Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább is káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Ja, pedig már nyergeit az éjtszaka. Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy térés hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindenik és azonegyformák voltak a keresztek, valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: — Nekem még a tizenkét Krisztus sem parancsol! — A térés közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár nevendék malac legelésztek rajta. Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosán, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot, Mármint a barmok. A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu. Belépett a boltba és azt mondta: — Jó estét kívánok. — Ügy mondta ezt ő, mint más emberfia, valahogy mégis bennebb ment az emberbe az ő kívánsága. A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: — Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk. Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá és szólt: — Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak. A boltoson átment az idegen hangja és nézése és összerázkódott: — Jaj, milyen fekete vagyok én belül! — mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérték alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asszony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: — Milyen szép csendes este van ma. — Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: — Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot? A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, kik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát: — Nesze, te fehértestű, ne te nagyszemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású. Az idegen bement, eltakarta a leányt és szelíden odahajolt az asszony elé: — Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Ügy szánlak, hogy haragszol. Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: — Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz vagyok! — tördelte kezeit. Az idegen megfogta a leány kezét, az asz/ szony kezébe tette és mondta: — Csókold meg a te jó anyádat, leányom — és elment. Az asszony magához ölelte a leányt, összevissza csókolta: — Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. — És 40 Szabó Dezső (1879-1945) A fehér izzásig hevített, „átzuhogó élet" nagy nyelvi képzeletű írója, ideológusa és prófétája, az expresszionista és aktivista erőkultusz eksztátikus és dübörgő pátoszú megszólaltatója a magyar irodalomban, Kolozsvárott született, elszegényedő értelmiségi családból. Iskoláit a kolozsvári református kollégiumban, majd a budapesti Eötvös Kollégium tagjaként a bölcsészkar magyar-francia szakán végezte. Eredetileg nyelvésznek indult, s még egyetemi hallgató korában két, figyelemre méltó dolgozatot jelentetett meg, majd egyéves párizsi ösztöndíjat kapott. Hazatérése után Székesfehérvárra ment tanárnak, s már ekkor kezdte magát „beöklözni” a közvélemény tudatába, olykor minősíthetetlen hangú újságcikkeivel, s pamfletiró dühének egyik következménye, hogy iskoláról iskolára kell vándorolnia (Nagyvárad, Székelyudvarhely, Sümeg, Ungvár, Lőcse), míg csak ott nem hagyja a tanári pályát. A tizes évek elején Ady lelkes híve, s Tisza Istvánnal is merészen polemizál a magyar tanárság keserű sorsáról. „Éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni” — vágja oda, ami rátereli a Nyugat és a Huszadik Század szerkesztőinek a figyelmét, ahová nagy hatású tanulmányokat ír a magyar 19. század szellemi életének vezéregyéniségeiről, Berzsenyiről, Eötvösről, Petőfiről, s a századelő francia művészeti irányzatairól. Az első világháború végén a forradalmak lelkes hívének mutatkozik, de már írja Az elsodort falu című regényét, amely a messianisztikus és romantikus parasztmítosz, az erőkultusz, a faji gondolat, s a „harmadik út”: a külön magyar út ideológiájának a tézisregényeként homályosította el a húszas évek nemzedékének a vesztett háború következtében amúgy is megzavart tisztánlátását. De hamarosan szembefordult az ún. „keresztény kurzussal" is, s legragyogóbb pamfletjében, a Feltámadás Makucskán c. Írásában nyíltan ki is mondta: „az ellenforradalmi Magyarországon nincs feltámadás!”. A saját kiadásában megjelentetett Ludas Mátyás-füzetekben, a magányos próféta szerepében tetszelegve egyforma dühvei támadta a hivatalos Magyarország neobarokk szellemiségét, társadalmi visszásságait, intézményrendszereit, valamint a polgári baloldalt, s Hitler uralomra jutása után a különböző jobboldali ideológiákat és politikai mozgalmakat. Oszszeférhetetlen emberi természete és ingatagsága következtében a határtalan tömjénezéshez szokott író egyre jobban elmagányosodott, s a teljes elfelejtés ellen védekezve különböző előadásokon, s vendéglőkben, ún. „Szabó Dezső-vacsorákon” hirdette nézeteit. A főváros ostroma alatt halt meg a József körút egyik bérházának a pincéjében. Legyengült szervezete nem bírta az éhezést. D. M. Az elfelejtett arc valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jóérzést. — Kérdezte a leánytól: — Hol láttam én ezt az ember? A lány felelt: — Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe. A leggazdagabb gazda a tornácon vacsoráit a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres-nép az udvaron ült faragott tüskökön. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá. — Adjon Isten jó estét! — szólt az idegen. — Az Isten az adhat, amit akar — szólt a gazda. ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LÁSZLÓ Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ö maga is sóhajtja: — Üres, üres. Odaszól a gazdag emberhez. — Mit adsz az én hosszú hajamért? — Megér egy darab avas szalonnát — kacagta a gazdag ember. — Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem ezeket a szegény embereket. — Asszony hozd ki a nagy ollót — monddotta a gazdag ember. Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag fél kézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált. — Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?! A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: Jaj, hogy a szívembe vágtad, édesapám, az ollót, mi s mi fog holnap történni! A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis púja fia kiáltja. — Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután?! És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy holnap .és holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz a ő gonosz szívével! Odaszól az asszonynak: — öld le a tíz legkövérebb tyúkot és add ezeknek a szegény embereknek. Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt. — Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz. Azután megint szólt: — Mérget veszek rá. hogy láttam már valahol.
