnak ezt a kife­jezését az olyan látogatónak szokták mondani, aki siettében le sem akar ülni. Gyakran hoz­záteszik a szólás jelentését is: Üljön le már nálunk egy kicsit, ne vigye el az álmunkat! Ez a kifejezésünk és az alap­jául szolgáló hiedelem abban az időben keletkezhetett, amikor a még sokkal kezdetlegesebb emberi gondolkozás nem tudta a világot az embertől függet­lennek, pusztán csak anyagi jelenségek összességének tekin­teni. A primitív, úgynevezett animista ember úgy gondolta, hogy a sajátjához hasonló lé­lekkel felruházott világban él, vagyis hogy minden tárgynak, jelenségnek lelke, szelleme van. Az, ami a népmesében a mai ember számára már csak „mese”, hajdan a világkép szer­ves része volt. Nemcsak a na­pot, a holdat, a szelet, az em­beri vért, az állatokat és a nö­vényeket képzelték alkalomad­tán emberi nyelven beszélni is tudó lelkes lényeknek, hanem ilyennek hitték az álmot, az al­vást is. Valahogy úgy képzel­hették, hogy esténként, amikor lefekszik a család, vendégként megjelenik körükben az álom­szellem, és nyugalmat, pihe­nést, új erőt ad az arra rászo­rulóknak. Viszont nem érzékel­hető alakban, mint valami lát­hatatlan, de mindent látó lény, nappal is az emberek között tartózkodik ez a szellem, és fi­gyeli, hogy bánnak a háziak a látogatókkal. Ha azt tapasztal­ja, hogy nem látják szívesen a vendégeket, ha még csak le sem ültetik őket, ő sem telep­szik meg a házban. Szólásunk élő bizonysága an­nak, hogy az, ami ma csak köl­tői kép, hajdan valóságnak te­kintett hiedelem volt. Ezt mu­tatja egyébként az is, hogy nép­rajzi gyűjtőink még néhány év­tizeddel ezelőtt is számos olyan babonás eljárást jegyeztek fel, amit hiszékeny emberek hatá­sosnak tartottak az álom, külö­nösen a csecsemő álma elvitelé­nek a megakadályozására. O. NAGY GABOR könyvéből 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom